Az alábbi cikk a Green European Journal folyóirat online felületén november 15-én megjelent interjú rövidített változata. Fordította: Simon Konrád.
Green European Journal: Az izraeli civilek elleni Hamász-támadást és Izrael gázai megtorlását követően úgy tűnik, hogy a közbeszéd egyre inkább iszlamofóbbá vált Európában. Németországban Olaf Scholz kancellár a bevándorlók nagyobb mértékű és gyorsabb kitoloncolása mellett szólalt fel, a Bild bulvárlap pedig egy „kiáltványt” tett közzé, amely gyakorlatilag az országban élő muszlimokkal kapcsolatos sztereotípiák gyűjteménye. Honnan jönnek ezek az indulatok?
Langer Ármin: Ez egyáltalán nem újdonság. A bevándorlásról már jó ideje folyik egy általános vita, amely megelőzte a jelenlegi izraeli-gázai konfliktust. Friedrich Merz, a német jobbközép Kereszténydemokrata Unió (CDU) vezetője például már régóta több kitoloncolást és szigorúbb bevándorlási politikát követel. Nem is beszélve a szélsőjobboldali Alternative für Deutschland (AfD) pártról, amely évek óta bevándorlóellenes érzelmeket terjeszt. A már meglévők mellett most egy új elem is bekerült a diskurzusba: az október 7-i merényletek után a politikusok azt követelik a bevándorlóktól, hogy fejezzék ki szolidaritásukat Izraellel, illetve azzal fenyegetik őket, hogy ha nem ismerik el Izrael létjogosultságát, az a német honosítási eljárás megvonásával járhat. Ezek a viták Izrael támogatásának állítólagos hiányáról és a terrorizmus állítólagos helyesléséről a bevándorlók körében a német esetet különlegessé teszik Európában – sőt az egész világon, mivel emberek egy csoportjának állampolgársághoz való jogát az Izraelről alkotott véleménytől teszik függővé.
GEJ: Németországban Izrael biztonságát államérdeknek (úgynevezett „Staatsräson”-nak) tekintik, ami azt jelenti, hogy az ország külpolitikájának mindenképp támogatnia kell Izraelt, főleg ha annak léte forog kockán, az antiszemita kijelentéseket pedig alkotmányellenesnek tekintik. Ez indokolhatja az Izrael-ellenes kijelentésekkel szembeni szigorúbb fellépést?
LÁ: A német büntető törvénykönyv („Strafgesetzbuch”) nem csak az antiszemitizmus, de a rasszizmus és a diszkrimináció minden fajtája ellen is fellép – a büntető törvénykönyv nyelvén fogalmazva, minden „gyűlöletkeltés” büntetendő. Most azonban úgy látom, hogy ezt az elvet csak az antiszemitizmusra alkalmazzák, a rasszizmus más formáira nem – az arabellenes rasszizmusra és az iszlámellenességre pedig végképp nem. Éppen ellenkezőleg, sokan azok közül, akik az arab és muszlim közösségeket támadják az antiszemita ideológiák állítólagos támogatása miatt, maguk is az iszlamofóbiát és az arabellenes rasszizmust gerjesztik, éppen azáltal, hogy ezeket a csoportokat antiszemitizmus gyanújába keverik. Ennek indoklására gyakran csak az arab hagyományokat vagy a muszlim identitásukat hozzák fel.
Ezt láthatjuk például a különböző békés palesztinpárti gyűlések betiltásánál is Berlinben, Münchenben és számos más német városban. Az érv általában az, hogy ezek a gyűlések és tüntetések antiszemita kijelentésekhez vezethetnek. Nyilvánvaló, hogy az antiszemita kijelentéseket nem szabad eltűrni, de
az a feltételezés, hogy egy csapat palesztin, vagy palesztin származású német és társaik nyilvános gyűlésen való részvétele automatikusan antiszemitizmushoz vezet, nagyon problematikus.
Homogén csoportként kezeli őket, amelynek tagjai nem rendelkeznek se szabad akarattal, se saját véleménnyel. Nem lehet törvényes – és erkölcsileg semmiképpen sem igazolható –, hogy néhány bizonyítatlan feltételezés alapján betiltsák a tüntetéseket, még mielőtt azok egyáltalán megtörténnének. Ha egyes tüntetők antiszemita kijelentéseket tesznek, akkor őket személyesen kellene szankcionálni, de nem az egész tüntetést. A gyakorlatban azt láttuk, hogy az engedélyezett tüntetéseken a hatóságok nem dokumentáltak kimagaslóan sok antiszemita kijelentést.
Németországban él az egyik legnagyobb palesztin diaszpóra, de az egyik legnagyobb izraeli diaszpóra is a világon. Ez a két közösség gyakran egymás mellett él, ugyanazon városi tereken osztoznak, például a berlini Neuköllnben. A palesztinok láthatóságának korlátozása csak a fehér németeknek kedvez, mert ezzel enyhítik a Soá miatt érzett bűntudatukat. A palesztin közösség küzdelmeinek lekicsinylésével és a figyelem elterelésével a fehér németek megpróbálják magukat a történelem jó oldalára állítani – mert a folyamatban lévő gázai háborút tévesen a nagyszüleik generációja által a holokauszt idején elkövetett történelmi igazságtalanságokkal hozzák párhuzamba. Ez a hangsúlyeltolódás pszichológiai puffert biztosít számukra a bűntudat és a felelősség érzésével szemben. Ez a mechanizmus természetesen nem segíti a palesztin ügyet, de ugyanígy nem segíti Izraelt sem. Izraelben például számos gyűlést tartanak a béketárgyalások és a tűzszünet mellett; egyesek még a Hamásszal való tárgyalásokra is felszólítanak, hogy az elrabolt izraeli civilek visszatérhessenek otthonaikba.
GEJ: Tehát a palesztinpárti tüntetések nem azt jelentik, hogy a tüntetők az egyik harcoló felet támogatják a másikkal szemben?
LÁ: Miközben most beszélgetünk, még mindig zajlanak támadások (az interjú november 7-én készült – a szerk.). A háború kezdete óta több mint 11 ezer palesztint öltek meg, és mintegy 1200 izraeli civilt. Ebben az összefüggésben nem lehet indokolt a tűzszünetet követelő vagy kifejezetten palesztinokat támogató tüntetések betiltása egy olyan országban, amely magát demokráciának vallja. Ugyanakkor az Izrael-párti tüntetéseket nem csak eltűrik, hanem egyenesen bátorítják: október 22-én Berlinben például Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök is beszédet mondott, és több ezer német gyűlt össze, hogy Izraelt támogassa. Magam is fontosnak tartom, hogy támogassuk és szolidaritásunkról biztosítsuk a terrortámadások áldozatává vált izraeli civileket, de szeretném, ha ugyanezek az emberek együttérzésüket fejeznék ki a palesztin civilekkel is, akik életüket vesztették a támadásokban, és akik most is szenvednek. A palesztin civilek élete nem ér kevesebbet, mint az izraeli civilek élete. Mégsem hallok sok olyan hangot, amely a konfliktus összes civil áldozata iránt empátiát fejezne ki. A német politikai és kulturális elit különösen egyoldalú, amikor erről a konfliktusról van szó.
GEJ: Jelentések szerint jelentősen megnőtt a zsidók elleni gyűlölet-bűncselekmények száma Németországban. Mivel magyarázná ezt?
LÁ: Rengeteg bűncselekmény történt, de nem tudok semmilyen fizikai támadáskísérletről vagy tényleges fizikai támadásról, eltekintve attól az egy kísérlettől, hogy Molotov-koktélt dobtak egy berlini zsinagógára – de (november 7-én) még nem tudjuk, hogy kik voltak az elkövetők. Lehettek palesztinok, de lehettek fehér németek is. A francia hatóságok számos párizsi antiszemita graffitit orosz hálózatokkal hoztak összefüggésbe, amelyek megpróbálták kihasználni a válságot, hogy zavart keltsenek Nyugat-Európában. Természetesen az állítólagos orosz beavatkozás nélkül is egyértelmű, hogy Németországban jelentős az antiszemitizmus – de ez megint nem újdonság. Olyankor, amikor Izrael és a palesztin területek között eszkalálódik a helyzet, az antiszemita incidensek száma is megnő. Ez már két évtizede így van. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a következő években ezek imét csökkennek. Ez a tendencia azt is mutatja, hogy
sokan nem értik a különbséget a németországi zsidók és Izrael állam között.
Nyilvánvaló, hogy egy berlini zsinagóga nem felelős a gázai háborúért. Ez ellen a tévhit ellen aktívan fel kell lépni.
GEJ: Korábban élt Berlinben, beszélt október eleje óta a németországi zsidó közösség tagjaival?
LÁ: Mostanában arról szól a közbeszéd, és az újságok címlapjai is ezt sugallják, hogy a zsidók kénytelenek lehetnek elhagyni Németországot, mivel az már nem biztonságos számukra. De ez egyáltalán nem így van. A zsidók félelmeire való fixálódás oka éppen a nem zsidó németeknek kínál lehetőséget arra, hogy a zsidók megmentőjeként pozícionálják magukat. Ezért van az, hogy a Der Spiegel hetilap címlapján német zsidók arca szerepel, a „Félünk” szöveggel kísérve. Sok német lát most lehetőséget arra, hogy jóvá tegye azt, amit a társadalmuk nyolcvan évvel ezelőtt tett. Ez egy elhibázott megközelítés. A holokauszt és a jelenlegi háború között semmiféle kapcsolat nincs. Lehet, hogy a zsidók mindkét esetben áldozatok, de a két helyzet nem hasonlítható össze. Ma Izrael a Közel-Kelet egyik legerősebb katonai hatalma, míg a holokauszt idején a zsidó közösség szinte teljesen védtelen volt.
GEJ: Szociológusként hogyan definiálná az antiszemitizmust abban a formájában, ahogyan az ma Németországban megnyilvánul? Egy adott közösséggel kapcsolatos sztereotípiákra vagy egy csoporttal szembeni rasszizmusra utal? Gyűlölet lenne, amely valamilyen ideológiával vagy konspiratív gondolkodással párosul? Esetleg egy irracionális ellenszenv egy bizonyos embercsoporttal szemben, amely egyik generációról a másikra száll?
LÁ: Szerintem ez mind igaz rá. A zsidóellenes érzelmek megnyilvánulhatnak sztereotípiákban vagy előítéletekben, de összeesküvés-elméletekben is. Azt is fontos kiemelni, hogy nagyon gyakran az antiszemita kifejezések nem explicitek, hanem implicit módon építenek a zsidókkal kapcsolatos évszázados sztereotípiákra. Ott vannak például a hírhedt Soros György körüli összeesküvés-elméletek. Ezek a gazdag, befolyásos és kapzsi zsidó toposzán alapulnak, akinek titkos, rosszindulatú terve van a világ átalakítására. Akik ezeket az elméleteket terjesztik, azoknak gyakran még a zsidókat sem kell megnevezniük. Elég, ha kódszavakat és narratívákat használnak, az emberek megértik, mert az antiszemitizmus régóta beágyazódott az európai kultúrába – közel 2000 évig ez volt a norma Európában.
Természetesen ma már nem norma, de hosszú múltra tekint vissza, valamint a kultúrába való beágyazottsága és mély gyökerei miatt még mindig nagyon is jelen van. Ezért is tartom olyan abszurdnak a jelenlegi német politikai vitákat, amelyek szerint az antiszemitizmus a bevándorlók által behozott új jelenség lenne. Valójában a statisztikák azt mutatják, hogy az antiszemita gyűlölet-bűncselekmények túlnyomó többségét, beleértve a fizikai erőszakot is, még mindig fehér németek követik el Németországban. És mégis, az elmúlt hetekben a német média és a politikusok szinte kizárólag a muszlimok és a bevándorló csoportok antiszemitizmusára összpontosítottak. Ez egy újabb kísérlet arra, hogy ezeket a csoportokat démonizálják, és a vitát a másik antiszemitizmusára tereljék.
GEJ: De a fehér felsőbbrendűségben hívő szélsőjobboldal antiszemitizmusán kívül létezik egy másik fajta antiszemitizmus is, amely viszonylag új Európában.
LÁ: Miért lenne ez egy másfajta antiszemitizmus? Akár arab, akár muszlim, akár fehér német részéről hangzik el, az antiszemita kijelentés nem különbözik alapvetően. Ha őszintén szembe akarunk szállni az antiszemitizmussal, akkor olyan jelenségként kell kezelnünk, amely a társadalom minden szegmensét érinti.
GEJ: De míg Európában évszázados sztereotípiákon és összeesküvés-elméleteken alapul, addig a muszlim közösségek körében az antiszemitizmus leginkább Izrael állam politikája (vagy az általa a palesztinoknak okozott sérelmek) és a zsidó közösség egésze közötti téves azonossággal függ össze. Ebben az értelemben eltérő válaszokat igényelhet.
LÁ: Nem gondolom, hogy ezek a sérelmek igazolják az antiszemitizmust, de azt sem gondolom, hogy az összeesküvés-elméletek eloszlatásához elegendő lenne racionális érvekkel cáfolni azokat. Azok az elképzelések, hogy a zsidók irányítják a médiát és Soros irányítja a világot, teljesen alaptalanok, mégis rengeteg német van, aki hisz bennük. És még az Izraelre való hivatkozás sem csak a muszlimok antiszemitizmusára jellemző – a fehér németek közötti vitákban is előkerül. Gyakran hallhatjuk például azt az érvet, hogy Izrael azt teszi a palesztinokkal, amit a nácik tettek a zsidókkal. Ez az érv nyilvánvalóan hamis, és egy újabb eszközként szolgálhat arra, hogy a fehér németek jobban érezzék magukat. Az antiszemitizmus minden különböző formájával és megnyilvánulásával egyszerre kell foglalkoznunk; az oktatás és a személyes kapcsolatok nagyon hasznosak lehetnek ebben, különösen akkor, ha a zsidóellenes érzések a zsidóság és Izrael összekeveréséből erednek.
GEJ: Az európai baloldalt ezekben a napokban érő kritika hasonló: úgy tűnik, nem látja a különbséget a jelenlegi háború alatt szenvedő palesztin civilek és a Hamász, a terrorista csoport között, amely október 7-én mintegy 1200 izraelit (jórészt civilt) ölt meg és 240-et rabolt el. Hogyan lehet leküzdeni ezt a zavart?
LÁ: Ez nem túl bonyolult. Lehet kritizálni egy kormányt, és ugyanakkor szolidaritást kifejezni a népével. Ugyanígy
a Hamász terrorszervezet elítélése nem jelenti azt, hogy ne lehetne szolidaritást vállalni a palesztinokkal,
akik szenvednek vagy meghalnak a jelenlegi konfliktusban – csakúgy, mint az izraeli civilek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a gázaiak hetven százaléka azt szeretné, hogy a Palesztin Hatóság vegye át a Gázai övezetet a Hamásztól, és a gázaiak fele azt is szeretné, hogy a Hamász ismerje el Izraelt az 1967-es határok alapján. Természetesen vannak olyan gázaiak, akik támogatják a Hamászt, de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ezek az emberek milyen nehéz körülmények között élnek az izraeli és egyiptomi blokádok miatt. Ez magyarázza, legalábbis részben, hogy kétségbeesett helyzetük miért készteti őket arra, hogy szélsőséges megoldásokat keressenek – még ha ez nem is igazolja a terrorizmust.
Ugyanakkor, mint már említettem, a gázaiak többsége nem támogatja a Hamászt, és még mindig szenved Izrael jelenlegi megtorló akciói miatt, ezért a tűzszünetre való felszólítás nem azonosítható a Hamász-párti állásponttal. Sőt, láthatjuk, hogy maguk a tüntetők sem a Hamász mellett szólalnak fel. Nem is olyan régen volt egy palesztinpárti tüntetés a floridai Gainesville-i egyetemen, ahol több száz diák jelent meg, valamint számos ember csatlakozott a városból is. Az egyik résztvevő megpróbált valami Hamász-barát szöveget skandálni, de az emberek azonnal kizárták maguk közül, ezért úgy döntött, hogy inkább távozik. Azt hiszem, ez is azt mutatja, hogy a palesztin közösségben és szövetségeseikben a politikai vélemények és ideológiai álláspontok széles skálája létezik, és ezt a szélesebb körű diskurzusnak is tükröznie kellene.
Névjegy
Langer Ármin német-magyar szociológus és rabbi, jelenleg a floridai Gainesville-ben él, ahol a Floridai Egyetem európai tanulmányok programjának adjunktusa. Ezt megelőzően a Brandeis Egyetemen és a Virginiai Egyetemen dolgozott. A tudományos munkája mellett tanított Pennsylvania, Texas, Mexikó, Svédország, Németország, Ausztria és Magyarország zsidó közösségeiben is. Berlinben szerzett szociológiából doktorátust és a philadelphiai Reconstructionist Rabbinical College-ban avatták rabbivá.
