Az elmúlt évtizedben Oroszország ismét a tudományos kutatások, újságírói oknyomozások és nem utolsósorban a nyugati titkosszolgálatok vizsgálódásai középpontjába került. Brutális mennyiségű tudás halmozódott fel az új Oroszország belső viszonyairól és külpolitikai stratégiájáról, de sokáig ezeket az információkat csak kevesen látták át. „A döntéshozóink és a közvéleményünk a 90-es évekbeli Oroszországon szocializálódott, amikor az lényegében nem jelentett fenyegetést. Ezt tekintik normának, és elfelejtik, hogy az orosz birodalom III. Iván óta expanzív, vagyis rövid átmeneteket leszámítva 600 éve, és a terjeszkedésnek óriási a társadalmi támogatottsága” – mondja Rácz András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának munkatársa. Az ukrán háború sokkja után az Egyesült Államok és Európa döntéshozói felismerték a probléma súlyát, de végül az amerikai elnökválasztást érő orosz beavatkozás lehet az a lökés, aminek hatására a szélesebb közvélemény is szembenéz az orosz fenyegetéssel.
Arról, hogy mi az orosz hatalom célja, két eltérő elképzelés alakult ki a szakirodalomban. Az egyik szerint Oroszország védekező, preventív politikát folytat, amellyel a nyugati terjeszkedést és az orosz belpolitikát érintő machinációkat (az ellenzék támogatását, újabb színes forradalom kirobbantását, a gazdaságot megfektető szankciókat) próbálja kivédeni. A másik szerint Moszkva támadó, expanzív politikája az orosz érdekszféra kitágítására törekszik. E két vélemény persze korántsem zárja ki egymást. „Oroszország elsődleges külpolitikai törekvése, hogy közvetlen környezetét, a szovjet belső perifériát különleges orosz érdekövezetként ismerje el a Nyugat. Azt akarják, hogy a nemzetközi szervezetek és a nyugati hatalmak fogadják el azt a történelmileg indokoltnak gondolt világképet, miszerint Oroszországot különleges jogok illetik meg az egykori szovjetköztársaságok – Fehéroroszország, Ukrajna, Moldova, Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán, valamint Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán – vonatkozásában. Szerintük ezek a jogok akkor is őket illetik, ha maguk az érintett országok történetesen ezt nem szeretnék” – magyarázza Sz. Bíró Zoltán történész, az MTA tudományos főmunkatársa. A közvetlenebb célok közül a legfontosabb a szankciók visszavonása, amelyek a Krím annektálása miatt sújtják az orosz gazdaságot.
| ||
De hogyan érheti el e céljait Oroszország? Nincs könnyű helyzetben. Nyílt fegyveres konfliktusban alulmaradna, ahogy az államok közötti gazdasági versenyben is egyre jobban leszakad. „Az orosz részesedés a globális GDP-ből 2-3 százalék, miközben az Egyesült Államok és az Európai Unió együtt a világgazdaság több mint felét adja. Ha ehhez hozzáveszem Japánt, Kanadát és Ausztráliát, amelyek szintén csatlakoztak az Oroszország elleni embargóhoz, akkor már a világgazdaság csaknem kétharmada áll szemben ezzel a 2-3 százalékkal. Ez reménytelen küzdelem – fejtegeti Sz. Bíró. – A másik fontos adat, hogy bár Oroszország 2010–11-től ütemesen növeli katonai kiadásait, ez csupán 5 százaléka a világ katonai kiadásainak, amelynek a NATO – és benne Amerika – 50 százaléknál is nagyobb részét adja. Minimum tízszeres a különbség.”
Az orosz soft power sem kecsegtet nagy diadalokkal. A mai orosz élet csak keveseknek jelent vonzó alternatívát. A mindennapos elnyomás, az elcsalt választások, a politikai gyilkosságok, a horrorisztikus társadalmi egyenlőtlenség (a társadalom felső és alsó 10 százalékának átlagos jövedelme között 16-szoros a különbség) a nyugati világban egyértelműen taszító. Az orosz gazdasági befolyásra akkor még igen érzékenyen reagáló Orbán Viktor 2007. október 23-i beszédében költői szavakkal beszélt erről: „A keleti politika nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot. Felszámolja az emberek független életét védő védvonalakat. Vagyontalanná tesz, elszegényít, kiszolgáltatottá vetkőztet, ha kell, megfélemlít.
A hatalomtól függő élet láncába fűz.”
Putyin tehát arra törekszik, hogy növelje saját befolyását a világban, de ehhez nincs se katonai ereje, se gazdasági eszközei, se életképes kulturális ajánlata. Ezért más megoldások után nyúl.
Aktív intézkedések
Az orosz külpolitika fontos célja, hogy felszalámizza az Európai Uniót, s így csupa nálánál gyengébb partnerrel kerüljön szembe. Ezért igyekszik a tagországokkal külön üzletelni, és közben minél szorosabb függelmi viszonyokat kialakítani. Ennek leglátványosabb eleme az energiapolitika, amely egyértelmű kormányzati befolyás alatt áll, és komoly zsarolási potenciált jelent Kelet- és Közép-Európa szinte minden országával szemben. Az orosz „lábnyom” a gazdaság más területein is jelentős. A washingtoni Center for Strategic and International Studies (CSIS) friss kutatása öt közép-európai országot (Bulgária, Lettország, Magyarország, Szerbia és Szlovákia) vizsgálva arra a megállapításra jut, hogy ezekben a GDP 11–22 százaléka függ az oroszoktól. A 22 százalékot Bulgáriában sikerült elérni, ami olyan mértékben függ az orosz cégektől és az államtól, hogy a CSIS szerint indokolt lehet az állam gazdasági megszállásáról, state capture-ről beszélni.
Mivel a kormányzás Oroszországban korábbi titkosszolgálati vezetők kezében van, nem meglepő, hogy az államtól elvileg független magáncégek is részesei az összehangolt stratégiának. 2014-ben Észtországból, vagyis az EU területéről rabolt el egy terrorelhárítót az orosz titkosszolgálat. Tavaly októberben Montenegró fővárosában, Podgoricában elfogtak egy 20 fős csoportot, mert államcsínyt akartak végrehajtani, méghozzá úgy, hogy a parlament épületéből a tüntetők közé lőnek, majd meggyilkolják a miniszterelnököt, és ezzel új, oroszbarát kormányt segítenek hatalomra. A letartóztatott férfiak egy része Ukrajnában harcolt a szeparatisták oldalán. A Guardian úgy értesült, hogy ezzel egy időben Szerbia orosz állampolgárokat utasított ki a puccs megszervezése miatt. Ezt a minisztérium tagadta, de azt nem, hogy maga az Orosz Nemzetbiztonsági Tanács vezetője utazott Belgrádba, hogy közbenjárjon az ügyükben. E ponton érdemes felidézni, hogy a bőnyi rendőrgyilkossággal vádolt Győrkös István fegyveres szélsőjobboldali szervezete, a Magyar Nemzeti Arcvonal tagjait az orosz katonai hírszerzés gyakorlatoztatta és valószínűleg pénzelte is – és nyilván nem azért, hogy ne használja őket semmire.
Az EU befolyásolásának másik eredményes módja a szélsőséges politikai pártok támogatása. Putyint sokan, köztük magyar szövetségesei is a hagyományos és nemzeti értékek, a kereszténység védelmezőjeként ünneplik. Sz. Bíró Zoltán azonban emlékeztet, hogy ezt a retorikát csak a 2012-es tüntetések óta használja az orosz elnök, aki korábban, a gazdasági növekedés évtizedében nem mutatott érdeklődést ideológiai kérdések iránt – ekkor viszont lemondott a nyugatos városi középosztályról, és a vidéki mély-Oroszországnak kezdett el beszélni. Hogy ez mennyire csak politikai termék, azt a KGB-ügynökökből álló állami elit hivatalos szintre emelt szovjet nosztalgiája leplezi le, s az a tény is, hogy az orosz titkosszolgálat az európai szélsőbalt és szélsőjobbot egyaránt támogatja. Az egymást elvileg kizáró extrémizmusok perverz összeborulásának ékes példája, hogy amikor orosz ügyek kerülnek elő, az Európai Parlamentben rendre egy irányba szavaz a Marine Le Pen vezette radikáljobbos frakció (ENF), illetve az újbalos és kommunista pártokat egyaránt magában foglaló GUE-NGL nevű csoport. Az Institute of Modern Russia és a Political Capital közös kutatása 2015-ben azt mutatta ki, hogy az EP-képviselők 20 százaléka nem pusztán euroszkeptikus (ami orosz befolyásolás nélkül is elképzelhető lenne), hanem kifejezetten a Kreml szája íze szerint szavaz. (Összevetésképpen: a legnagyobb tagállam, Németország a képviselők 12 százalékát delegálja.) Ők azok, akik nemet nyomnak olyan határozatokra is, amelyekre a más kérdésekben rivalizáló néppárti, szocialista és liberális frakciók egyöntetűen igennel szavaznak (például a Krím annektálásának vagy Borisz Nyemcov orosz ellenzéki politikus meggyilkolásának elítélésére). Az ENF-ben 9 ország 40 képviselője, a GUE-NGL soraiban 14 ország 52 képviselője, a Nigel Farage-féle euroszkeptikus EFDD-ben 8 ország 42 képviselője nyomkodja a gombot Putyin érdekében. Az elemzés szerint nagy részükről bizonyítható, hogy orosz segítséget kapnak, „a magas szintű moszkvai találkozóktól kezdve a pénzügyi juttatásokon át az orosz diplomáciai támogatásig”. És akkor KGBéláról meg a Jobbikról még nem is beszéltünk.
Az európai szélsőjobb és Moszkva összejátszását régóta kutató Political Capital szerint ennek a furcsa szövetségnek orosz szempontból három fő célja van: a társadalmi-politikai destabilizáció (tagállami, közösségi és transzatlanti szinten), az orosz rezsim külső legitimálása, és a dezinformációs tevékenység – azaz az orosz propaganda terjesztése az uniós tagállamokban.
Az internetes hadoszlop
Az információs hadviselés az oroszok saját kifejezése: idetartozik az adatlopás, a hackelés és az adatok célzott, szelektív közzététele; az álhírek gyártása és terjesztése; terhelő információk, ún. kompromatok gyűjtése; a trollhadsereg bevetése és nem utolsósorban az állami média. Az euroatlanti politika sokáig figyelmen kívül hagyta mindezt – pedig az oroszok nem csinálnak titkot belőle. Valerij Geraszimov tábornok 2013-ban publikálta paradigmatikus tanulmányát a hibrid háborúról, amely – leegyszerűsítve – arra az elképzelésre alapul, hogy háborút a fejekben kell megnyerni, nem (csak) a harctéren. (A hibrid háború egyébként tágabb kategória, magába foglalja a hivatalos diplomáciát, az energiapolitikát, a titkosszolgálati akciókat, a paramilitáris csoportok és legális szélsőséges pártok támogatását, a légtérsértéseket, a baráti civil szervezetek létrehozását. Jó példa erre az az eset is, amikor a Magyar Nemzeti Arcvonal hungaristái által üzemeltetett Hídfő nevű orosz propagandaoldal egyik álhírére – hogy ti. Magyarország tankokat küld Ukrajnának – az orosz külügy azonnal reagált, komoly diplomáciai vihart kavarva. Így dolgozik együtt a szélsőjobb, az álhíroldal és a Kreml.)
Az orosz vezérkari főnök a hagyományos fegyverkezéssel egyenlő fontosságú eszközként beszél erről, a kormányzati iratokban is nyíltan szerepel; s amikor Rácz Andrást arról kérdezem, mikor kezdődött az információs hadviselés, azt válaszolja, hogy igazából soha nem is ért véget. „Amit ma látunk, folytatólagos azzal, amit a Szovjetunió csinált. A 90-es években kevesebb erőforrás jutott erre a célra, de a 2000-es évek elején Putyin újra prioritássá tette. Az eszközeit először a posztszovjet térségben próbálták ki, a 2004-es ukrajnai narancsos forradalom alatt például már látványos volt a befolyásolási szándék. A legutóbbi hivatalos külpolitikai koncepcióban pedig kerek perec benne van, hogy a külpolitikai eszköztárnak integráns része az állami média. Pont.”
Amely nem meggyőzni akar, hanem elbizonytalanítani. Akár Putyinnal szemben kritikus hangok is megjelenhetnek benne, a lényeg a hangzavar, amelyben egyenértékűvé válik tény és hazugság. Amikor az évi 300 millió dollárból működő, angolul, arabul és spanyolul is sugárzó RT (régebben Russia Today) beszámol róla, hogy az ebolát a CIA hozta létre, a World Trade Center elleni támadás az amerikai kormány trükkje, vagy hogy Ukrajnában csecsemőket feszítenek keresztre, akkor nem az a cél, hogy ezt mindenki elhiggye. Hanem az, hogy a néző abban is kezdjen el kételkedni, amit a BBC-n lát. (Minderről lásd: Patyomkin digitális falvai , Magyar Narancs, 2015. augusztus 27.) Tavaly október 23-án az orosz állami tévé az ’56-os forradalmat a CIA-ügynökök által feltüzelt náci csőcselék tombolásaként és a 2000-es évek színes forradalmainak előképeként („főpróbájaként”) írta le. Az orosz kormányzati álláspont szerint a színes forradalmaknak nevezett megmozdulások (a 2003-as grúziai és a 2004-es ukrán forradalomtól kezdve az arab tavasz eseményein át a szíriai felkelésig) egytől egyig a CIA oroszellenes akciói. Putyin két évvel ezelőtti nyilatkozata szerint ezek jelentik a legnagyobb veszélyt a világbékére.
A demokratikus médián szocializálódott nyugati néző gyanútlan és védtelen, és a hatóságokat is megbénítja az a hozzáállás, hogy itt mégiscsak sajtótermékekről van szó, azokat pedig errefelé nem illik betiltani. Azt pedig már egy budapesti háttérbeszélgetésen mesélte egy ukrán kolléga, hogy a Kremlben döbbent örömmel figyelik, amint az állami tévéjük potenciálisan százmilliókat érhet el az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, az interneten pedig vég nélkül szórhatják a propagandát. Ezt olyan stratégiai stupiditásnak érzékelik, mintha annak idején a Politbüro vezette volna be minden szovjet háztartásba a Szabadság Rádiót. S hasonló az internetre alkalmazott stratégia is; kihasználják azt a helyzetet, hogy a szétaprózódott médiapiac és a korlátlan internetelérés korában sokan nem tudják megkülönböztetni egymástól a híroldalt és az álhíroldalt. Az orosz dezinformációt terjesztő portálok tömegei mögött éppúgy állhatnak meggyőződéses Putyin-hívők, mint neonácik, euroszkeptikusok, vagy épp az orosz titkosszolgálatok bedolgozói. Nemritkán az utóbbiak.
Az első trollgyár 2008-ban alakult Jekatyerinburgban, mondja Rácz András; egy szentpétervári központról a New York Times 2015 nyarán közölt leleplező riportot. A jól fizetett orosz trollok munkája a NATO rigai kutatóközpontjának is felkeltette az érdeklődését. A beszélgetés összezavarására és a nyugati politikusok lejáratására, ritkábban az orosz álláspont propagálására törekvő kamuprofilok aktivitása alapján úgy becsülik, hogy a nagy lett híroldalak kommentjeinek 1,45 százaléka származik fizetett kommentelőktől, ellenben az orosz érdekeket érintő legfontosabb cikkek alatt ez az arány 50 százalék is lehet. Magyarországon nem készült ilyen mérés, de több hírportál is írt róla, hogy erős a fenti mintát követő kamuprofilok jelenléte, főleg az oroszos cikkeknél.
Kérdés persze, hogy mekkora e technikák hatékonysága. Az Economist szerint bár az RT azzal dicsekszik, hogy világszerte 550 millió embert ér el, valójában meglepően kevesen nézik. A NATO idézett kutatói kiemelték, hogy a hosszú kommentfolyamokat – és benne a trollkodást – kevesen olvassák végig. A nyugati média pedig megtanulta, hogy se az orosz hírügynökségeket, se az orosz kormány szavát nem lehet készpénznek venni. Ennek dacára az orosz narratíva nem egy eleme el tudott terjedni a sajtóban és a politikában – állítja Radnóti András, aki az Economist csoportnak és az Oxford Analytica nevű globális tanácsadó cégnek készít elemzéseket Kelet-Közép-Európa és Oroszország kapcsolatáról (legújabban pedig a Momentum Mozgalom külpolitikai koordinátora). „Széles körben elfogadott vélekedés például, hogy az ukrajnai orosz beavatkozás ugyan jogsértő volt, de az orosz kisebbség védelme indokolta azt. Ez abszurdum. Igen, az orosz nem hivatalos nyelv Ukrajnában, és a múltban lehetett volna több gesztust tenni a csak oroszul beszélőknek, de aki ismeri kicsit az országot, tudja, hogy Kijevben a közlekedés nyelve az orosz, a kormányülések most is oroszul zajlanak, a Krímben pedig 600 iskolából 4 volt ukrán nyelvű. Ezzel szemben az annexió óta valóban gond van a krími kisebbségek helyzetével, hiszen a tatárok és az ukránok ellen is boszorkányüldözés folyik – de ezek a hírek csak kevesekhez jutnak el. Valószínűleg azt az orosz dezinformációt is sok nyugati újságolvasó elhitte, hogy az Euromajdan mögött valójában a CIA állt, vagyis a szakítás Putyinnal nem az ukránok döntése volt.”
A nyugati demokráciák későn ébredtek, de most már szinte mindenhol dolgoznak a védekezésen. „Nem vagyunk reménytelenül hülyék. Mostanra valószínűleg elég közel jutottunk az információs háború megértéséhez. A meglepetésfaktor okozta hátrányokat nem lehet meg nem történtté tenni, de a későbbi megismétlődését talán el lehet kerülni” – jósolja Rácz András. Magyarországon viszont a kormánypártok és a legnagyobb ellenzéki párt is Putyin befolyása alatt áll, ezért még a probléma kimondásáig sem sikerült eljutniuk. Nálunk is virágoznak az álhíroldalak, de a híreiket egyedülálló módon a közmédia is terjeszti. A fideszes pártlapok – 2014 előtt a Magyar Nemzet, azóta a Magyar Idők – pedig már évek óta jelentetnek meg olyan cikkeket, amelyek tényként közlik, hogy a CIA Magyarországon is színes forradalmat akar kirobbantani, és az internetadó elleni tüntetés is egy erre tett kísérlet volt.
A Political Capital három külföldi partnerrel együtt kiterjedt kutatást végzett a négy visegrádi ország orosz kitettségéről. Ezt még nem publikálták, de néhány fontos következtetést megosztott velünk a magyar rész egyik koordinátora, Hunyadi Bulcsú. Nos, Magyarország a leginkább veszélyeztetett, méghozzá úgy, hogy az öt vizsgált szempont közül háromban nálunk a legmagasabb a kockázat. Ilyen rizikófaktor a politikai helyzet, az állami óvintézkedések (illetve az ezek szükségességéről folyó beszéd) teljes hiánya, illetve a médiakörnyezet. A másik két szemponttal már jobban állunk. A liberális demokrácia értékei mellett elkötelezett civil szervezetek jelenléte egyelőre hangsúlyos, az orosz rendszer társadalmi támogatottsága pedig még mindig elég alacsony. Utóbbi egyébként régóta minden felmérésben így van, vagyis akár Európával, akár Amerikával állítja szembe a kérdés Oroszországot, a többség a Nyugatot választja.
(E cikk folytatásában arról írunk majd, hogy hogyan avatkozhat be a Kreml a 2017-es, fontos európai választásokba, hogy miért tette le a fegyvert a magyar kormány, és eláruljuk azt is, hogyan lehet védekezni az álhírek ellen.)
