Magyar Narancs: Hogyan lesz valakiből idegenvezető egy nukleáris zónában?
Denisz Zubarin: Ne gondoljon valamilyen speciális felmérésre vagy alkalmassági tesztre. Szimplán a minisztérium egyik állásajánlatára jelentkeztem, egyedül az elvégzett sorkatonai szolgálat volt kikötés. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy ez valamilyen speciális munka lehet, amikor megláttam a fizetést: túl soknak tűnt egy sima adminisztrációs álláshoz. Rákérdeztem, és kiderült, milyen munkáról van szó. Higgye el, ezek után nem volt nagy a tolongás!
MN: Senki sem szeretne sugárfertőzést kapni.
DZ: Nyilván. Azonban elég jól kiképeztek minket, eddig egyikünkön sem mutatkoztak a sugárfertőzés jelei. A képzés abból állt, hogy a zóna összes pontjára elvittek minket, megtanítottak a Geiger-Müller-számláló használatára, illetve a szükséges biztonsági intézkedések betartására. Ne gondolja azonban, hogy a munkánk csak abból áll, hogy embereket viszünk A pontból B pontba. Gyakorlatilag a minisztérium összes csernobili projektjében részt veszünk, a jelentéseket is mi írjuk a zónáról. Abból állnak a napjaim, hogy reggel elindulok Kijevből, nyolckor becsekkolok, ötkor pedig leadom a munkát. Elég komoly szabályzat szerint dolgozunk, nem lehet hibázni, mert abba könnyen belehalhat az ember.
MN: Meg lehet ezt úszni hosszú távon károsodás nélkül?
DZ: Tizenöt napos váltásban dolgozunk, ha letelik a munkaidőnk, tizenöt napi kötelező távollét következik a zónától. Ennyi nagyjából elég a szervezetnek, hogy feldolgozza a megemelkedett háttérsugárzást. Amikor leadjuk a munkát, a szokásos biztonsági ellenőrzések mellett egy speciális orvosi ellenőrzésen vért vesznek tőlünk, ellenőrzik a nálunk lévő műszer adatait, mely regisztrálja, mekkora sugárzásnak tettük ki magunkat. Ritkán fordul elő, hogy átlépjük a veszélyes határt. Előírás, hogy jódot kell szednünk. Megköti a szervezetbe kerülő radioaktivitást.
MN: Milyen munkák zajlanak a területen?
DZ: Az elidegenítő zóna területén foltokban található magasabb sugárzás - bár az egész területnek magasabb a háttérsugárzása, mint a normális. Folyamatosan tisztogatási munkákat végzünk, például a munkaterületek környékén próbáljuk csökkenteni a vegetációt, nyírjuk a füvet. Ne nevessen, ha valaki nekiáll fát vágni a közeli erdőben, komolyabb, akár halálos dózist is beszedhet, ellentétben mondjuk egy egész napos pripjatyi sétával. Igazából nem az épületek vagy a szervetlen objektumok jelentik a tényleges veszélyt, hanem a természet. Ha bemegy az erdőbe, az pont olyan, mintha visszautazna 1986-ba. A tragikus az egészben, hogy ez az erdő huszonkét éves. Hiába irtották ki, visszanőtt. És pont ugyanolyan, mint a baleset idején. Ne úgy képzelje, hogy az egész erdő sugárzik, vannak sugárzó pontok.
MN: A kormány mégis veszélyeztetett fajokat telepített ide.
DZ: Igen, mert itt nem élnek emberek. Az a veszteség, ami a sugárzás miatt érhet egy populációt, elhanyagolható ahhoz képest, aminek egy emberi közösségben van kitéve. Nincsenek pontos adataink arról, hogy mekkora a vadpopuláció a zónában, de összehasonlítva Ukrajna más területeivel, egészen biztos, hogy kiugróan magas. Jelenleg azon gondolkodik a minisztérium, hogy ellásson minket lőfegyverrel, mert már nem biztonságos a közlekedés a vadállomány miatt. A sugárzó húsuk is védi ezeket az állatokat, hiszen biztosan megbetegszik, aki eszik belőlük. Néhány kirívó eseten kívül erre nem volt példa. A legtöbbször úgy betegszenek meg emberek, hogy olyan húst vesznek a piacon, mely a zónából való. Emiatt évekig végeztek méréseket a közeli piacokon.
MN: A katasztrófa után több ökológiai lap is cikkezett a csernobili élővilág mutációjáról. Biztosan jó ötlet veszélyeztetett fajokat olyan sugárzásnak kitenni, mely megváltoztatja a génállományukat?
DZ: Ez nem kísérlet volt, hanem szükségmegoldás. Ha a kormány nem tesz lépéseket, e fajok egészen biztosan kipusztulnak, így van valamennyi esélyük a túlélésre. Abban igaza van, hogy történnek furcsa dolgok, de én nem vagyok biológus, hogy meg tudjam mondani önnek, milyen mértékű az élővilág mutációja. Az tény, hogy a zónában öklömnyi eprek nőnek, a giliszták 50-60 centisek, minden állat sokkal nagyobb, mint normális környezetében. Az állatok növekedését lehet azzal magyarázni, hogy nincs természetes ellenségük, a növényekét nem. Az elmúlt huszonkét évben egyszer sem hullottak le a fák levelei ősszel, január elején is zöldben állt az erdő, a sugárzás minden természetes folyamatot felborított. Ne becsülje le azonban a természet öngyógyító erejét, például idén végre lehullottak a levelek, huszonkét év óta végre ősz van megint. Minden képes alkalmazkodni a sugárzáshoz, kivéve az embert.
MN: Vannak olyan hangok az ukrán közéletben, hogy a csernobili elidegenítő zónát egyszer majd vissza kell adni a lakosságnak.
DZ: Igen, kialakulóban van erről egy párbeszéd, de érdemleges lépés biztos nem fog történni az elkövetkező húsz évben. Húsz év múlva az elidegenítő zóna esetleg már lakhatóvá válik, lehetséges, hogy a hatóság engedélyezi a külső területekre való visszaköltözést. De a belső kör, a reaktor és tíz kilométeres körzete biztosan lezárt terület marad az idők végezetéig. A sugárzás nem fog csökkenni a mag körül ebben az évezredben. Egyébként is: túl sok ember halála tapad a belső zónához. Olyan, mint egy nagy temető, örök mementója az emberi felelőtlenségnek.
MN: Nincsenek pontos adatok arról, hogy pontosan hány áldozatot követelt az atomkatasztrófa. A minisztérium mennyire teszi a balesethez köthető áldozatok számát?
DZ: Nem tudják. A Szovjetunióban szép hagyománya volt az adatok hamisításának. Nagyban nehezíti a statisztikák készítését, hogy csak a rákot lehet diagnosztizálni, a kiváltó okát nem. Sokan meghaltak az elmúlt időben rákban, de ezeket a haláleseteket nem lehet egyértelműen a katasztrófához kötni. Becslésekbe bocsátkozhatunk: beleszámítva a direkt sugárzásnak kitett likvidátorokat, a Csernobilhoz köthető halottak száma körülbelül hatszázezer. Hangsúlyoznám, hogy ez egy nagyon óvatos becslés, fogalmazzunk úgy, hogy a halottak száma körülbelül hatszázezer plusz n.
MN: Csernobil 1995 óta látogatható. Az évi hétezres turistaforgalom eurómilliókkal járul hozzá a minisztérium büdzséjéhez. Azért nyitották meg a zónát, hogy feltöltsék a minisztérium tárcáját?
DZ: Ennek a kérdésnek a megválaszolására nincs megfelelő információm, s ha lenne, akkor sem válaszolhatnék. Mielőtt messzire menne a találgatásokban, szeretném leszögezni, hogy ne úgy képzelje el a zónát, hogy itt bármit is lehetne tenni komoly beruházások nélkül. Nincs épeszű ember, aki szívesen vállal munkát ilyen területen. Bármilyen munkavégzés, beleértve a legegyszerűbb karbantartási munkákat is körülbelül a hússzorosába kerül. A zónába befolyó látogatási díjak szerintem csak törtrészét teszik ki az éves költségeknek.
MN: Ön mégis itt dolgozik.
DZ: Szeretem ezt a munkát, és meg is fizetik. Nem sokan gondolkodnak így: már most meghirdettek egy állást, mert az egyik kolléga felmondott, sok volt neki a feszültség. Engem a fiam és a feleségem vár otthon minden este Kijevben, folyamatosan kapom a fejmosást, hogy nincs az a pénz, amiért megérné állandó veszélynek kitennem magam. Ilyenkor általában elmesélem, hogy mit láttam aznap a zónában. Például tegnap este egy vaddisznócsalád galoppozott át Pripjaty főútján. Megálltak, és értetlenül bámultak az autóra, még a dudára sem akartak továbbmenni. Itt mindennap történik valami. Érdekes dolog látni, hogy milyen lenne a bolygó, ha hirtelen eltűnne az emberiség.
