Huszonkét évvel a katasztrófa után - Csernobil, az élménypark

  • Jászberényi Sándor
  • 2008.12.11 00:00

Külpol

Tizenhat emeletes panelház tetején állunk. Balra egy vidámpark óriáskereke sárgállik a novemberi időjárásban, a szemközti házon sarló és kalapács, vörös csillagok a fákkal körbenőtt betonút mentén. Semmi zaj, madárcsicsergés sem hallatszik a negyvenötezres városban, a házak üresen állnak. A sztalker sugárzásmérője ritkán kúszik öt mikroröntgen felé, biztonságban vagyunk. Nagyjából két röntgenfelvételnyi sugárzásnak van kitéve az ember Kelet-Európa legnagyobb vadasparkjában, a csernobili "elidegenítő" zónában. Jászberényi Sándor
Tizenhat emeletes panelház tetején állunk. Balra egy vidámpark óriáskereke sárgállik a novemberi időjárásban, a szemközti házon sarló és kalapács, vörös csillagok a fákkal körbenőtt betonút mentén. Semmi zaj, madárcsicsergés sem hallatszik a negyvenötezres városban, a házak üresen állnak. A sztalker sugárzásmérője ritkán kúszik öt mikroröntgen felé, biztonságban vagyunk. Nagyjából két röntgenfelvételnyi sugárzásnak van kitéve az ember Kelet-Európa legnagyobb vadasparkjában, a csernobili "elidegenítő" zónában.

Reggel nyolcra kocsi jött értünk a hotelhez. Még Magyarországon intéztük a papírmunkát, engedélyt kértünk az ukrán Vészhelyzetek és Népességvédelem Minisztériumától, hogy beléphessünk a zónába. A sofőr bekéri a papírokat, és indulunk.

Csernobil körülbelül száztíz kilométerre fekszik Kijevtől, jármű csak speciális engedéllyel léphet be. A zóna azonban látogatható: 1994-ben az ukrán kormányzat és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség úgy döntött - engedve a nemzetközi érdeklődésnek -, hogy engedélyezi tudósok, környezetvédők és újságírók belépését. Ennek köszönhetően pénzért ma bárki látogathatja a kiürített zónát: a helyi hotelek és ifjúsági szállók első számú turisztikai ajánlata, közvetlenül az AK-47-es agyaggalamb-lövészet mellett.

Körülbelül másfél óra autózás után érünk a zóna határához. Kétnyelvű (angol és ukrán) tábla tudatja, merre járunk: az illegális belépők komoly retorziókra számíthatnak a hatóságoktól. Simán áthaladunk az első ellenőrzési ponton, s elhagyva néhány, fával benőtt és roskadozó házakból álló falut, megérkezünk Csernobil városába. A valaha 13400 fős településen jelenleg háromezer munkás él: ők tartják karban a reaktort és a körülötte lévő területeket. Lassan mindent visszavesz a természet: a panelházakban fák nőnek a földből, s még évszázadokon keresztül sugározni fognak: a vízzel együtt szívják magukba a radioaktivitást.

A város melletti emlékmű büszkén tudatja a világgal, hogy a csernobili atomerőmű a szovjet ipar büszkesége. Csupán a csillag fakult meg az elmúlt huszonkét évben.

A kísérlet nem sikerült

A világ legnagyobb, ember által előidézett természeti katasztrófája ironikus módon egy biztonsági ellenőrzéssel kezdődött. 1986. április 25-én a csernobili atomreaktor 4-es blokkját karbantartás miatt le akarták állítani. A reaktor személyzete kíváncsi volt, hogy vajon a leállás alatt is képes-e annyi elektromos áramot termelni az erőmű, hogy ellássa árammal a saját vészhelyzeti hűtőrendszerét. Éjjel, 1 óra 23 perckor - a mai napig nem tisztázott okok miatt (az emberi mulasztást sem zárják ki) - a reaktor hirtelen százszoros túlteljesítményre kapcsolt, túlmelegítve és instabillá téve a magban lévő nukleáris üzemanyagot. A láncreakció ellenőrizhetetlenné vált, a nagy nyomástól a reaktor 640 tonnás teteje lerobbant. A beáramló friss levegő pedig egy újabb, körülbelül két kilométeres tűzcsóvaszerű robbanást idézett elő, melynek során legalább 14 tonnányi radioaktív uránium került a levegőbe, körülbelül négyszázszor annyi, mint a hirosimai támadás után. A problémát tovább súlyosbította, hogy a reakció lassítására használt grafitrudak is lángra kaptak, napokon keresztül sugárzó porral borítva be az eget. A kísérlet nem sikerült.

A szovjet vezetés napokig hallgatott a balesetről, senkit sem értesítettek, azt az ötvenezer embert sem, akik a kommunista ipar csodájának tekintett atomopoliszban, Pripjatyban éltek. A város a reaktorban dolgozók családjának épült, gyakran látogatták delegációk a világ minden részéről.

A katasztrófa a svédeknek köszönhetőn került nyilvánosságra: ők mérték először a sugárzást, ami végigsöpört Európán. A svéd bejelentés után úgy döntött a szovjet vezetés, hogy evakuálja a zónát: 326 ezer embert telepítettek ki 36 óra alatt. A reaktortüzet május 4-re sikerült megfékezni. Arról, hogy ez milyen áldozatokat követelt, hűen tanúskodik a "Vészhelyzetek Hivatalának" fotóalbuma. A cirill betűs kiadványban egyetlen kép alatt található latin felirat, a reaktor tűzoltóinak csoportképe mellett. Morituri te salutatem - a halálba menők köszöntenek: 28 tűzoltó halt meg direkt radioaktív fertőzésben egy héten belül azért, hogy megfékezzék a tüzet. Olyan erejű radioaktív sugárnyalábok mellett kellett dolgozniuk, hogy szó szerint leolvadt róluk a bőr. A reaktor azonban továbbra is sugárzott, megoldást kellett találni. 200 ezer "önkéntes", úgynevezett likvidátor érkezett, hogy felépítsék az atomszarkofágot.

Szarkofág

Megérkezünk a minisztérium irodájába, kis házikó felső szintjén kapjuk az eligazítást. Kijelölik a vezetőnket is, Denisz Zubarin, azaz Szása ismerteti a zónára vonatkozó szabályokat. Ahhoz, hogy anno izolálják a legfertőzöttebb területeket, két védelmi kört állítottak fel a 4-es blokk körül, ezek a határok mai napig érvényben vannak. Az első, az úgynevezett belső zóna, mely közvetlenül a felrobbant reaktor körül fekszik, és 10 kilométer hosszúságú - a lezárt övezet nem kör alakú. Míg a második a 30 kilométeres "elidegenítő zóna", mely azt a célt szolgálja, hogy távol tartson mindenkit a súlyosabban fertőzött részektől. Összességében 21000 négyzetkilométert zártak le teljesen. A zónából tilos kivinni bármit: az itt termő gyümölcsök, a hús, a tej, de még a faanyag radioaktivitása is magasabb a normális háttérsugárzásnál.

Mielőtt a 4-es blokkhoz indulnánk, az irodában aláíratnak egy szerződést. A papíron az áll, hogy tudomásul vesszük a biztonsági előírásokat, és nem tartunk igényt kárpótlásra abban az esetben, ha a ruházatunk, a felszerelésünk sugárzást kap. A szerződés legérdekesebb pontja a következő: "Az Elidegenítő Zóna Állami Adminisztrációs Hivatala nem felelős az egészségkárosodásunkért, melyet a zónába való látogatásunk esetlegesen okozhat." Rövid gondolkodás után aláírjuk.

Ismét autóba ülünk és elindulunk a 4-es blokk atomszarkofágja felé. Útközben elhaladunk az erőmű többi része mellett. Hatalmas daruk állnak a befejezetlen ötös blokk mellett immár huszonkét éve. Minden úgy maradt, ahogyan a kiürítés idején. Lassan csordogál a reaktor mellett a Pripjaty folyó hűtővíznek idevezetett mellékága. "Sok a hal erre, és mind óriásira nőnek - meséli a vezetőnk. - Akit azonban horgászaton érnek, illetve engedély nélkül lép a zóna területére és elkapják, öt év börtönt kap, feltéve, ha nem lövik agyon helyben az őrök kémkedésért."

Ellenben mégis gyakori, hogy a közeli falvak lakói belépnek a zónába. Csábító a vadban gazdag terület, az itt hagyott értékek. Minden mozdítható a közeli falvakban szívódott fel az elmúlt huszonkét évben. "A sugárzás színtelen, szagtalan, íztelen. Az éhséget viszont érzed - mondja Szása. - Azok maradtak a környéken, akik nem engedhették meg maguknak, hogy elköltözzenek."

Megérkezünk a blokkhoz. A Geiger-Müller-számláló csipogni kezd, Szása megnyugtat, hogy a sugárzás nem éri el a veszélyes szintet, igaz, nem maradhatunk sokáig. A betonkerítéstől húsz méterre fotózzuk a szarkofágot, a háttérsugárzás itt négy mikroröntgen, de méterenként növekszik. Nem mehetünk közelebb. Mellettünk a kétszázezer likvidátor emlékműve áll. Úgy dolgoztak, hogy egy percre tehették csak ki magukat a sugárzásnak. Elvileg. Nekik köszönhető a betonszarkofág.

A szarkofág nincs jó állapotban. Senki sem ismeri az odabent zajló radioaktív folyamatokat, csak a külsejét és a tetejét javítgatják évről évre. A betonburkolat repedéseibe madarak fészkelnek. Vonzó a maghasadás melege. Megtudjuk azt is, hogy az ukrán kormány 2012-ben egy tizenkétmilliárd dolláros projekt keretében teljesen fel kívánja újítani a szarkofágot. Feltéve, ha az Európai Unió is beszáll.

Letelik a maradandó károsodás nélkül itt tölthető időnk, elindulunk a szellemváros, Pripjaty felé. Kanyargós, kihalt betonutakon haladunk, mellettünk a "vörös erdő". A reaktor mellett lévő nyírfák törzse ilyen a sugárzástól. 1986-ban kiirtották az erdőt, amit most látunk, 22 év alatt nőtt ide, de az új fák kérge most is vörös. Táblák jelzik, hogy a talajban lévő radioaktív anyagot felszívják a fák. A természet a legveszélyesebb dolog a zónában. Vannak foltok, ahol magasabb radioaktivitást mértek, mint a reaktor közelében.

Turistaparadicsom

"Minden évben lemossuk az utakat, de folyamatosan szennyeződnek - mondja Szása. - Néhány ösvénytől eltekintve a zóna nem éppen biztonságos. Ezért kellek például én is egy-egy túrához."

Évente hétezer ember jön Csernobilba, legalábbis a statisztika szerint. A szervezett túra vezetővel 360 euróval indul, bár több jelentkező esetén olcsóbb is lehet valamivel. A érdeklődésre ipar épül: már hét utazási iroda foglalkozik túrák szervezésével. Szergej Ivancsuk, a Solo East Travel igazgatója szerint a "látogatók" többsége fiatal nyugat-európai. Van egy kötelező díj, amit meg kell fizetni a vészhelyzetek minisztériumának, utána szabad a vásár. Igaz, az ide látogatókat a túra előtt leellenőrzi az ukrán nemzetbiztonsági hivatal, bár ez többnyire csak annyit jelent, hogy előre le kell adni az útlevél adatait. Aki nincs a nemzetközi körözési listákon, az jöhet. Még novemberben is találkozunk hátizsákos katasztrófaturistákkal.

Pripjaty, a klasszikus, szocialista panelváros az erdő közepén áll. "Ne mászkáljanak el nagyon az autótól. A házak körül bóklászó vaddisznók és farkasok kifejezetten barátságtalanok az emberrel, ezért is tilos gyalogosan közlekedni. A kocsit legalább nem támadják meg."

Mintha a Havanna-lakótelep valamivel nagyobb másolatát nyelte volna el az erdő. A lakásokat persze már kirabolták. Az maradt itt, ami nem képviselt értéket: lomos bútorok, konyhai berendezések, sarokba dobált női és gyerekcipők. Akik itt laktak, egy darab "esti" ruhában kellett, hogy elköltözzenek. Segítettek a kivezényelt katonák.

A falakat modern graffitik díszítik: egy nemzetközi csapat 2006-ban úgy gondolta, hogy művészetet pakol a pusztulásba, figuratív rajzaik szinte mindenhol előbukkannak. Az örökkévalóságnak dolgoztak, "művük" itt marad az idők végezetéig, senki sem törli le vagy takarítja el őket. Nincs miért.

"Van egy feketelistánk azokról, akik visszaéltek a látogatói szerepkörükkel - mondja Szása. - 'k sosem jöhetnek többé Csernobilba." Végignézve a graffitiket arra jutunk, hogy létrehozásuk még csoportosan is több időbe kerülhetett, mint 24 óra. Arról, hogy ez miként lehetséges vezetői felügyelet mellett, csak elképzeléseink vannak.

Falusi zsáner

Megnézzük a kórházat, minden a helyén, ahogyan egykor. A fosztogatók nem nyúltak a gyógyszerekhez, az összes beteg leletei itt porosodnak. Megtaláljuk a kórház heti esetnaplóját is: az utolsó bejegyzés az evakuálásé.

Az egyik kihalt faluban élő 79 éves nénihez megyünk. Visszaköltözött a házába. Más nem lakik itt. Takaros parasztházhoz érkezünk, tyúkok és libák az udvaron, nagy rakásokban tűzifa. Maria Sajlan az udvaron fogad, kéri, hogy ne fotózzuk, aztán mégis hagyja. Azt mondja, azért költözött vissza, mert nem volt máshová mennie. A kitelepítettek nagy része Kijevben vagy a zóna körüli falvakban telepedett le. A kormány öt évvel a katasztrófa után engedélyezte az idősebbek visszatelepülését. Ötvenéves kor alatt nem jött senki.

"A mutáció, mint például a rák, sokkal lassabban hat, ha a szervezet már nem fejlődik, ezért nem találni fiatalokat a zónában - mondja Szása. - Iskola is csak harmincöt kilométerrel távolabb van. Egyébként nem lehet eldönteni, hogy mennyiben hat a sugárzás a megbetegedésekre. Igaz, hogy a környéken gyakoribbak a rákos esetek, de mivel nem készült állami statisztika, csak egy biztos: a közvetetten érintetteket is több százezerre becsülik.

Maria elmondja, hogy két gyermeke halt meg rákban, ők közvetlenül a reaktor mellett dolgoztak a baleset alatt, egy unokaöccse van Kijevben, ő jár hozzá intézni az olyan ügyes-bajos dolgokat, mint a favágás. Amire a mindennapi életben szüksége van, azt mind maga termeli: szigorúan ellenőrzik, hogy semmi se kerüljön belőle a közeli falvak piacára.

A csernobili irodában egy készülékre kell állnunk, ellenőrizzük, ért-e minket, illetve a ruházatunkat jelentősebb sugárzás. Szása megnyugtat, százból egyszer fordul elő, hogy valaki magával hoz valamit, ilyenkor szokott segíteni a zuhany, legrosszabb esetben is a felszerelés vagy az adott ruhadarab elkobzása a megoldás.

Nem mutat sugárszennyeződést a gép. A kötelező kézmosás után mehetünk tovább. Az utolsó ellenőrzési pontnál még megvizsgálnak, az őrök a kocsit is átnézik. Egy folyosón kell áthaladnunk, és újra beállni a gépbe, ami ezúttal az egész testünket ellenőrzi. Későre jár, éppen belefutunk a karbantartók utolsó váltásába. Vagy harminc ember, nyugodtan várnak a sorukra. Megszokták már, hogy csak így lehet kijönni a zónából, és ez a gyakorlat nem is nagyon fog változni az elkövetkező tizenkétezer évben. Ennyi a hasadóanyag felezési ideje.

Betelepítés

A csernobili zóna az elmúlt húsz évben Kelet-Európa egyik legnagyobb vadasparkjává nőtte ki magát. Az itt hagyott lovak, háziállatok, valamint az erdőségben található farkasok, vaddisznók, őzek populációja ugrásszerű növekedésnek indult. Még a sugárfertőzött területek sem okoznak akkora pusztítást, mint az emberi környezet a vadállományban - ennek a gondolatnak a jegyében az ukrán kormányzat a '90-es évek végén több veszélyeztetett fajt is (mint például az ázsiai bölényt) betelepített a zónába. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre a csernobili vadállományról, a helybeli falvakban azonban rendszeresen panaszkodnak, hogy farkasok támadják meg a kutyákat, illetve a haszonállatokat. Az őrök idén húsz farkast lőttek, mert túl közel merészkedtek a zónán belüli használt épületekhez, ellenőrző pontokhoz. Mindegyik állat súlyosan sugárszennyezett, húsuk emberi fogyasztásra alkalmatlan.

Vadat, halat

Másnap kíséret nélkül tértünk vissza a zóna melletti falvakba. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire elrettentő a szögesdrót kerítés. Semennyire. Már a bejárattól számított száz méterre is embernyi méretű lyukak vannak, egy közeli faluból - melynek a végén kezdődik a zóna - gyakran járnak be az emberek gombászni, csapdát állítani. Az így szerzett élelem gyakran kerül a falvak piacára.

Likvidátorok

Közvetlenül a katasztrófa után 200000 önkéntest rendeltek a zónába, zömében katonákat, hogy eloltsák a tüzet (mely 7000 fokon égett a 4-es blokkban), megakadályozva, hogy a többi blokkra átterjedjen. Ezután le kellett szivattyúzniuk a fertőzött vizet a reaktor hűtőmedencéjéből, hogy elkerüljék az újabb robbanást. Miután helikopterekről több tonna homokot dobtak a reaktorra, nyolc réteg szénnel fedték be a sugárzó részeket, csak ezután kezdődött a betonszarkofág építése. A kevésbé sugárzó részen dolgoztak ezek az emberek, egy percig ki is tehették magukat a sugárzásnak. Valószínűleg mindegyikőjük sugárfertőzésben vagy ehhez köthető szövődményben vesztette életét, amiről azonban nem készült statisztika.

Neked ajánljuk