"A gyilkosságoknak nincs következményük" - Amilton Lopes indián vezető, Egon Heck aktivista

  • Linder Bálint
  • 2008. október 30.

Lélek

Brazília egyik legnagyobb lélekszámú őslakos népcsoportja, a guarani-kaiowa törzs szegénységben és állandó fenyegetettségben él. Rég ki kellett volna jelölni a nekik járó területeket, de élőhelyeiket bioetanol-üzemek és ültetvények fenyegetik. Kálváriájukat világhírű földijeik, a Sepultura is feldolgozta, az őket ért atrocitásokat a legnagyobb jogvédő szervezetek tárják a világ elé. Amilton Lopes indián vezető és Egon Heck, az érdekeiket képviselő szervezet tagja most Európában próbál nyomást gyakorolni a brazil kormányra. Linder Bálint
Brazília egyik legnagyobb lélekszámú őslakos népcsoportja, a guarani-kaiowa törzs szegénységben és állandó fenyegetettségben él. Rég ki kellett volna jelölni a nekik járó területeket, de élőhelyeiket bioetanol-üzemek és ültetvények fenyegetik. Kálváriájukat világhírű földijeik, a Sepultura is feldolgozta, az őket ért atrocitásokat a legnagyobb jogvédő szervezetek tárják a világ elé. Amilton Lopes indián vezető és Egon Heck, az érdekeiket képviselő szervezet tagja most Európában próbál nyomást gyakorolni a brazil kormányra.

Magyar Narancs: A guarani-kaiowa az egyik legnagyobb lélekszámú őslakos népcsoport Brazíliában, a legkisebb egy főre eső földterülettel. Milyen körülmények között élnek?

Amilton Lopes: A guaranik négy országban - Brazíliában, Argentínában, Uruguayban és Paraguayban - is megtalálhatók. Én a brazil Mato Grosso do Sul állam déli részén található negyvenezer ember nevében vagyok itt. Régen az egész határvidék a miénk volt. Ma ennek töredékén, kis foltokon élünk. Saját közösségem egy drótkerítéssel körbevett rezervátumban lakik. Ezren vagyunk, és ez nem tart el ennyi embert, pedig a méretét az utóbbi években jócskán megnövelték. Mások az országutak mellett, táborokban, sátrakban élnek. A kormánytól kapunk segélyt, de az egy hónapra kiadott élelmiszeradagok egy hétre elegendők.

Egon Heck: A meghagyott területek a szegénység szigetei, amiket óriási kiterjedésű szója- és cukornádültetvények, legelők, városi területek vesznek körül. A megművelhető föld kevés, az erdőirtások a vadászatot lehetetlenné tették, a folyók elszennyezésével a legtöbben felhagytak a halászattal. Az alultápláltság és az éhezés súlyos probléma, csak az utóbbi három évben ötven indián gyerek halt éhen.

MN: Hogy jutottunk el idáig?

EH: Ahonnan mi jövünk, ott 1880 táján egy mate teát termesztő cég jelent meg. Ez még nem volt olyan rossz: a helyiek dolgoztak nekik, a cég pedig nem rombolta le az erdőségeket. De a múlt század elején egyre több olyan ember jött, aki inkább legeltetni akart, nekik nagybirtokok kellettek. Erőszakosak voltak, maguk irtották vagy az indiánokkal kiirtatták az erdő egy részét. A húszas években aztán az állam meghatározta, melyik népcsoport hol élhet, oda kellett költözniük. A közbeékelt területeket eladták, a magánbirtokosok onnan kiindulva terjeszkedtek. Fellendült a mezőgazdaság, a szója- és a kukoricatermelés, a hetvenes évekre meghatározóvá váltak a nagy kiterjedésű monokultúrák, ami további jelentős erdőirtásokkal járt.

AJ: Állandó nyomás alatt álltunk és állunk ma is. A megmaradt területeinket egy ideje a bioetanol veszélyezteti. Az állam déli részén a tervek szerint ötvenhét feldolgozóüzemet akarnak építeni, amihez a befektetőknek új termőterületekre is szükségük van. Mindezt ott, ahol mi élünk, vagy amit éppen vissza kéne kapnunk.

MN: Honnan lehet tudni, hogy melyik föld kié? Mi a jogi helyzet?

EH: 1988-ban született egy törvény, mely szerint a kormánynak öt éven belül az ország minden őslakos népcsoportja számára ki kell jelölnie a nekik járó és megélhetésre alkalmas földeket. Mindezt a történelmi előzmények és a mai etnikai viszonyok alapján olyan bizottságoknak kellett volna elvégezniük, amelyekben az őslakos közösségek is helyet kapnak. A kijelölt földek a szövetségi állam tulajdonában maradnának, de az indiánok lennének a haszonélvezők. Ennek elvileg rég be kellett volna fejeződnie, de a dolog alig halad, mert közben eladják a földeket. Jönnek a befektetők, szabadon vásárolnak, utána meg mindent elkövetnek, hogy a kijelölések ne történjenek meg.

MN: Miként reagál erre a kormány, és hogyan vélekedik a közvélemény?

AL: A brazil emberek mellettünk vannak, jogosnak tartják, amit kérünk. Sokat panaszkodunk Lula elnöknek. Közbenjárására több helyen létrejöttek munkacsoportok, amelyeknek ki kell jelölnie a mi területeinket. De közben a bioetanol-programot is az állam támogatja.

MN: A FIAN (Foodfirst Information & Action Network - nemzetközi jogvédő szervezet, amely az éhezés megszüntetéséért, az emberek élelmiszerhez való jogáért lobbizik - L. B.) támogatásával járják Európát. Mit lehet itt elérni?

AL: Azért jöttünk Európába, mert van nálunk francia, belga nagyvállalat is. Azt szeretnénk, hogy az itteni közvélemény és a kormányok halljanak róla, mi ennek az egész ügynek a következménye az ott élő emberekre nézve. Nem vagyok benne biztos, hogy tudnak erről. A kormányunkat evvel is szeretnénk cselekvésre késztetni.

MN: Az Amnesty International az utóbbi években rendszeresen számolt be indián vezetők meggyilkolásáról, illetve olyan esetekről, ahol fegyveres őrök lőtték agyon a földeket erőszakmentes eszközökkel visszafoglaló őslakosokat.

EH: A gyilkosságoknak soha nincs következményük. A brazil törvények nagyon erősen védik a magántulajdont, sokan őrző-védő cégeket, kisebb magánhadseregeket alkalmaznak. Tartok tőle, hogy a konfliktusok száma csak nőni fog.

MN: Hogyan próbálják meg "visszahódítani" a földjeiket? Azt olvastam, hogy három éve egy 400 fős közösség úgy úszta meg az erőszakos kilakoltatást a kormány által már rájuk testált, de még az elnöki jóváhagyás előtt visszafoglalt területről, hogy tömeges öngyilkossággal fenyegetőztek.

AL: A mi közösségünkben összegyűjtünk legalább ötszáz embert, mert ennyit biztos nem próbálnak megölni. Aztán egyszerűen elmegyünk oda, amiről tudjuk, hogy a miénk, és visszavesszük. Ott aztán elkezdünk földet művelni, beültetjük gabonával, maniókával, babbal, krumplival, rizzsel, banánnal. Aztán megyünk az újabb területre. Ahol eddig jártunk, nem voltak fegyveres őrök, csak telepesek. Sokan voltunk, harci díszbe öltöztünk, ettől ők megijedtek, elmenekültek. Utána küldöttségeket menesztettünk a kormányhoz, hogy ezeket a területeket megtarthassuk. Az érdekvédőink közben a bíróságokon küzdenek.

MN: A nagyobb birtokosokkal nem is tárgyalnak?

AL: A mi közösségünk szemtől szembe soha nem tárgyalt velük. Ha összetalálkoznánk, biztos összecsaptunk volna. Túl nagy a feszültség.

MN: Ki lehet számolni, hogy pontosan mekkora földre lenne szükségük a mostani mintegy 40 ezer hektárhoz képest?

EH: Az ellenérdekeltek egy darabig azt terjesztették, hogy az őslakosok 12 millió hektárt akarnak maguknak (ez Mato Grosso do Sul állam területének egyharmada - L. B.), ami arra volt jó, hogy megpróbálják elvenni a kormány kedvét az egésztől, mert ez nyilván teljesíthetetlen. Az antropológusok szerint a törzsek régen bő hárommillió hektárt laktak, de mi ennyit se akarunk. Úgy 500 ezer hektár mindannyiuk megélhetéséhez elég lenne. Az a baj, hogy ma már szinte minden parcellának megvan az új tulajdonosa. A kormány azt teheti, hogy kisajátítással visszavásárolja a földeket, és visszaadja az indiánoknak.

MN: Ez mennyire reális?

EH: Ennek muszáj így lennie. Hogy öt, tíz vagy tizenöt év alatt, azt nem tudjuk. De ezen már nem lehet vitatkozni.

A hivatalos álláspont

A kétfős küldöttség a múlt héten petíciót adott át a budapesti brazil nagykövetnek, hogy a kormány a törvények szerint eljárva védje meg az őslakosok jogait és életét. Gilberto Vergne Saboia nagykövet lapunkhoz eljuttatott levelében azt írja, hogy az őslakosok területeinek azonosítása és kijelölése rendkívül komplex eljárás, amelyben antropológusok, etnográfusok is részt vesznek, és amelyet időnként perekkel lassítanak azok, akiknek le kell mondaniuk a földekről. A nagykövet szerint az utóbbi húsz évben a folyamat felgyorsult és a végéhez közeledik. A brazil őslakos népesség viszonylag csekély létszámú - a becslések szerint 350-730 ezer közötti -, és a már kijelölt földek aránya megközelíti az ország területének 10 százalékát. Az indián népesség gyorsabban nő, mint a nemzeti átlag, ami Saboia szerint azt jelzi, hogy az őslakosok ma jobban élnek, mint régen. Problémák, nehézségek és konfliktusok persze adódnak az őslakosok és a többi csoport között - ismeri el a nagykövet -, főleg a földhasználati jogokat illetően. A guarani-kaiowáknak a XX. század elején más törzsekkel együtt kijelölt területekre kellett költözniük. A régió fejlődése további erős nyomást gyakorolt ezekre a területekre és az indiánok életére, előfordultak erőszakos esetek, és sok volt az öngyilkosság. A kormány élelmiszerrel és egészségügyi ellátással segíti az embereket, így 2007-ben a gyermekhalálozás és az alultápláltság szintje csökkent, s közben az élelmiszer-biztonság növelését és az önellátást célzó projektek indultak. A diplomata egyetért abban, hogy a probléma kulcsa a földek azonosítása és a határok kijelölése. Tudomása szerint Mato Grosso do Sulban jelenleg az érintettek, szakértők és az állami szervek bevonásával felállított munkacsoportok dolgoznak a szükséges kritériumok meghatározásán. Az eljárást monitorozó állami érdekvédelmi szerv szerint a területek azonosítását 2010-re befejezik.

Neked ajánljuk