Külföldön keresett táncos, megbecsült tanár. Itthon kevésbé, noha a héten zajló L1 Táncművek egyik szervezője és fellépője.
Magyar Narancs: Tornászként kezdte a pályafutását, de hamar abbahagyta.
Gál Eszter: Az olimpiára készülve döntenem kellett, élsport vagy más. A más mellett döntöttem. Tornászként volt egy rossz szokásom: túlzottan is meg akartam érteni, hogyan történik egy mozdulat, és ez félelmet szült bennem.
MN: A táncnál viszont éppen a mozdulat megértése a lényeg.
GE: A tudatosság nagyon fontos. Meglepő tapasztalatokhoz juttatja a táncost, ha ismeri az energiát, annak irányát és eredőjét. Persze amíg odáig eljutottam, pár iskolát megjártam. 1983-ban még az Országos Szórakoztató Zenei Központ indított egy nagyon komoly tanári gárdára épülő akrobatikus revütáncos képzést, ahol az akkor még létező Savoyba, Lidóba, Moulin Rouge-ba képeztek táncosokat. A Termál Hotel bárjában például Jeszenszky Endre koreografált, akit még ma is dzsesszmesternek hívnak. ' az élő történelme a hazai dzsessztáncnak. Négy év után azonban az egész kezdett felhígulni. A diákok egy év tanulás után azt hitték, mindent tudnak, otthagyták az iskolát, és színpadra léptek. Ez a folyamat senkinek sem használt. Aztán a lokálvilág is lassan night clubba ment át, azaz fizetni nem a tánctudásért fizettek.
MN: Revütáncos is volt?
GE: Nem. Tanítottam művházakban, meg elvégeztem a Testnevelési Egyetemet, de aztán ez is kevés volt. Berger Gyula révén megismertem Karczag Évát, aki magyar születésű, de Ausztráliában nevelkedett, és éppen Hollandiában tanított. ' többek között Alexander-technikával, thai-chival foglalkozott, azaz a testnek a belső útjaival. Gondoltam egyet, és felvételiztem arra a holland főiskolára, ahol Karczag oktatott. Elvégeztem, és azóta több dologgal is foglalkozom: az egyik az improvizáció, a másik a release-technika, a harmadik pedig a kontakt improvizáció.
MN: A release olyan, mint a relaxáció?
GE: Hasonló. A lényeg, hogy olyan állapotba kerülj, amely során mozgást tudsz felfedezni. Ez az állapot mindent átjár, és befogadóvá alakít. A mozgás, amely során teljesen új mozdulatsorokat ismersz meg, ekkor kezdődik. Megtapasztalod, amikor egy mozdulat nem utánzáson alapul, hanem belülről fakad.
MN: Mi a titka pedagógusi sikerének?
GE: Állítólag a tanítási módszeremben van valami sajátos. Folyamatosan kutatok, azaz olyan struktúrákat találok ki, amelyekből az elképzelt dolgok fakadnak. Például a mozgásindítás a csontjainkból. Ez nem alkarból indul, hanem belülről. Így a térben létrejöhetnek olyan rajzolatok, amik eddig még nem történtek meg, ehhez aztán számtalan képzet és egyéb megvalósulás kapcsolódhat. Olyan helyzetbe kerülünk, ahol annyit tudunk, hogy már képesek vagyunk nem tudni, mi lesz a következő mozdulatunk.
MN: Ez a tudás, illetve nem tudás kollektív vagy egyéni?
GE: Fantasztikus, ha kollektívvé válik. Ez azonban ritka. Színpadon még ritkább, de ha megtörténik, az leírhatatlan erejű. Az az igazi, ha egy improvizáció során a néző is belekerül a vagy-vagy érzésbe, a választás és döntés folyamatába.
MN: És itthon hogy áll ez a dolog? Elfogadják az ilyesmit, vagy inkább hárítanak?
GE: Valamennyire benne vagyok a hazai kortárs táncéletben, de mégis kívül, mert talán nem túl népszerű dologgal foglalkozom. Vannak persze nyertes pályázataim is, de a támogatások és a tanításért kapott fizetés nem elég sem a megélhetésre, sem az alkotói munkára. Külföldön megfizetik a tanítást, így amikor hívnak, megyek, mert nemcsak energiát és tudást adok, hanem kapok is. De az is igaz, hogy sokszor kint is szerelemből lépek fel.
MN: Mennyit tartózkodik külföldön?
GE: 2000 óta élek itthon. Ez azt jelenti, hogy az évből durván öt hónapot külföldön, a maradékot pedig Magyarországon töltöm. Most éppen a január 31-ig tartó L1 Táncművek Fesztivál szervezésében veszek részt, két darabban fel is lépek. Februárban aztán ismét kezdődik az utazás. Szentpétervárott fogok tanítani és fellépni, majd következik Hollandia, a főiskola, ahol végeztem. Aztán Londonban a Laban Intézet, szintén tanítás és előadás. Utána Amerika. De ez az év még így is nyugodtabb lesz, mint a tavalyi, amikor a tanítás mellett 43 előadásom volt.
MN: Külföldi tapasztalataira hogyan reagál a hazai szakma?
GE: Aki itthon fölismeri, hogy a valódi kortárs tánchoz elengedhetetlen a test belső ismerete, az hív tanítani, aki nem, az továbbra is kifogásolni fogja, hogy nem tanítok másolható formákat, mozdulatokat. Engem az érdekel, hogy mi történik akkor, amikor fölemelem a karomat, mi a kapcsolat a testen belül. Ennek az elsajátítására már vannak metodikák, technikák. Szerintem egy táncos akkor lesz jó, ha ezeket ismeri, és a testét nem csak mechanikusan használja.
MN: Ön szerint hol tart a magyar kortárs tánc?
GE: Vannak törekvések, születnek alkotások, koreográfusok kapnak lehetőségeket, de valahogy mégsem tud elmozdulni. Néha úgy érzem, hogy a hazai táncból csak a tánc hiányzik. Minden a fejleszthető, jó irányba tart, de a legmélyén, úgy érzem, a mozgás iránti valódi érdeklődés hiányzik. Nem csak az eladható színpadképre, látványtechnikára, a felgyorsuló világ kiszolgálására kellene koncentrálni. Itthon nem a tehetségek hiányoznak, hanem a tudás. Még a külföldi tanároktól sem vagyunk képesek tanulni, mert színpadképben, koreográfiában a magyar kortárs tánc sajnos nagyon lemaradt. Valójában olyan helyek kellenének, ahol van videotár, szakirodalom és szakember, akivel a látottak után beszélgetni lehet, nagyon sokféle szempontból elemezni egy-egy darabot. Ez az, ami kell, az elmélyültség és a nyugalom.
