A csütörtök esti kókadt kánikulában kissé bágyadtan battyogtam egy ártalmatlannak látszó kiállítás felé a FKSE Stúdió Galériába, de hiába uralkodott el a levegőtlenség a – szerencsére – tömött kiállítótérben, Alföldi Róbert színpadias tárlatvezetése gyorsan felrázott, és az is kijózanító pofonként hatott, hogy megtudtam: Hitlernek igaza volt, a homoszexuálisok tényleg az állam ellenségei. De ne szaladjunk ennyire előre.
| ||
A kiállítás címe cselesen kedves: A szívünk egy másik ország — A barátság mint alternatíva egy normális világban. Szív, barátság, másik ország, normális világ, ennél mainstreamebb ígéreteket aligha tehetünk. Aztán hamar kiderül, az érzelmes csomagolás hagyományosan felforgatónak tekintett társadalmi üzenetekkel bíró műveket rejt, amelyek alapjában kérdőjelezik meg a fennálló heteronormatív, családcentrikus, az átlagtól eltérőket kirekesztő társadalmi rendet, a személyek közötti kommunikáció uralkodó formáit (kurátorok: Muskovics Gyula, Soós Andrea).
Schmied Andi térplasztikája például az intimitásnak állít romos emlékművet, de egyúttal egy újfajta – utópisztikus – intimitás, odafordulás lehetőségét is felveti. Szász Lilla empatikus és dokumentumszerű fotói egy szülei által kitagadott meleg férfi életéből villantanak fel magányos momentumokat, de a camp jegyében a kiállítótérben lóg Király Tamás kábelekből készült aranyruhája is, ami Alföldi szerint a rendszerváltás környékén csak másodsorban volt egy különleges ruhadarab, ennél fontosabb maga a gesztus – annak a felmutatása, hogy ilyet lehet csinálni.
| ||
Egy sor izgalmas kérdést vet fel a 80-as évekbeli szocialista Lengyelországban egy magánlakásban barátok által előadott dragperformansz dokumentációja, főleg, ha tudjuk, hogy abban az időszakban a hatóságok előszeretettel figyelték meg és zaklatták a melegeket. Innentől a meleg identitás elnagyolt, eltúlzott, karikatúraszerű megmutatása tüntetéssé, „csakazértis forradalommá“ válik, ami ráadásul itt konkrétan önveszélyes is.
Innen vette fel a fonalat Alföldi, aki a Pride keretei között tartott egy laza háromnegyed órás tárlatvezetést a kiállításon. Az már az El Kazovszkij-kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában is egyértelművé vált, hogy Alföldi sokak számára érthetően és kifejezetten hatásosan beszél képzőművészetről. Alföldinek minden műhöz alapvetően érzelmi viszonya van, nem törekszik semmiféle átfogó kép vagy kontextus felvázolására. Nem is értelmezései, mint inkább személyes történetei, dilemmái, kérdései, küzdelmei vannak, amiket odatesz a művek mellé. Sohasem akar világos logikájú gondolatmeneteket prezentálni, és ezt most mint pozitívumot említem – pontosan tudja, hogy a közönséget felcsigázni ilyesmivel nem lehet.
| ||
Szóval Alföldi erről a tüntető szabadságról beszélt. Arról a döntésről, hogy kapjátok be, akkor is úgy fogok élni, ahogy én akarok. Ez szerinte kényszerből vállalt szabadság, ami nem annyira rossz, mint egy hazug és szabadság nélküli elvárások által béklyózott élet, de lényegesen rosszabb, mint a szabadon vállalt szabadság. Vagyis az, amikor a választásom csak egy választás, és nem tüntetek vele semmi ellen vagy semmi mellett, nincsen benne semmi forradalmi. Sőt fel sem merül, hogy bármilyen választás lehetne forradalmi.
Ez lenne a nemes cél, és Alföldi szerint addig nem lehet megnyugodni, nem lehet finomkodni, nem lehet árnyaltan és visszafogottan fogalmazni, amíg ez nem valósul meg. Jó úton vagyunk, mert annak, aki különbözik a többségtől, nem kell már a föld alá mennie, és ma már belső igény az erről való beszéd. Bizonyítja ezt, hogy megszületnek az ilyen tárlatok. Alföldi szerint ez a valódi nemzeti konzultáció.
Hogy ez mennyire utópia a mai Magyarországon, nem tudom megítélni, nem is akarom.
| ||
Mindenesetre az utópia helyéről beszélt a kiállítás számomra legemlékezetesebb darabja, Bruce LaBruce és G. B. Jones queer-punk fanzinja a 80-as évek végéről, amiről Alföldi sajnos egy szót sem szólt. A J. D. s névre hallgató underground fanzine-nek összesen öt száma jelent meg hat év alatt, ezekben kiáltványokkal és homoerotikus karikatúrákkal hirdették leplezetlenül a queer-punk életforma nagyszerűségét és adtak hangot a homofób skinheadek iránti ellenszenvüknek. Előszeretettel forgatták ki a homofób retorikát, és állították saját oldalukra a gyűlölködő beszédmódokat. Így jön a képbe Hitler és az államellenes melegek. Pillantsunk csak bele a fanzine-ban megjelent olvasói levélbe, aminek szerzője egy San Diegó-i padon megesett orális együttlét után gondolkodik el azon, hogy Hitlernek igaza volt, a homoszexuálisok tényleg az állam ellenségei:
„Az állam rabszolgaság, robotolás és unalom. Egy gyilkoló gépezet. A buzik, ha elengedik magukat, szabadok, boldogok, merészek, radikálisok és vidámak. A kettő egymás ellentéte. Látni akarom, hogy buzik basznak az utcán! Vadul basznak és szopnak, mintha nem lenne holnap! Nincs többé fájdalom, nincs többé pénz. Nincs többé munka, nincsenek rendőrök. Csak szex és mennyország. Gyógyír a fájdalmakra. Csók, ölelés és masszázs. Engedd el a feszültséget! Lazítsd el az izmaidat, a gerincedet, a lelkedet. Felejtsd el az aggodalmaidat, a félelmeidet, az előítéleteidet, az elvárásaid és a követelményeidet! Faszt érdekel, mit gondolnak vagy mondanak az emberek – bassz az utcán, és legyél boldog!”
A kiállítás július 30-ig tekinthető meg itt.
