Káros gondoskodás - Kik azok a társfüggők?

Nehezen felismerhető, sokszor örökre rejtve marad, súlyos következményei lehetnek. A többségében nőket érintő beteges állapot még mindig tabunak számít.

„Húsz éve jöttem rá, hogy semminek sem tudok örülni, mert én nem ilyen életre vágyom. Kimerült voltam, hálni járt belém a lélek, sokat hánytam, sírtam. Tizenhat éves koromtól csak hat órákat aludtam, több iskolába jártam egyszerre, napi 12-16 órát dolgoztam, és sokat erőlködtem, hogy a családi feladatokat, amelyeket önként osztottam magamra, ellássam” – meséli Anett, aki úgy véli, hogy a párkapcsolataiban megnyilvánuló társfüggő viselkedését problémás családjának köszönheti. „Édesapám alkoholista, édesanyám középsúlyos elmebeteg volt, sikerült két nem funkcionáló szülő mellett felnőnöm, de én gondoskodtam a testvéreimről is.”

Drog nélküli addikció

A kodependenciáról, azaz a társfüggőségről az 1930-as években írtak először, azóta számos definíciója létezik. Egyesek szerint drog nélküli addikcióról van szó, mert a függés tárgya a problémás, jellemzően szenvedélybetegséggel küzdő vagy személyiségzavarban szenvedő személlyel kialakított és hosszabb távon is fenntartott kapcsolat, ám nem kizárólag párkapcsolat, lehet szülő-gyerek viszony is. Mások a társfüggő családját emelik ki, ugyanis az egyén az ott megélt kapcsolatokat és az ezzel együtt átélt szenvedést reprodukálja kényszeresen. Létezik olyan meghatározás is, mely szerint az számít társfüggőnek, aki tűri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja őt, miközben elszánt erőfeszítéssel törekszik viselkedésének szabályozására.

„A rossz párválasztást elsősorban alacsony önbecsülésem okozta, a megfelelni vágyás, a saját szükségleteim hátrébb sorolása. Egy idősebb, erőszakos férfi lett a párom, akitől azóta már elváltam, de huszonévesen nem tűnt fel, hogy ez nem normális. Anyukám példáját látva úgy gondoltam, hogy egy nőnek így kell működnie” – meséli Petra, akinek az apja alkoholbeteg volt, anyja pedig a gondoskodást tekintette életcéljának. Sok társfüggő családjában hasonló a helyzet, bár nem törvényszerű, hogy így alakuljon. „Lehet az illetőnek személyiségzavara vagy indulatszabályozási problémája is. A lényeg, hogy olyan legyen, aki állandó megmentésre, pátyolgatásra szorul” – mondja Békési Tímea, a Kék Pont addiktológiai konzultánsa, aki korábban maga is ezzel küzdött, és jelenleg „felépülő társfüggőnek” tartja magát.

Képünk illusztráció

 

A szakirodalom szerint „két bizonytalan identitású, emocionálisan gátolt és éretlen, egymásra utalt személy szoros kötődéséről” van szó. A tünetek változatosak, az önértékelési zavar éppúgy velejárója lehet, mint a túlzott felelősségérzet vagy a kényszeresség. Ennek ellenére a társfüggőség sokszor láthatatlan és kezeletlen marad, ráadásul fokozatosan súlyosbodik. „Hosszú távon bele lehet halni. Depresszió, öngyilkosság lehet a vége, a stressztől pedig pszichoszomatikus betegségek alakulhatnak ki” – mondja Békési. Ő két válás után, 34 évesen szembesült problémájával.

Betegség-e?

A többi addikcióhoz hasonlóan a társfüggő is tagadásban van. „Nagyon nehéz szembesíteni azzal, hogy kényszeres gondoskodó viselkedésével nem menti meg a másikat, viszont rossz rendszerben tartja a kapcsolatot. Ha például alkoholista a párja, akkor ő adagolja az alkoholt, ellenőrzi és fizeti a kocsmaadósságot, olyan kontrollt végez, amely soha nem fog pozitív változást hozni, még ha a társfüggő ebben a hitben teszi is meg ezeket” – mondja a Kék Pont addiktológiai konzultánsa, hozzátéve, hogy általában az alkoholbetegek hozzátartozói csoportfoglalkozásain derül ki a feleségről vagy az élettársról, hogy társfüggő. „Előfordul, hogy a szenvedélybeteg fél próbál változtatni, ő jön rá arra, hogy párja csak asszisztál az addikciójához” – meséli Békési, aki több olyan drogost és alkoholistát ismert, akik szerhasználóként is reálisabb és objektívebb képet alkottak a világról, mint józan életű párjuk. „Sokáig azt képzeltem, hogy különb vagyok a szenvedélybetegeknél, erkölcsi fölényben voltam, sikeresnek, elismertnek, szorgalmasnak tartottam magam, aki mindig értelmesen helyrehozza a szerfüggő okozta kalamajkát. Ám végül be kellett ismernem, hogy én is ártalmas és káros voltam, mert betegen nem lehet másokon segíteni, márpedig én legalább annyira beteg voltam, mint a partnerem. És amikor felismertem, hogy egy hajóban evezünk, megkönnyebbültem” – teszi hozzá Anett.

Noha hivatalosan a társfüggőség csupán ún. pszichodiagnosztikai kategória, vagyis nem önálló betegség, a szakemberek többsége annak tartja, mert nem pusztán a konkrét szituáció miatt (partnerkapcsolat), hanem magából a személyiségből fakad, ám sokszor éppen a szenvedélybetegséget övező tabuk miatt marad láthatatlan és kezeletlen. A szakembereknek legfeljebb sejtéseik lehetnek, hogy hány érintett lehet Magyar­országon, ám ez annyira eltérő, hogy tippelni sem lenne érdemes. Csak az bizonyos, hogy a társfüggőség nem ritka jelenség, s nem kizárólag a nőket érinti, noha ők vannak többségben, amit jól mutat az is, hogy a megkérdezett szakemberek egyike sem ismert olyan férfit, aki ilyen problémával kért volna segítséget.

De lehet-e egyáltalán segíteni? A kezelés módja azon múlik, hogy a társfüggő mennyire fogadja el a helyzetet. „Van, amikor elég hozzátartozói csoportba járnia, mert néhány alkalom után rájön, hogy nemcsak a másikat kell megváltoztatni, hanem a saját viselkedését is. Ám, ha 5-6 alkalom után is azt látjuk, hogy még nem jutott el magához, nem látja saját szerepét a rossz rendszerben, akkor az egyéni pszichoterápiát javasoljuk” – mondja az addiktológiai konzultáns. „A volt férjemnek alkoholproblémái voltak, én pedig remekül támogattam benne társfüggő viselkedésemmel. A jelenlegi párom is alkoholista, de amióta önsegítő csoportba és egyéni terá­piára járok, és közvetítem neki a hallottakat, ő is dolgozik magán, de egyedül” – mondja Csilla, aki úgy érzi, hogy mindketten elindultak a gyógyulás útján. Békési szerint nem mindig kell, hogy válással végződjön az ilyen kapcsolat, különösen, ha gyerekek is vannak. A szakember szerint ilyenkor a „rejtett tartalékokra” kell koncentrálni, mert ha nem bántalmazói viszonyról van szó, akkor érdemes a változáson és az együtt maradáson dolgozni. Hogy egy társfüggő mennyire „gyógyul meg”, az a terápiák és a foglalkozások alatt végzett önismereti munkán és a tudatosságon múlik, bár a cél nem is a teljes gyógyulás, hanem az, hogy a „folyamatos felépülés” jöjjön létre. Például a társfüggők nehezen lépnek ki egy kapcsolatból, viszont a tudatos egyedüllét sokat segíthet rajtuk. Tímea sokáig azt gondolta, hogy ő akkor lesz gyógyult, ha egy „egészséges” férfit választ. „Voltak ilyen kapcsolataim, de nem tartottak sokáig, mert ők nem tudtak elviselni engem. Egy idő után felhagytam azzal, hogy diszfunkcióktól mentes családból érkező férfit találjak, és abban kezdtem el hinni, hogy majd rátalálok egy olyan emberre, aki szintén rendelkezik kellő rálátással a saját sebzettségére, és azzal akar valamit kezdeni. Úgy gondoltam, hogy ez nekem elég, meg is találtam ezt az embert, akivel egyenrangú felek vagyunk” – mondja Tímea, aki szerint a felépülés élethosszig tartó folyamat. Anett viszont gyógyultnak tekinti magát. „Tünetmentességemet segítői körömnek köszönhetem, gyógyulásomat orvos, lelkész és pszichológus segítette, a legtöbbet mégis a meditatív imával értem el. Úgy érzem, önmagammá váltam, akit nem a családtagok, szenvedélybetegségek, mások túlzó vagy rosszul működő tevékenységei vagy a körülmények határoznak meg. Jelenleg nyolc hónapja vagyok szoros intim kapcsolatban egy mentálisan egészséges, klassz férfival, és a kapcsolat a teljes elköteleződés irányába halad” – meséli büszkén a csodának is beillő változást, hiszen az ilyesmi tényleg csak nagyon ritkán fordul elő.