Az újraélesztés és oktatása

Öt lépcső

  • Urfi Péter
  • 2011. február 24.

Lélek

Évente 20-25 ezer (óránként átlagosan kettő) ember hal meg hirtelen szívhalálban Magyarországon - 20-30 százalékuk nyilvános helyen. Nem biztos, hogy a segítség megmenti őket, de ha a környezetükben senki nem kezdi el az újraélesztést, esélyük sincs.

"Kezdd el rögtön, nyomd gyorsan és határozottan! Ha az áldozat nem válaszol és nem reagál, nyomd be öt centi mélyen a mellkasa közepét, percenként százszor!" Bár a fenti felszólításnak való engedelmeskedés még messze van a szakszerű és körültekintő újraélesztési eljárástól, az Európai Újraélesztési Társaság (European Resuscitation Council - ERC) elnöke, Bernd Böttinger nem véletlenül foglalta öszsze így a lényeget. Már ennyivel is életet lehet menteni.

Átmenetileg visszatér

A reanimáció voltaképpen egyszerű folyamat, amihez néhány alapvető ismereten kívül csak bátorság szükséges. Az ERC "Évente 100 000 életet menthetünk meg Európában" c. sajtóközleménye azon alkalomból született, hogy elkészült az európai újraélesztési irányelvek újabb kiadása (ötévente újítják meg). Ennek az a célja, hogy a lehető legegyszerűbb és leghatékonyabb eljárást ismertesse, és tudományos érvekkel igazolja. Az irányelv azzal az igénnyel készül, hogy bárki - mindenféle előképzettség vagy különösebb készség nélkül - könnyűszerrel alkalmazni tudja.

"Ami az irányelvben néhány mondat, az évekig tartó kutatások és magas színvonalú, vitákkal tarkított konferenciák eredménye - tájékoztat Gőbl Gábor, az Országos Mentőszolgálat tudományos igazgatója, a Magyar Resuscitatiós Társaság (MRT) elnöke. - Például a stabil oldalfektetéshez írt ajánláshoz vizsgálták azt is, hogy ez menynyire rontja a fekvés oldalára eső kar keringését. Nyilvánvaló, hogy amikor az a kérdés, megfullad-e valaki, vagy sem, akkor huszadrangú probléma, hogy esetleg megnyomódik egy ideg, és egy hónapig gyenge lesz a karja. De nekünk a harmincadrangú problémákkal is számolnunk kell, miközben a kimenet, az irányelvek szintjén egyszerű megoldásokat kínálunk, és közérthetően fogalmazunk." Az MRT 2001-ben alakult, és az európai nagy testvér, az ERC céljainak hazai képviseletére vállalkozott: a tudományos eredmények követésére, közzétételére és gyarapítására, az oktatási rendszer kiépítésére és ellenőrzésére, valamint az ügy népszerűsítésére. Erre pedig nagy szükség van, ugyanis keringésmegállás esetén korai segítségnyújtás nélkül a túlélés esélye egy százalék alatt van. Márpedig az öt-tizenöt perc alatt a helyszínre érkező mentőautó már nem minősül "korai" segítségnek. A laikusok által is végezhető mellkaskompresszió (lásd keretes írásunkat) és a szaksegítség után majd minden harmadik áldozat keringése legalább átmenetileg viszszatér, de jelenleg a kórházon kívüli hirtelen keringésleállások 95 százalékában az erőfeszítések végül nem eredményeznek tartós túlélést - mert a bajba jutott ember környezete vagy az utcai agóniát végignéző járókelők nem tudnak, nem mernek, nem akarnak segíteni. Pedig az újraélesztés egy délután alatt (jó oktatási rendszerben hamarabb is) megtanulható, és ha csakugyan keringésmegállásról van szó, amit nagy bizonyossággal meg lehet állapítani - csak nyerni lehet vele. Tehát a mulasztásra nincs mentség.

Élesztő

"Magyarországon gyakorlatilag bárki indíthat újraélesztési képzést. A piacon rengeteg tanfolyam van, ami mindenképpen üdvözlendő, ugyanakkor a színvonal erősen ingadozik - állítja Fritúz Gábor, az MRT oktatási felelőse, a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájának orvosa, egyetemi tanársegéd. - Sok helyen nem naprakész ismereteket, elavult módszereket népszerűsítenek. A tanfolyamok MRT-akkreditációja garantálja a színvonalat, de ennél erősebb szűrő a piac működése - reméljük, hogy előbb-utóbb csak a színvonalas oktatást végző képzőhelyek maradnak meg." Ma már valóban számos cégnél és alapítványnál tanulhatunk újraélesztést, akár komplex elsősegély-tanfolyam keretében, akár specializált - általában 3-5 órás - reanimációs tréningen. A tanfolyamok ára nagyjából 5 és 25 ezer forint között mozog. 2009 óta a jogosítvány megszerzéséhez szükséges elsősegély-nyújtási vizsga részét képezi a mellkaskompresszió. Fritúz szerint optimális esetben félévente-évente szükség lenne a tudás felfrissítésére (legalábbis az elején, egy idő után nyilván jobban rögzülnek az ismeretek és a gyakorlati készségek). A már kiképzettek rövid és olcsó utóképzésére Magyarországon még nemigen van lehetőség, pedig erre akár fél óra is elég lenne.

"Szerencsére a média hatására egyre népszerűbb az újraélesztés, bizonyos körökben sikk lett tanfolyamra járni, az interneten számos videó található, ahol hírességeket tanítanak meg gyorsan reanimálni, és rengeteg gyors összefoglaló is elérhető. Ezzel együtt még mindig nagyon kevesen nyújtanak segítséget szükség esetén - mondja Fritúz. - Az újraélesztés szerintem az általános műveltség része kell, hogy legyen. Egyszerű eljárásról van szó, amivel életeket lehet menteni. Mivel néhány óra alatt elsajátítható, a közoktatásba könnyedén be lehetne építeni, ha lenne erre döntéshozói akarat. Az MRT oktatói képzése néhány óra alatt felvértez a szükséges szakmai és módszertani ismeretekkel, nem lenne tehát akadálya, hogy minden iskolában legyenek olyan tanárok, akik oktatni tudják a diákokat - az elmúlt években több, az újraélesztés iskolai oktatását elősegítő program is indult. Meggyőződésem, hogy akár az általános iskola alsó tagozatos diákjai már tudnák érzékelni ennek a tétjét, és adott esetben képesek lennének felelősen eljárni (mentőt hívni, az újraélesztést megkezdeni), ha erre megtanítanák őket."

Molnár Noémi, cikkünk ötletadója a budai Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) diákja. Egy olyan középiskoláé, ahol az elsősegélynyújtás a tanterv része. Orvosnak készül, és évek óta foglalkozik elsősegéllyel, ezért amikor az iskolai tanterv keretében egyéves projekt kidolgozását kapták feladatul, ő arra vállalkozott, hogy száz embernek biztosít lehetőséget az újraélesztés ingyenes elsajátítására. Oktatói képesítést szerzett, valamint szakavatott társat Káplár Erzsébet, a XIII. kerületi mentőállomás vezetője személyében. Két jóvágású újraélesztési bábuval és egy félautomata defibrillátorral (lásd keretes írásunkat) vagyis a "defivel" felszerelkezve vágott neki a feladatnak, a végén tanulmányt ír a tapasztalatairól, továbbá igen eredményesen mozgósítja a sajtó képviselőit a téma propagálására. "Az emberek sokszor azért tartózkodnak az ellátás megkezdésétől, mert félnek, hogy még nagyobb bajt csinálnak. De újraélesztésnél azzal ártunk a legtöbbet, ha nem teszünk semmit, csak a mentőt várjuk. Úgy gondolom, van egy erős pszichés gát, melyet csak bizonyos mértékig lehet a tárgyi tudással ellensúlyozni. A tanfolyamunkon ezért fontos elem a pozitív hozzáállás, a tettre kész attitűd erősítése."

Bee Gees-kompresszió

Szombaton reggel nyolckor az AKG egyik termében ülünk tízen, különböző korú és képzettségű emberek, akik különböző okokból jöttek el a tanfolyamra. "Ha egyszer a szemem előtt esik össze valaki, tudni akarom, mit kell tennem" - mondják többen is. Van, akinek ismerőse halt meg úgy, hogy segíthettek volna rajta, egy férfi pedig többször volt vészhelyzet szemtanúja, de (a jogosítvány megszerzéséhez) hiába végezte el az egyik alapítvány elsősegély-tanfolyamát, ott az újraélesztésről annyit mondtak nekik, hogy "abba inkább bele se kezdjenek, mert többet árt, mint használ". (Erre az oktatók annyit mondtak: ártani nem tudunk - aki meghalt, már nem lehet "halottabb".)

A képzés egyszerű és átgondolt: a fontos információk sokszor ismétlődnek, miközben a felesleges ismereteket minimalizálják. Nem hallunk például pulzusvizsgálatról - ez régebben a protokoll része volt, de újabb kutatások szerint fölösleges és megbízhatatlan (tanulmányok szerint egészségügyi dolgozók is körülbelül ötvenszázalékos találati aránnyal használják). A szájat sem kell kitisztítanunk - ezt hét éve még így tanultam én is, de ma már csak akkor tartják szükségesnek, ha fulladásra utaló jelet látunk (ha tehát a sérült nem hányásban fekszik és nincs a kezében egy fél szendvics, nem kell a szájában turkálni). Ezek - és más hasonlók - nem haszontalanok, de a protokoll lényege, hogy csak a legszükségesebb elemeket tartalmazza. Egyrészt, hogy minél könnyebben megtanulható legyen, másrészt mert ilyenkor minden másodperc számít. Mindvégig hangsúlyos, hogy a saját biztonságunk alapvető fontosságú: ha fertőzésveszélyre gyanakszunk, nem kell lélegeztetni, ha veszélyes a helyszín, nem szabad odamenni.

Az ily módon redukált eljárás öt lépcsőből áll, ami valójában fél óra alatt elsajátítható - a négy óra az elméleti alapozásra kell, illetve az ismeretek rögzítésére és begyakorlására. A lépések a következők: először ellenőrzöm, hogy a helyszín biztonságos-e (gázok, elektromosság, harcias háziállatok kerülendők). Megrázom, szólongatom a delikvenst. Erélyesen leszólítok egy segítőt, aki majd mentőt hív, esetleg defit kerít. Megállapítom, van-e légzés (az ismerős mantra: érzem, ahogy kifújja a levegőt; hallom, ahogy lélegzik; látom, ahogy mozog a mellkas). Végül - ha nem érzem, nem látom, nem hallom - elkezdem az újraélesztést: 30 mellkasnyomás, aztán két befúvás a szájba - ezeket váltogatom, ameddig bírom, amíg segítség nem érkezik, vagy amíg életjelet nem ad az ember a kezeim között.

A fentieknél nyilván kicsit bonyolultabb a történet, de a foglalkozás végére tényleg mindenki magabiztosan adjusztálja a sokat látott próbabábukat. Megtanuljuk azt is, hogyan használjuk a defit: a drága, de annál okosabb szerkentyű úgy van kitalálva, hogy a józan paraszti észnél ne kelljen több a kezeléséhez, értsd: folyamatosan, hangosan instruál a bekapcsolás után. A szintén megújult (tehát egyszerűsödött) stabil oldalfektetés rejtelmeibe is beavatódunk - hátha mégiscsak lélegzik a földön fekvő.

Ütemesen haladunk, az állampolgári humor lubickol a helyzetkomikumban, a szervezők pedig a Bee Gees repeatre állított slágerével oldják tovább a hangulatot: a Stayin' Alive állítólag pont megfelelő ritmust ad a mellkaskompresszióhoz, és - ugyebár - a szám üzenete is a helyzethez illő. Előkerülnek az obligát kétségek: mi van, ha a sérültnek gerinctörése van, mi van, ha eltöröm a bordáját, ha mégis van keringése - és így tovább. De a válasz mindig ugyanaz: ha a földön fekvő embernek nincs légzése, azt látni fogod, ha halott, azt észre fogod venni, és ha ilyenkor nem segítesz, akkor halott is marad. És ehhez képest minden járulékos sérülés lényegtelen. "Reméljük, hogy soha nem kell használniuk a tudást, amit ma szereztek - hangzik el a végén. - De ha szükség van rá, használják bátran."

A félautomata defibrillátor (AED)

Ez az egyre több helyen (iskolákban, plázákban, nagyobb és felelősebb vállalatoknál) fellelhető rejtélyes készülék nem újraindítja a szívet, hanem egy halált okozó ritmuszavart, az úgynevezett kamrafibrillációt szünteti meg. Ennek fennállásakor a szív nem végez effektív összehúzódást, de sok apró összehúzódást produkál percenként (akár 2-300-at a normális 72 helyett). Így a szív tulajdonképpen olyan, mintha állna; nem tud vért pumpálni a testbe. Az AED kizárólag arra használható, hogy az elektródák segítségével megállapítsa, fennáll-e ez a ritmuszavar, és ha igen, elektromos sokk leadásával megpróbálja megszüntetni. A kamrafibrilláció a leggyakoribb ritmuszavar, de a túlélési arány is ez esetben a legmagasabb.

Mellkaskompresszió - a lényeg

Hirtelen szívmegálláskor a mentőhívás mellett a legfontosabb a mellkasnyomás. A szilárd felületre fektetett illető mellkasát összekulcsolt, kinyújtott kézzel, a mellkas közepén (azaz a szegycsont alsó felén), percenként 100-120-szor, 5-6 centiméter mélységben lenyomjuk. Ilyenkor a mellkas egy nagy pumpa, ezzel helyettesítjük a leállt szív munkáját, vért pumpálunk a szívbe és az agyba, amíg a szívműködés helyreáll, vagy a mentők megérkeznek. Javasolt, hogy a segélynyújtók 1-2 percenként váltsák egymást. A mellkaskompressziók alkalmazása könnyen tanulható, viszont fárasztó munka. De megéri.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.