Kolonics György: '81-ben láttam először kenut közelről, amikor levittek túrázni az iskolával. Hetes kenuval mentünk, és megtetszett. Csomóan ott is maradtunk az osztályból. 1982-ben igazoltak le. De utólag mondom csak, hogy megtaláltam a sportágam. És azt is, hogy talán jobb lett volna valami olyat választani, amiben több szerepe van a véletlennek, mert itt azért eléggé le van játszva előre, hogy ki a legjobb, és mi az utána lévő sorrend. Gondolom, a szabadságérzet számított, hogy tavasztól őszig azért ezt elég jó csinálni.
Magyar Narancs: És télen?
KGY: Olyankor munkának kell tekinteni, de a gyárban sem jó dolgozni.
MN: A kajak nem is tetszett?
KGY: Meg sem fordult a fejemben, hogy kajakozzak, azzal nem lehetett úgy túrázni. Jobban néz ki persze, meg elsőre azt hinnéd, kényelmesebb, de a kajakosoknak a seggük fáj, az megy szét. Meg kiskorban ott nincs olyan csapatszellem, mint a kenunál, hiszen kajakban nagyon hamar tudsz egyes hajót menni, nálunk pedig csak négyes kenu volt akkor, amiben sokkal többet lehetett hülyéskedni meg bármit.
MN: Zrikálni a kajakosokat?
KGY: Például. Van egy kenuskódex, különböző dalok vannak benne, amikkel a kajakosokat alázzuk. Csúnyák, de jók. Régi kenusok gyűjtötték össze, húsz-harminc év alatt. De ma már ez nem jellemző, a hierarchiában elfoglalt helyed is az eredményektől függ.
MN: Hogyan indultál el fölfelé ebben a hierarchiában?
KGY: Sokáig semmi nem történt. Aztán '87-ben megnyertem a serdülő magyar bajnokságot. De akkor mákom volt, mert a legjobbak nem indultak. Az első igazi visszajelzést 1986 szeptemberében kaptam, amikor Ludasi Robihoz kerültem. Mert ő azért szelektált rendesen. Én kellettem neki, és ez büszkeséggel töltött el. Az elmúlt húsz évben csak tavaly nem voltam vele. Mindent, amit elértem, azt vele közösnek tekintem. Nem ő szerettette meg velem a sportágat, hanem a nevelőedzőm, Nótárius József. Robihoz azért mentem, mert jobb eredményekre vágytam.
MN: Alá-fölé rendeltségi viszonyban vagytok?
KGY: Nekem követnem kell, amit ő mond. Persze általában megbeszéljük, mit fogunk csinálni, de ő vezényel. Feltétel nélkül bízom benne. Remélem, ő is bennem. Megbeszéljük a tapasztalataimat, és az alapján korrigáljuk mindazt, amit ő kitalált. Ilyen öreg versenyzője még nem volt, ő sem kenuzott annyi idősen, amennyi most én vagyok.
MN: A hangulatváltozásaidat jól tűri?
KGY: Inkább azt mondanám, fel kell rájuk készülnie lelkileg. Mert én sem vagyok mindig kedves, ennek "párom", Kozmann György a megmondhatója, sokszor ő csitít. De egy edzőnek szerintem sokkal többet kell tolerálnia, mert elmondja ugyan, hogy most mit fogunk edzeni, de nem ő csinálja meg, éli át lelkileg és fizikailag.
MN: Mikor kell Kozmann-nak csitítania?
KGY: Úgy vagyok ezzel, ha elvárják tőlem, hogy edzésen a maximumot nyújtsam, akkor én is elvárhatom, hogy a másik csinálja a dolgát. Az edzőnek maximálisan ott kell lennie fejben és lelkileg is, mert rögtön megérzi a versenyző, ha nem.
MN: Előfordul, hogy túllősz a célon?
KGY: Néha a vízen. De a partra azt nem hozzuk ki. Ha más körülmények közé megyünk, mondjuk edzőtáborba, akkor szerintem nekem, a versenyzőnek nehezebb a dolgom, nehezebb alkalmazkodni. De tudok bocsánatot is kérni.
MN: Hogy dől el, hogy egyes vagy páros?
KGY: Először mindenki egyesben versenyez, hiszen edzésen 80 százalékban egyest mész. Ott már eldől, hogy jó vagy-e, vagy sem. Mostanában van, hogy szelektálni kell, mert a számok között kevés a pihenő. De aki egyesben nem megy jól, annak marad a páros vagy a négyes, az egyes menő pedig válogathat.
MN: Mi kell az egyikhez, s mi a másikhoz?
KGY: Egyeshez más fej kell. Sokkal keményebb egyesben versenyezni, de technikailag is más. Ha van mondjuk egy balos szél, és én ugye jobbos vagyok, akkor párosban az nem annyira zavaró, míg egyesben nagyon. Egyedül sokkal nehezebb átlendülni a holtponton, és itt most nem a futamra gondolok, hanem az edzések során bekövetkező mélypontokra. Azért is csodálom azokat, akik még mindig egyesben mennek.
MN: Neked már nem hiányzik?
KGY: Az a baj, ha itthon nyerek egy magyar bajnokságot, azzal már kitörölhetem a fenekem, attól a nemzetközi mezőnyben nem leszek jó. Most is és tavaly is nyertem 200-on, de a vb-n nem jutottam döntőbe. Van 9 világbajnoki szám, abból én egyben nem szereztem érmet: a 200 egyesben. Jó lenne, de akkor többet kellene foglalkoznom vele, több edzőtáborba kellene mennem, jobb helyekre, és mindenre jobban kellene figyelni. De ez nem azt jelenti, hogy lebecsülöm a párost. Csak párosban, ha azt mondom, én most elmegyek, a másik meg nem jön, akkor én sem, mert nem hozok több áldozatot a másiknál. Úgy kell csinálni, ahogy a Gyurival: mindketten ugyanannyit teszünk bele.
MN: Hogyan döntitek el, ki van elöl és ki hátul?
KGY: Én nem tudok elöl evezni, a hátsó ember szerintem ügyesebb. Nekem kell hátul lekopíroznom az előttem lévő evezését, én alkalmazkodom hozzá, aki erre képtelen, az nem tud hátul evezni. Én mindig hátul voltam. Ha elöl, akkor sokkal szarabbul ment a hajó, jobban ugrált, próbáltam folyton kormányozni, mert bennem van, hogy az iránytartásért én vagyok a felelős. Meg a hátsó a főnök: ő indít először. Nem az van, hogy az elsőt leköveted, hanem én húzok hátul egy erősebbet, és ő azzal a lendülettel tudja a csapást növelni. Több minden függ a hátsótól, ő kezdeményezi a váltásokat, szól, ha segíteni kell kormányozni.
MN: A fájdalom hol jön?
KGY: Hamar. 1000 méteren már 400-nál szar.
MN: Nehezebben jön a levegő?
KGY: A levegő már 100-nál nehezebben jön. Akkor hajtod ki magad, és akkor vagy jó, ha 700 környékén már fogalmad sincs, hogyan érsz célba. Mert akkor annyi tartalékod van még, hogy valahogy bevergődj. Szerencsére ezt kívülről nem látni, kívülről úgy tűnik, tök szépen megy mindenki. De mindenki ezt érzi belül. Nézz bele egy 1000 méterbe: már a nézés is fárasztó.
MN: Az évek során megtanultad kezelni?
KGY: Dehogy. Inkább azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nyilván azért edzettünk ennyit, hogy kibírjuk. Az Eb-n a Boros Gerivel beszéltünk az 1000 m előtti napon, hogy mennyire fog majd fájni. Õ azt felelte, tudja, hogy fájni fog, és hogy pontosan hol jön majd a fájdalom, de ő nem izgatja magát, felkészült. Nekem másnap az előfutam után negyedórát kellett ülnöm, úgy fájt a fejem és annyira kivoltam. Õ pedig kiszállt mérlegelni, de nem bírt visszaevezni, sétálnia kellett. Kérdeztem is, na, mi van, tudtad, hogy fájni fog? Én is és mindenki el tudja képzelni, mit érezhet egy futó. De aki sosem kajakozott vagy kenuzott, annak fogalma sincs arról, hogy micsoda horror az ilyen! Erősíti a jellemet, az biztos.
MN: És az 500?
KGY: Az is fáj, úgy 300-tól, de az más. Mikor túl vagyunk az ezren, az van bennünk: de jó, már csak egy 500 méter van hátra. Nehéz az is, de az ezerhez képest egyáltalán nem rossz.
MN: Azért mindkettőn tudtál maradandót alkotni.
KGY: Atlantában ezren nagyon jól mentünk, mégis kikaptunk, harmadikok lettünk, és az nagyon rossz volt. Aztán az ötszázat megnyertük. Amikor jöttünk be a busszal az eredményhirdetés után, Gyulai Zsolt mondta, hogy ez volt a sportpályafutásom legfontosabb 3 százada. Aztán az utolsó húzásra is emlékszem: az jutott eszembe, hogy akkor most két hónapig nem kell eveznem. Tíz éve volt, de még mindig érzem magamban. Nem a kenuzással lettem tele, hanem azzal, hogy mi is vártuk a győzelmet, mások is várták tőlünk, hajszálnyi volt a különbség, a célba érkezésnél senki sem tudta, ki nyert. A mérlegelésnél ugye azt rakják ki legelőször, aki nyert. És minket raktak ki elsőnek, amikor meglátta Horváth Csaba, elkezdett örülni. Én finomabban, mert azért szoktak ebben hibázni, és annál nincs szarabb, mint hogy azt hiszed, nyertél, és aztán mégse. Igazán egy év múlva tudatosult, amikor éreztük, más olimpiát nyerni, mint olimpiai számban vb-t vagy Eb-t.
MN: Sydney?
KGY: Kimentünk, bejöttünk, kimentünk, bejöttünk - ez főleg ettől emlékezetes. Amikor először eveztünk fölfele, akkor mondták, hogy nem lesz futam, mert annyira rossz az idő. Várakoztunk, aztán mondták, menjünk be nyugodtan, mert sokkal később lesznek csak a döntők. Rendeltem tésztát, mire szóltak, menjünk, mert mégis most lesz a döntő. Cefet rossz volt, hogy ide-oda küldözgettek, háromszor bemelegítettem stb. De nem izgultam annyira. Ettem valamilyen energiaszeletet tészta helyett. Volt egy nagy katonai sátor, hogy ott tudjunk pihenni a döntő előtt, és a Knut Holmann a mellettem levő ágyon pihengetett, és nem tudom, valahogy náluk jobban meg volt szervezve ez az egész. Csak azt néztem, mikor tápászkodik föl. Foglalkoztam a futammal gondolatban, közben mégis hagytam minél jobban elengedni magam. Az már korábban feltűnt, hogy szembeszélben azért sokkal jobban megyek, mint hátszélben. Talán ez ész- és technikafüggő is, sokkal jobban beosztom az erőmet. Akinek normál körülmények között két hajót adtam, az szembeszélben mondjuk három hajót kapott tőlem. Ez bennem volt, hívtam is elő ezeket az emlékképeket. Fontos volt, hogy ésszel csináljam. De a végére már én is annyira be voltam kötve, hogy a lapátot alig bírtam fogni, el tudom tehát képzelni, mit érezhetett az, aki kamikaze módjára alaposan belekezdett. Aztán az zavart, hogy amikor Sydneyben beértünk, én azt mondtam, mákom volt. És ezt más is elmondhatta volna magáról, de nem tette. Ettől az én győzelmemet úgy állították be, hogy a szél miatt nyertem. Holott a körülmények teljesen reálisak voltak, csak a pálya volt hosszabb azáltal, hogy tovább kellett evezni.
MN: Miért sírtál Sydneyben a dobogón?
KGY: 1999-ben kétszer voltam negyedik olimpiai távon vb-n, és semmi bátorító szót nem kaptam. Nem az volt, hogy de jó, hogy szereztél két kvótát, hanem inkább lesajnált embernek éreztem magam. És belül úgy éreztem, hogy nekem már nem lesznek olyan komoly eredményeim, mint korábban. És akkor Sydneyben marha nagy kő esett le a szívemről.
MN: Más egyesben?
KGY: Egyéni sportág, a többiek is máshogy néznek rád. Az egyes menők az igazi királyok. Pedig lehet, hogy a pároshoz sokkal nagyobb technikai tudás kell.
MN: Két olimpiai arannyal máshová helyezed magad abban a korábban emlegetett hierarchiában?
KGY: Amikor Gyulai Zsolték a csúcson voltak, akkor kerültem be a felnőtt keretbe, kezdtek kiöregedni, mi meg feljövőben voltunk a Horváth Csabával. Nyolcszoros világbajnok voltam, amikor kimentünk az atlantai olimpiára, és mégis volt egyfajta rangbeli különbség, hogy akárhány vb-t nyerhetek, ha nem nyerek olimpiát, akkor a Gyuzsónak vagy bármelyik olimpiai bajnoknak a cipőjét sem vihetem. Utólag persze már nem így látom, hogy aki "csak" vb-t nyert, az a papucsomhoz sem nyúlhat hozzá, de alulról azért más nézni a hegycsúcsot, mint föntről letekinteni.
MN: Athén?
KGY: Egyrészt el voltunk kenődve az 500 páros miatt, mert marha szoros volt a befutó, az elsőtől kaptunk hét tizedet, és azért még bejöttek közöttünk egy páran. Másrészt az ezres harmadik helynek nagyon örültünk. Sydneyben hosszabb volt a pálya, Athénban meg rövidebb. Elszúrtuk a rajtot, az indítóbíró is prosztó volt. Jó-jó, ha hátszél van, akkor sokkal labilisabb az ember, de végig sem mondta, hogy Start within 10 seconds, és már lőtt is. Persze mi is elég szarul csináltuk, de az első 50-60 méteren meg is kaptuk azt a különbséget, ami később már nem nagyon változott. De azért nincs hiányérzetem, mert az a bronz nagyon jólesett. Persze, amikor előtte megnyertük az Eb-t, azt hittem, jobban megy majd az olimpián, de az athéni előfutamok után már éreztem, hogy ez nem a mi olimpiánk lesz.
MN: Egy kétszeres olimpiai bajnok lóghat edzésen? Megengedheti magának?
KGY: Ritkán. Például amikor a Robi szenteste napján vagy szilveszterkor elküldött minket 10 km-t futni, akkor persze azt alapból lecsaltam. De csak ilyen különleges alkalmakkor.
MN: Megdőltél?
KGY: Amikor Mátraházán bicikliztünk és futottunk napi három órát, akkor szombaton már senkinek sem volt kedve hozzá. Túráztunk inkább, aztán úgy mentünk vissza, mintha lefutottuk volna. Volt, hogy lebuktunk, olyankor le kellett futni még egyszer. Meg hát nagyon ciki volt. De évente két-három edzést csalok csak el. Inkább kettőt. Mert ez olyan dolog, hogy ha már ott vagyok, akkor nem akarom feleslegesen elcseszni az időmet, bohóckodni, pláne hidegben, amikor még meg is fázhatok. Különleges esetben csalunk, például orkánszerű szélnél vagy amikor nagyon fáradtak vagyunk, és mondjuk Robi ezt nem veszi figyelembe.
MN: Van lelkiismeret-furdalásod?
KGY: Nem sokáig. Van egy héten 11 edzés, és amúgy is edzünk 11 hónapot, abból két edzést elbliccelni: nem olyan sok. Kisgyerekként pedig még ennyit se csaltam. Ma azért nem csalok, mert tudom, hogy az nekem nem jó, régen pedig azért nem csaltam, mert leszúrtak volna.
MN: Horváth Csabával hogy akadtatok egymásra?
KGY: A Honvédból azzal tanácsolták el, hogy nem lesz már belőle semmi. Akkor jött le a Robihoz, direkt azért, hogy velem menjen párost. Én voltam akkor itthon a legjobb ifi. '92-ben kezdtük együtt, nyertünk ötszázon magyar bajnokságot és '93-ban az első vb-nket.
MN: Mitől megy jól két ember együtt?
KGY: Az érzés, hogy milyen volt a Csabával menni, tehát a mozgás már nincs meg. Számít, hogy mentálisan és hozzáállásban azért ne nagyon különbözzön egymástól a két ember. Mondjuk akivel én párost megyek, az sosem volt lusta dög. A végén Csaba sem lusta volt, csak kímélte magát. Õ rengeteget edzett ifiben is meg a felnőtt elején is, sokkal hamarabb hajtotta ki magát, mint én. Amikor elkezdtünk nyerni, talán elhitte, hogy tényleg nagyon jók vagyunk. Először kétszázon vertek meg minket, aztán ezren, de akkor még nyertünk azért egy vb-t, pont itt, Szegeden. De akkoriban hozták be az új hajókat, amik sokkal keskenyebbek és labilisabbak voltak a régiekhez képest, mi pedig pont azzal voltunk jobbak a többieknél, hogy a régi hajót futtattuk a vízen. Az újakban pedig ez nem volt meg, és gondolom, ettől ment el a kedve. Nem ő hagyta abba korán, én húzom nagyon sokáig. Én sem tudok ma már annyit edzeni, mint fiatalon. Más az izomzatom, öregebb. És jobban is fáj, lassabban lendülök bele, többet kell pihennem.
MN: Kozmann?
KGY: Van a vízfogás, az áthúzás, a szabadítás meg a légmunka - az a jó, ha ezekben a két ember nem nagyon különbözik. Nekem is és Kozmannak is erős a vízfogásunk. Én folyamatosan húzom a lapátom, de mentem már olyannal, aki megrántotta, az nagyon rossz volt. Ezeknek kell minél jobban összecsiszolódniuk. Ha nagyon távolról indulunk, akkor az sosem lesz egyforma. Ha az egyes evezés nagyjából hasonló, abból azért jó párt lehet csiszolni.
MN: Másként néz rád? Úgy, mint te Gyulaiékra?
KGY: Néha az elszólásokból érzem, hogy tisztel vagy felnéz rám. Múltkor összevesztünk és annyit mondtam, hogy valamit hülyén csinált. Azt felelte, hogy "Kolo, bazmeg, azért vagy te kétszeres olimpiai bajnok, én pedig csak egy bronzérmes, mert te tudod, én meg nem." Ilyenekből lehet leszűrni, hová helyez engem és hová magát.
MN: Azért ez számít, nem?
KGY: Persze, de ettől még nekem is meg kell pusztulnom a pályán. Ha behúzna tiszteletből, az jó volna. Azt pedig nem is akarnám, hogy úgy tiszteljen, hogy mindenre bólogat és mindent elfogad. Én is hibázom, és az rossz lenne, ha úgy nézne föl rám, hogy csak ő lehet a béna. Mondjuk ő a béna...
MN: És a többiek, a feltörekvő fiatalok hogyan kezelnek?
KGY: A mostani fiatalok mások. Én magamra az ő helyükben fölnéznék, ehelyett hallom, miket mondanak. Hogy jövőre majd megvernek! Bocsánat, de ha megverem 34 évesen, akkor ne jöjjön azzal, hogy majd egy év múlva. És elhiszik, hogy azzal az edzéssel, amit csinálnak, ez menni fog, és sosem fognak ennél többet dolgozni. Miközben megkapják a maguk 3-4 másodpercét.
MN: Fölpaprikáz vagy megmosolygod?
KGY: Nem értem. Aki ad nekem két másodpercet, arra én sem mondom azt, hogy legközelebb megverem. És ez nem önbizalomhiány. Nem értem az ilyet, de mindenhol ez van. Úgy állnak hozzá, hogy majd szóban megoldják.
MN: Peking?
KGY: Ha nyerek, biztos befejezem. Gyereket is szeretnék, hiányzik már, de azt nem akarom, hogy én itt vagyok, a gyerekem meg otthon. Látom a volt osztálytársaimat, hogy tízéves gyerekük van, én meg még mindig itt bóklászom a vízen. Izgatna már egy rendes család.
