A magyar női kézilabda-bajnokság egyetlen női edzőjét elismerik itthon, de nem szeretik. Mert az elmúlt évek magyar-francia párharcaiban - a francia válogatott technikai vezetőjeként - mindig a győztes oldalon állt. Mert tavaly, elsőéves edzőként a székesfehérvári Cornexivel megnyerte az EHF-kupát. Egy kevésbé patinás, komoly strukturális és anyagi háttér nélküli klubbal. Egy férfiak uralta szakmában.
Magyar Narancs: Azt mondtad, amikor nem nyertek, másnap nem vagy magadnál. Mindez mennyire határozza meg az "egyebeket" az életedben?
Szabó Edina: Nehéz összeegyeztetni a családdal, 24 órás elfoglaltságot jelent, biztos háttér nélkül nem is működne. Amikor komolyabb meccsed van, azon gondol-kozol, éjszaka felébredsz, videózol. Maga az edzés csak egy nagyon kicsi része ennek az egésznek. Stresszes munka. Észreveszem a jeleit, példul a pattanások, ha ideges vagyok. Nagyon nagy figyelem kell hozzá, odaadás, hogy a családot ne érje kár. A férjem sokat segít. Az energiáim 95 százalékát a kézilabdába ölöm, és néha ez sem elég. Rosszul játszik a csapatod, hogyan szeded őket össze? Változtatni kell az edzésen, a játékosokkal való kapcsolat döcög, egy kicsit minden megkérdőjeleződik. Mi most ott tartunk, hogy jól játszik a csapat, van elképzelés a játékban, jól edzenek, jó a hangulat, mindenki szereti a másikat, megbeszéljük, hogy nagyon fogunk küzdeni. És kikapunk. Egy góllal. Nemegyszer. A sportoló nagyon érzékeny. A tavalyi EHF-kupa-győzelem után mindenki felépített magának egy álomvilágot, jól sikerült a felkészülés, jó volt a hangulat. Ebből jött az első pofon a Fradi ellen. Ezt nagyjából sikerült helyre rakni, de győzni nem tudtunk. Túl nagy komfortban élnek a játékosaim, mindenkinek túl jó társasága van, és mindenki nagyon meg tudja nyugtatni a másikat: "Jó vagy! Ugye, én is?"
MN: Ebbe nem tudsz belenyúlni?
SZE: Nehéz, mert túlságosan szeretem őket ahhoz, hogy vagdalkozzak közöttük. Pedig néha elkerülhetetlen. Mindig mondom nekik, hogy van egy határ, ameddig el lehet menni, utána nekem nem okoz problémát, mert a csapat és a klub érdeke mindenekfölött van. És ezt se edző, se játékos nem kérdőjelezheti meg. Akinek mennie kell, az megy, aki pedig marad, az összeszedi magát. Mindegy, melyik szereplő. Szerintem egy ilyen helyi klubnak ez az alapértéke. Azt szeretném, ha a Cornexinél ki tudnánk alakítani egy olyan stratégiát és csapatot, ami tényleg "kornexis". Ebben akár egy edzőváltás is benne lehet. Nem akarom, hogy kirúgjanak, de van egyfajta alázata ennek a célnak. Az abszolút cél pedig egy BL-helyezés belátható időn belül. Könnyebb, mint bajnokságot nyerni. Nem véletlen, hogy én mondom ki ezt a célt, mert a női edzőség rengeteg tapasztalatot jelent.
MN: Például?
SZE: Nagyjából mostanra érett meg bennem ez a "Könnyű-e nőnek lenni, tisztelnek-e, kell-e küzdenem?" kérdés. Nagyon érdekes helyzetbe kerültem: szakmai körökben elviselnek, nagyjából elfogadnak. Szeretni nem szeretnek. De nem mondják, hogy tök hülye vagyok.
MN: Az is valami.
SZE: Ha most tőlem megkérded, melyik edzőt szeretem, én is azt válaszolom, egyiket sem. De ha azt kérded, melyik embert szeretem közülük? Van egy csomó tök szimpatikus köztük, aki régen a barátunk is volt. De edzőként nem szeretem, küzdünk egymás ellen életre-halálra. A környezet viszont állandó problémát jelent. A bírók például vagy a szövetség. Megértettem, hogy ez egy kétrétű dolog: a Cornexi mindig fekete báránynak számított, és akkor még odatettek egy másik fekete bárányt, hisz női edzőt szerződtettek. Annyit gondolkodtam, mitől van, hogy a pálya szélén engem egy folyamatosan reklamáló, elviselhetetlen, kezelhetetlen valakinek tartanak, az agyára megyek a bíróknak. A férfi edzők pedig nem. De ha belegondolsz, ez teljesen normális. Két férfi áll szemben, kiabál az egyik, kiabál a másik. Kiadják a mérgüket, az erősebb nyer. Ez általában a nagy klubok edzőivel probléma, ők az erősebbek, ők nyernek. Behódolnak nekik a bírók. De amikor ugyanez egy nővel történik... Van egy csomó néző, jön a férfi, én, a szőke nő beszólok neki, igazat kellene adnia, de behódolni sose fog, ennyi ember előtt pláne. És akkor ez a szőke nő ráadásul ugrál, gesztikulál... Szerintem ez egy társadalmi probléma, hogy azt a nőt, aki ugrál és gesztikulál, helyre kell tenni. Mit ugrál már? Nem engem nem szeretnek, hanem a nőnek az a helyzete nem szokványos, hogy kiáll oda. És még ugrál is! Ha már ott van, üljön le. Velem ne kiabáljon, mit képzel, igazat meg biztos nem adok neki. Van, hogy a saját csapatommal beszélek, és szólnak, hogy fejezzem be. Kérdem, mit. Most ettől nem lettem sokkal okosabb. De lépni fogunk, hogy ez egy kicsit helyrebillenjen. Az egyensúly. Ha belegondolok, az összes női edző mellett férfi ül. Mivel nálunk a Mariann (Rácz Mariann világbajnoki ezüstérmes kézilabdázó - a szerk.) nem ül le a padra, valószínűleg színházat kell csinálnunk. Mert így nincs egyensúly a kispadon. Kell a külvilágnak, hogy legyen ott egy férfi. Ettől persze nem nyugodtam meg, de sok mindenre magyará-zatot kaptam. Hogy miért van ez azokkal az emberekkel is, akikkel nagyjából szimpatizálok? Abban a pillanatban, ahogy mindketten közterületre kerülünk, ez a viszony megváltozik, és láthatóan zavaró tényező, hogy a női-férfi viszonyban ilyen hangosan ott vagyok.
MN: Mi mindennel kell számolni, amikor az ember megszervezi a csapatát?
SZE: Mariannt nagyon régóta ismerem. Úgy jöttem a Cornexi-hez, hogy a francia tapasztalataim alapján segítsek, mit lehet a klub-ban jobban csinálni. Tudtam, hogy nem akarok másodedzőt, kapusedzőt viszont igen, mert se elég energiám nincs rá, se elég képzett nem vagyok hozzá. Ott van még a Csenkiné (Csenkiné Varga Zsuzsa világbajnok kézilabdázó - a szerk.), aki az én első edzőm volt, szóval abszolút női szakasz, de azért a Hirt Karcsi személyében bevettünk egy férfit is. Szerintem nagyon jól megosztjuk a munkát, mindketten tudjuk Mariannal, kinek mi a területe, de totál egyenlőek vagyunk, mindent megbeszélünk. Ami az enyém, abban én döntök, ami az övé, abban ő. És a játékosokkal való kapcsolatban is totál egy hullámhosszon vagyunk, hogy ki mit, mikor, hogyan mond. Ezekben az emberekben is és a játékosokban is 100 százalékig megbízom. Akiben éppen nem, annak megmondom. De nem csinálok ebből különösebb cirkuszt. Szerintem az nem működik, hogy dolgozol emberekkel, kiadsz nekik munkát, de állandóan megcsinálod helyettük. Vagy állandóan ellenőrzöd őket. Mert vagy nem csinálja meg, vagy nagyon utál, mert nem engeded, hogy kifejlessze magát. Akik körülöttem vannak, azok a legjobbak a maguk területén. Kikérem a véleményüket. És a játékosokkal is szeretem megbeszélni a dolgokat. A Győr elleni meccsen - női csapat, ugye - Kenyeres Fanninak betörték az orrát, lement, és a kispadon ott ült a kis Tápai, aki előtte játszott, meg a Vaszari. Szóltam Tápainak, hogy menjen. De közben a Vaszari már elkezdte levenni a pulóverét. Tápainak a hátán volt - ezért kell egyébként levetkőzni a padon. Bent volt három támadáson, lejött, de lát-hatóan a játékosaim ezt úgy élték meg, hogy miért Tápai ment be, miért nem Vaszari, aki már tavaly is ott ült a padon. Másnap videóztunk, és mondtam, azért ment be a Tápai, mert jó piros volt már az arca, úgy tűnt, mint aki benne van a meccsben. Ne kezdjetek el történeteket gyártani, nem azért ment ő be, mert jobban megérdemelte, mint a másik. Gyorsan kellett dönteni a helyettesítésről. Elmondtam, és lezárult ez a sustorgós fejezet. Az egyiken volt pulóver, a másikon nem, az egyiknek piros volt a feje, a másiknak nem. De egyikben ugyanúgy bízom, mint a másikban. Nem érdem kérdése, vagy ha régebb óta üldögélsz a padon, akkor több jogod van bemenni.
MN: Nőként nehezebb nőkkel dolgozni?
SZE: Amikor férfi edző van, más a játékos viszonya: férfi-nő. A férfi edző felé, csúnya vagy szép, fiatal vagy öreg, mindegy, de mindig van egy tetszési-hódítási-megfelelési vágy. Van egy ilyen viselkedési forma, amit nem mindig könnyű felismerni, megérteni és lereagálni. Két nőé más alapokon nyugszik. Sokat küzdöttem azzal, hogy a játékosokból kiverjem, hogy nekem kell örömet okozni vagy tetszeni, hogy akkor jó, ha én elégedett vagyok. Ha valakinek van saját célja, azért tegyen meg mindent. Én is segítek neki, összefogom például ezt a sok embert, tehát nekem is megvan a magam szerepe, amit eljátszok, de ne azért csinálják, mert van az edző, a férfi, aki hajtja, űzi, nyúzza, megmondja, kiabálja, hanem élje az életét. És nem mindig, de periódusonként előjön ez a probléma, hogy az én szemszögemből reagálnak a játékosok. De nem mindegy, ki az edző? Ha jól megy, össze vannak rakva a dolgok, nincs technikai-taktikai probléma, onnantól kezdve menni kell, önmaguknak is kommunikálniuk kell egymás felé. 'k ezt az egymás felé való kommunikációt rajtam keresztül próbálták meg lebonyolítani, ahelyett, hogy direkt egymáshoz fordulnának. De mára összecsiszolódtunk, megtanultam, van, amikor úgy kell reagálnom, hogy az nem mindig a valódi reakció, ami belőlem jönne. Alkalmazkodnom kellett az ő elvárásaikhoz. Néha föl kellett háborodnom, konfliktushelyzetbe kellett kerülnöm velük. Olyankor is, amikor nekem nem lett volna rá szükségem.
MN: Hány ilyen "apróságra" kell meccs közben figyelni?
SZE: Az edzősködés és a meccselés két külön dolog. Meccs közben cserélgetni, taktikát, szisztémát váltani - pillanatnyi lelkiállapot kérdése. Mennyire tudtál felkészülni, mennyire vagy te jó? Mennyire vagy formában? Észreveszel-e valamit, amit már mindenki lát? Rajtad kívül.
MN: Előfordult már, hogy mindenki látta?
SZE: Majdnem minden meccsen van olyan, hogy valami nagyon fontos elkerüli a figyelmem. Amit nem mindenki lát, de nekem észre kellett volna vennem, és azzal tudtam volna segíteni a játékosoknak. Ettől megőrülök. És most ezt kommunikálom feléjük. Az edzés arra szolgál, hogy felkészüljek a mérkőzésre, meg a videó is. Kidolgozom egy taktikát, azt megbeszélem velük, hiszek benne, vannak variációim. Ezen túl, hogy majd meccs közben kitalálok még valamit, azt ne várják a játékosok. Ha lép valamit az ellenfél, arra reagálunk, de valami tök új dolgot nem tudok. Ahhoz kell tartania magát mindenkinek, amit megbeszéltünk. Lehet, hogy nem jó, amit kitaláltunk, de ha mindenki ugyanahhoz ragaszkodik, még valami jó is kisülhet belőle. Inkább, mintha elkezdenek egyénileg ötletelni. Nem tudok mindenre figyelni, és most nagyon sokszor arra megy el az erőm meccs közben, hogy azt lesem, betartják-e a megbeszélt taktikát. Mert az egy-egy góllal elveszített mérkőzéseken nem tartották be. Közben az a jó, ha neked ezzel nem kell foglalkoznod, hanem megy magától, működteti a csapatod, és te ezt tudod tovább gondolni. Így tudsz változtatni és ettől mozog az egész rendszer.
MN: Hogyan kerültél Francia-országba?
SZE: Követtem a férjemet (Borsos Attila egykori sokszoros magyar válogatott kézilabdázó - a szerk.), kapott egy profi szerződést. Úgy gondoltuk, nagyon rövid időre megyünk, mondtuk is mindig, hogy mi már jövünk haza. Aztán telt-múlt az idő, és egy Fehérvárhoz hasonló helyen letelepedtünk. Ma is megvan a kinti házunk, a kinti életünk, nagyon várnak minket vissza.
MN: És a francia válogatott mellé?
SZE: A gyerekeimért mentem az óvodába, amikor felhívott Olivier Krumbholz (a francia válogatott szövetségi kapitánya - a szerk.), hogy nem volna-e kedvem vele dolgozni. Nagyon szép évek voltak, ajándék az életemben. Igaz, az első hivatalos magyar-francia meccs előtti éjszaka nagyon beteg lettem - idegi alapon. Aztán hozzászoktam. És valahogy ez a francia-magyar megkülönböztetés is lekopott róla. Mindkét válogatott rengeteget profitált ebből, mindkettő a világ élvonalába tudott kerülni. A zágrábi vb-döntőben például.
MN: Ott hogy lehetett érzelmileg egyszerre két csapathoz kötődni?
SZE: Tudtuk, hogy az egyik csapat nyerni fog, a másik veszíteni, hogy az egyik nagyon boldog lesz, a másik pedig nagyon szomorú. Csak a koreográfiát nem ismertük. És amikor bekövetkezett, nem lepődtem meg. Ha nem a padon ülsz - és én nem a padon ültem -, onnantól kezdve néző vagy, aki szurkol mindkettőnek, de nem tud mit csinálni. Olyan apró mozzanatokon múlott, hogy A nyert és nem B. Lehetett volna B is. Ha fordítva lett volna, a franciák szomorkodtak volna két percig, aztán marhára örültek volna az ezüstéremnek.
MN: Tudtad, hogyan győzhettünk volna?
SZE: Szerintem egy perccel a döntő után már a magyar válogatott tagjai is tudták. Mert a ma-gyar edzők és játékosok mindig is a "top nívót" jelentették ebben a sportágban. Nem véletlen, hogy mindenki minket csodál, a mi titkunkat kutatja. Hogy ilyen kevés pénzből, ilyen kevés játékossal hogy lehetünk ennyire jók? A magyar női kézilabdának fantasztikus respektje van a világban, ám a dolgok csak akkor működnek, ha fegyelmezett és alázatos vagy.
MN: Mennyit változtatott a szemléletmódodon Franciaország?
SZE: Alapvetően változott meg az elképzelésem az élsport és a tömegsport viszonyáról. Az előbbi arról szól, hogy nyerni kell! Mindig. Oké, de arról is, hogy példaképe-ket kell adni az embereknek, maga-tartásformát, örömet, lelkesedést, amiktől ők és a gyerekeik sportolni kezdenek. Az élsport, ha közepes, nem vonzó, nincsenek hősök. Az élsporthoz pénz kell, de mégiscsak a tömegeket kell szolgálnia. Magyarországon ez arról szól, hogy az emberek gyilkolják egymást és csak az első tud fönt maradni, aki nem tud ott lenni a legjobbak között, az megdöglik. Ahelyett, hogy elfogadnák: ahhoz, hogy például az NB I jól működjön, 12 jó csapat kell, amiben benne van, hogy itt-ott megverik egymást. Az első négy bejut a rájátszásba, de onnantól semmit sem rizikóznak, mind a négy Európa-kupás. Az 5-8. se rizikózik semmit, mert nem tudnak kiesni. Legfeljebb, hogy a következő évben leveszik negyedére a támogatásukat, mert "a bazi jó csapatoddal nem kerültél be". És ez egy ördögi kör. Hol van ebben a ráció, hol van ebben a közös cél, hogy minél több kézilabdázó legyen? Hogy minél több pénzt generáljon ez az egész? Nem mondom, hogy nincs benne koncepció, csak én nem találom. És ez nem elsősorban a szövetség hibája, sokkal inkább általános sportirányítási probléma.
MN: A franciáknál jól működik?
SZE: Ott sem minden rózsaszín, de például rengeteg az önkéntes. Az utánpótlásedzők többsége tök ingyen dolgozik, a munkája után megy edzést tartani. A sport megítélése közügy, az emberek részt vesznek benne, és ettől a magukénak érzik. És a szövetség rendkívül megbecsüli őket. Nekem Fehérváron óriási plusz, hogy egyre több néző van, olyan elem a munkámban, ami nélkül nem nagyon tudnék dolgozni. Kell, hogy valamiben éljen ez az egész! Különben csak csomó nő szaladgálna csomó pénzért le-föl a pályán, de minek? Az én munkám csak akkor jó, ha jönnek ezek az emberek, és együtt küzdünk a sikerért.
MN: Nem vágysz vissza?
SZE: Egyszer abbahagytam, harmadik éve élek Magyarországon. De nagyon szeretnék, ha visszamennék. Sokan támadnak engem emiatt, hazaárulóznak. Ez az, amit az emberek képtelenek megérteni. Én nagyon magyar vagyok, én Szabó Edina vagyok, magyar útlevéllel járok. Azok az emberek ott Franciaországban pontosan tudják ezt, és mégis ragaszkodnak hozzá, hogy menjek vissza. Szurkolnak nekem, a Cornexinek, az egész francia válogatott fölhívott, őrjöngtek, amikor megnyertük az EHF-et. És három év után is úgy gondolják Franciaországban, ahol elég sok ember él, kézilabdázik, ráadásul nő, és tudná is ezt a munkát csinálni, hogy én lennék a legjobb. És nekik eszükbe sem jut, hogy ez Magyarországon problémát jelenthet.
MN: Mesélted nekik?
SZE: Tudják, hogy Hódmezővásárhelyen nyolcszázan "francia kurváztak". Nem értik. Magyarországon egyébként is nagyon könnyen ítélkeznek az emberek, könnyen bemondják, milyen vagy, mit gondolsz, milyen kedvedben vagy. Te még ki sem nyitod a szádat, és már mindent tudnak rólad.
