Az alábbi cikket a This Is Us (magyarul Rólunk szól) című amerikai sorozat második évadának hetedik része ihlette, szóval aki még nem tart itt, annak előre szólok, hogy szpojlerezni fogok, aki pedig már a többi részt is látta, azt ezúton is kérem, hogy el ne mondja, hogyan halt meg Jack.
| ||
Szóval ebben a részben a fiatal Williamet drogozáson kapták, majd a bíró egy kisebb moralizálás kíséretében szépen el is ítéli, amire viszont már a lágy hangú, folyékony tekintetű William is felkapja fejét és szomorú-keserű monológba kezd arról, hogy ő a világ legcsalódottabb embere.
Komoly hatással volt ez a bíróra, ugyanis másnap meglátogatta hősünket a börtönben, ahol alkut ajánlott számára: mutassa meg, hogy lehet más végződése is az életének, és bármikor, amikor újra drogozni akarna, bármikor, amikor az „eredeti” végződés felé menetelne, akkor emlékezzen a bíróra, emlékezzen a mondataira, emlékezzen az arcára, a ráncos, öreg, fáradt, fonnyadt arcára. Na jó, talán a fonnyadtat nem mondta.
És William emlékezett.
Hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül.
Mindez a giccsen és a sorozaton kívül két dolog miatt is nagyon fontos.
Az egyik, hogy ha az ember változni, változtatni akar, akkor az egyik legfontosabb a személyesség, a személyes kapcsolat valakivel, aki valamiért a változni vágyó számára meghatározó.
A sok határozatlan névmás azért szerepel ebben a mondatban, mert azt, hogy ki a meghatározó, azt mindig a változni vágyó dönti el, nem pedig valami külső ember.
William története tehát nem a bíróról szól, nem az ő fasza mondatairól, hanem Williamről magáról.
De nemcsak a személyes kapcsolat volt itt a fontos, hanem az időzítés is. És itt megint Williamé a főszerep, pszichológusul kifejezve akkorának kell lennie a szenvedésnyomásnak, hogy a bíró mondatai tényleg hatni tudjanak.
Tehát személyesség és időzítés.
No meg még egy.
Hogy a bíró nem arra kérte Williamet, hogy mondjon nemet.
A bíró azt kérte, hogy mondjon igent!
Mondjon igent egy másik életre.
Tehát bár a nemet mondani tudás őrült fontos, de csak akkor, ha azt is tudjuk, hogy azzal a nemmel mire mondunk igent.
A változtatás szentháromsága tehát a személyesség, az időzítés és a vonzó, méghozzá hosszú távon vonzó alternatíva felvillantása.
S bár elsőre bőven tűnhet mindez üres közhelynek, másodszorra, kicsit belegondolva talán mégsem az.
Soroljam?
Drogprevenció, lejövés különböző szerekről, fogyókúra, ellenállás a kortársnyomásnak, megcsalás, kockázatkeresés, ilyenek.
Mert nemet mondani azért nehéz, mert az, amire nemet kellene mondani, túl vonzó ahhoz, hogy az ember le akarjon róla mondani. Nyilván. Ha rossz lenne, nem csinálná. Sőt, a függőségnek épp az a lényege, hogy már amikor a tolerancia kialakulásának köszönhetően igazán rossz, sokszor akkor sem elég a nem. Akkor kell csak igazán az igen.
Choose life, válaszd az életet, mondta Renton a Trainspottingben, amit aztán persze cinikus sorok követtek, pedig az igent mondani tudás szempontjából igenis fontos filmindítás ez.
Csak hát aztán jött a cinikus folytatás, ami meg már a film kultikussá válásának egyik feltétele volt, a második részből pedig már azt is megtudhattuk, hogy ez a szlogen egy 80-as évekbeli drogprevenciós kampány része volt.
Szóval nem járhatok messze az igazságtól akkor, amikor az igent mondani tudás mellett kampányolok, csak mellé teszem a személyesség és az időzítés fontosságát is. Ezen a ponton pedig mégiscsak lesz jelentősége a sorozatbeli bírónak, aki kellő érzékenységgel sejtette meg saját maga Williamre gyakorolt hatását.
Szóval bár tényleg a változni akarónál van a döntés, de a környezete bőven kitermelhet magából olyan embereket, akik képesek arra, hogy jókor szólaljanak meg.
