1997 van, nem járnak kifejezetten nagy idők azokra a zenekarokra, amelyekben hosszú hajú, bőrnadrágos figurák rohangálnak fel s alá a színpadon, aztán a főfényben megállnak nagy terpeszben, és orgazmust mímelve ráizzadnak a c-majorra. Ezek a csoportok körülbelül annyira izgalmasak, mint A homok titkai, buták, közhelyesek és lábszagúak, hiába szivárogtak vissza a lóbadzset klipműsorok alulfizetett zenei szerkesztőinek állott oldalvizén újra a köztudatba, már rég csupán a szakmunkásképző intézetek gólyabáljait tudják lázba hozni, de azt is csak a harmadik liter forralt vodka per fő után. Ebben a boldog tudatban lézengtem magam is, amikor egy kölcsönautóban felejtett kazetta révén megismerkedtem a Tankcsapda második hivatalos hanghordozójával. Két napig hallgattam egyfolytában, és tudtam, hogy megtaláltam a kivételt, ami erősíti a szabályt.