A visszafogott és lakonikus krétai,
amelyik ráadásul nem is mismásol, igen ritka és rendellenes jelenség. Jorgosz sem kivétel. Jól megy neki az idegenvezetés, hiszen valamikor kém volt, de nem az a fajta, amelyik hátán hordta az akkumulátort, meg puskatuson vagdalta fel a dohányt negyvenegyben, hanem későbbi, hidegháborús. Egyszer hazatért a hatvanas években, mert itthon felejtette a kedvenc lefűrészelt csövű vadászpuskáját, és amikor kimászott a tengeralattjáróból, arra lett figyelmes, hogy szülőföldjén a meredek olajligetek, szőlőskertek, szakadozott, kopár hegyoldalak és szurdokok között bevezették az elektromos áramot és már kapható a Coca-Cola. Amikor legközelebb hazatért, a BBC éppen leadta a Ki fizeti a révészt? című propagandafilmet, amiből kifolyólag Elounda meg Agiosz Nikolaosz tele volt angol turistákkal. Ezek után képtelen lett volna újra továbbállni, meg egyébként is minden krétai lokálpatrióta azonkívül, hogy puskagolyón hízott forradalmár, törvénytipró és féktelen természetű. Szóval Jorgosz, aki Szent Györgyről kapta a nevét, itt vonult nyugdíjba hetedik feleségével, és mivel honfitársai többségével ellentétben, akik a görög nyelvnek is csupán a krétai dialektusát bírják, beszél néhány divatos európai nyelvet, arra adta a fejét, hogy révész lesz ő maga is; mégpedig a leprások szigetének alvilági hajósa, de aki jól viselkedik és nem kapja el a leprát, azt vissza is hozza.
A leprát
egyébként nem lehet elkapni, csak cseppfertőzés vagy végtagcsere útján, de mivel Spinalongán sem leprások, sem leprás cseppek nincsenek már 1957 óta, veszélytelenül átevezhetünk erre a Kréta északkeleti részéhez tartozó kis szigetre. Még egy megveszekedett, beteges lelkületű aranyhal sem zaklatja itt az embert a tisztességtelen ajánlataival. Az átkelés előtt legföljebb rakit vagy gyantásbort érdemes inni, biztos, ami biztos, az alkohol fertőtlenít. Valaha Spinalonga is, ahogyan egész Kréta, idegenek kedvelt elfoglalandó objektuma volt. Arabok, majd velenceiek éltek itt, sőt az utóbbiak még akkor sem akartak elmenni, amikor az anyaszigeten már a törökök verték az olajbogyót. Végül valahogy megegyeztek, de az a mintegy ezer velencei soha nem tért haza. Aztán a törökök is jól pórul jártak, miután Venizelosz gyermekei felszabadították Krétát az azóta is gyűlölt nép kormányzása alól. Spinalongáról még ekkor sem akart távozni a török lakosság, mire a görög kormány 1903-ban csellel megalapította itt Európa utolsó leprás kolóniáját. A törökök erre egyből hanyatt és homlok menekültek, de akkor már otthon is csak az elveszett fiaknak becézték őket.
Gyökeret vert tehát
a szabadság szelleme
Spinalongán is, mégsem nevezhető ez a görög társadalmi tolerancia csúcsának, mert városállamot ugyan alapíthattak a leprások, de kötelező jelleggel és keményen meg kellett fizetniük a révészt, aki áthozta őket ide, talán jobban, mint a turistáknak Jorgoszt. Minden ide szállított árut jól megadóztattak, nem is beszélve a pfuj, leprás kezdetű diszkrimináló riposztokról. A hely előnye a természet szépségein kívül talán annyi volt, hogy a köztudottan mikromániás német hadsereg ide be sem tette a lábát, és míg Kréta hegyei között Minotaurosz fejkendős, foltozott térdnadrágos, felstuccolt bajuszú utódai Kacatonisz pópa ellenállási mozgalmában küszködtek a nácikkal, a petróleumlámpákkal meg az időjárás viszontagságaival, addig a leprások nyugodtan élhették társadalmi életüket, és eszükbe sem jutott átúszni a túlpartra, hogy otthagyják a fogukat.
Az idegen utazó
azonban ebből már mit sem sejt, ez a világ legbékésebb helye manapság, mert népessége nulla, leszámítva a néhány bogárfajt és a leprások által ültetett muskátlikat. Az utolsó leprások 1957-ben távoztak kissé amortizáltan a keleti Dante kapun keresztül, amit azóta csak visszaválthatatlan belépőjeggyel lehet átlépni. Kréta lakossága aztán még egyszer retteghetett, a hippi anslussz idején, amikor a sok napcserzett Cat Stevens-rajongó, matalai homokbarlanglakó kiásta a leprások csontjait szuvenírkészítés céljára.
Július huszonhetedikén, a
sánták és bolondok
védőszentjének napján számos szigetlakó jön el imádkozni a spinalongai templomba. Rajtuk kívül ott van a három gyógyult leprás túlélő öreg, arcuk ráncos, mint a dió, nem haragszanak senkire, meg jön az egyetlen német tisztiorvos is, aki kötszerrel és gyógyszerrel látta el a betegeket annak idején, és persze megannyi Jorgosz. Ima után visszatérnek az ő legdélibb, legmagányosabb és legnagyobb görög szigetükre, beszabadulnak a parti kafenionba, részleteket adnak elő az Erotokritoszból, vagy reggelig eléneklik mind a tízezer mitikus verssort, vadul táncolva és összetörve a fellelhető összes tányérneműt. Csirkét, bárányt vágnak, vedelnek, és közben antifeminista kiszólásokkal tartják rettegésben az egyszeri nőutazókat. Felejtik a valóságot, hiszen ők a mítoszok szigetén élnek, inkább a mulatásra menjen el az energiájuk, mint a lelket próbáló munkára. Ablakmosás helyett egy vödör víz, söprés helyett egy dupla tár a padlóba.
Másnap aztán jön a viharos erejű forró szél Afrika felől, eggyel több ok a sziesztára. A szél a biotakarító, elintéz néhány sziklaomlást, így a tegnapi vérbosszú nyomai sem okoznak majd gondot. Csak a leprások emlékét, azt feledhetnék, de egyszer meghalnak az utolsó túlélők rokonai is, és akkor új mítoszok születnek majd erről az elátkozott helyről. Jorgosz unokáinak kollektív lelkiismeretét pedig csupán az terheli majd, hogy Jackóra cserélték a Best of Theodorakisz-CD-t.
- sisso -
