Haskó László: Biztosan nem túlzok, ha azt mondom, a magyar kórházak és rendelők immár túllépték teljesítőképességük határát. A gyógyítás mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben erősen elmarad a jogos várakozásoktól. Ilyen viszonyok között kell-e foglalkoznunk azokkal az orvosi problémákkal, amelyek az élet utolsó szakaszával, a halállal kapcsolatosak?
Dr. Csordás Rita: Szerintem kell, először is azért, mert az élet utolsó szakasza során sem engedhetjük el pácienseink kezét. Nem nézhetjük tétlenül a szenvedést, és az emberi méltóság elvesztését. Másodszor azért, mert az élet méltóságteljes befejezéséhez sokkal inkább van szükség empátiára, mint pénzre.
HL: Tehát a szükséges struktúra olcsón megteremthető?
CSR: Külön intézményrendszerre nincs is szükség. Nálunk, Hollandiában minden regisztrált gyakorló orvos végezhet eutanáziát.
HL: Ez meglepő.
CSR: Egyáltalán nem. Persze tudnunk kell, mit értünk „eutanázián”? Hollandiában orvosi eutanázia a beteg tiszta tudattal hozott végakaratának betartása, egy kilátástalan helyzetben, amikor már semmilyen kezeléstől nem várható segítség, és amikor a betegre csak elviselhetetlen fizikai és lelki szenvedés vár.
| ||
HL: Magyarországon az eutanázia nem egyértelműen használt fogalom. Legtöbben arra gondolnak a szó hallatán, hogy az orvosok, vagy ami még rosszabb, hivatalnokok döntenek egészséges vagy gyógyítható betegek sorsáról.
CSR: Nem, erről szó sem lehet, ilyen „megoldás” Európában elképzelhetetlen. Ha jól értem, az úgynevezett „agyhalottak” gépi életben tartásának megszüntetéséről beszél. Azt mi nem nevezzük eutanáziának. Kizárólag a beteg tiszta tudattal megfontolt, ismételten megerősített kérelme alapján az orvos egyetértésével, a törvény által megszabott keretek között teljesíthető az eutanázia.
HL: És a gyógyíthatatlan betegek kábító fájdalomcsillapítókkal történő kezelése sem eutanázia?
CSR: Nem, az sem az. Ezt mi „palliatie”-nek nevezzük, szó szerinti fordításban enyhítést jelent. Erre csak a legutolsó időszakban kerülhet sor, és csak akkor indítja el az orvos, ha a beteg szenved és az „élet” elviselhetőségét más módon elérni nem lehet. Ilyenkor szó sincs eutanáziáról, egy orvosi döntésről van szó, amit a kezelőorvos a beteggel (sok esetben ez már nem lehetséges a beteg állapota miatt) és annak családjával beszél meg. Szerencsére a hospice ellátás és a kórházakban működő, ilyen feladatokra kiképzett teamek egyre ritkábbá teszik a kilátástalan helyzetű gyógyíthatatlan beteg magára hagyását.
HL: Mit és mikor kell tennie Hollandiában annak, aki úgy ítéli meg, hogy saját magát és családját meg szeretné kímélni az emberhez méltatlan szenvedéstől?
CSR: Először fel kell keresnie háziorvosát, hogy megtudja, végez-e eutanáziát. Átlagos esetben az orvos-beteg kapcsolat nem új. Sokszor a páciens eleve úgy választ orvost, hogy adott esetben majd fordulhasson hozzá. Ugyanis – és itt az orvosok felé is el kell oszlatni egy tévedést – Hollandiában minden orvos folytathat ilyen praxist, de senki sem kötelezhető rá. Az orvos teljesen szabadon választ.
| ||
.jpg "Haskó László")
HL: Mikor kell orvost keresni? Amikor már beteg vagyok? Amikor kiderül, hogy gyógyíthatatlan vagyok?
CSR: A témához nem nagyon illik a viccelődés, de ahogy mondani szokás, minél előbb annál jobb. A páciens tulajdonképpen arról dönt, hogy amikor már nincs remény az életét emberhez méltón folytatni, akkor mit tegyen vele az orvosa. A lényeg az, hogy az eutanáziát választó páciens tiszta tudattal és szabad akaratából döntsön. Hollandiában ehhez formális jogászi segítség sem kell, az írásos szándéknyilatkozatot az orvos kezeli.
HL: Sokan kérnek ilyen segítséget?
CSR: Egyáltalán nem. Országos statisztikám nincs. A nálam lévő nyilatkozatok száma nő az évek folyamán és biztosan meghaladja a tízet. Viszont tíz éves pályafutásom alatt eddig négyszer volt igazán aktuális a dolog.
HL: Előfordulnak visszaélések?
CSR: Nagyon ritkán, azt hiszem. Az én praxisomban még nem történt ilyesmi.
HL: És pereskedés?
CSR: Nem, az sem jellemző.
