Lám, megérte vég nélkül és ész nélkül önteni a közpénzt a magyar labdarúgás nevű cifra nyomorúságba, lám, milyen okos dolog volt többezer férőhelyes stadiont építeni még Homokkeresztesre is. Hogy a kormány sportpolitikája nemcsak a fákat locsolgatja bőven, de rogyadozik is a hátunk a leszüretelt gyümölcsei alatt. Hogy Szoboszlai a legjobb futballista a világon, az új Puskás. Hogy immár reális cél a miniszterelnök és az ő spirálfüzete belengette 2030-as világbajnoki döntő. Hogy na, ugye! PÓTSELEJTEZŐT (!!!) játszhatunk.
De vasárnap a sorsdöntő labdarúgó-mérkőzés pont addig tartott, ameddig. És pont az lett az eredménye, ami. Erre pedig most épp az a mondás, hogy sajnos a futball nem igazságos, a vak is látja, hogy megérdemeltük volna a győzelmet, de legalább a döntetlent, a továbbjutást, a pótvizsgát (bocsánat, pótselejtezőt).
Mindenki nagyon szomorú volt a sorsdöntő mérkőzés után, de még másnap, harmadnap is. Az MLSZ elnöke elsírta magát, erre a 15 éves regnálása óta nem volt példa, s úgy látszik, az okát sem látta eddig egyszer sem, innen is irigyeljük a látásmódját. A szövetségi kapitány is csak ette magát, hogy ő ilyen rosszul nem érezte még magát (holott a legutóbbi Európa-bajnokságról anno úgy nyilatkozott, hogy egy perce nem volt, amikor jól érezte volna magát – nehéz szakma az övé, reméljük, azért megfizetik). A miniszterelnöknek még hétfőn is fájt, ráadásul az időt borúsnak találta. A csapatkapitány még kedden délelőtt is vigasztalhatatlan volt, amikor épp a szobrát avatták fel Madame Tussaud panoptikumában – alkalmasabb időpontot keresve sem találhattak volna, reméljük a szobor lába azért aranyból van.
A magyar labdarúgást hatvan éve, utolsó valamirevaló vb-szereplésünk óta hazugságok áradata lepi el. Akkor azért nem jutottunk az elődöntőbe (!), mert a „ruszkiknak le kellett feküdnünk”, ja, vagy kellett, vagy nem, az igazat még senki nem mondta el erről sem. Aztán jött 1969, Marseille, s jöttek a csehszlovákok… A hatvan esztendő alatt még három vb-szereplés jött össze, az egyik például 1986-ban, amikor az első meccsünk első tíz percében három gólt kaptunk a Szovjetuniótól – biztos akkor is le kellett feküdnünk, vagy a grízes tészta tehet a dologról. Kell-e mondanunk, oda is világbajnoki címért mentünk, a tódításban soha nem volt határ. Azóta semmi, csak a mesék. Negyven éve.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
