Vannak ezek a hülye, kerek évfordulók, amikor illik ünnepelni, nem mintha a kor érdem lenne, nézzük például azokat a nagyon öreg embereket, akiket rendszeresen meglátogat az önkormányzat, és virágot ad nekik, ahelyett, hogy lökne valami készpénzt. De mindegy, ez a készpénz csak úgy véletlenül jutott eszünkbe, nem a krónikus hiány mondatja velünk, beszéljünk inkább magunkról, ami egyébként is kedvenc témánk, beszéljük arról a prezentációról, amit a Fonóban tartottunk a fentebb említett alkalomból.

Mint bizonyára Önök is tapasztalták, összecsördítettük az összes eddigi főszerkesztőnket - Bojár Iván András kivételével, aki külhonban tartózkodott -, és megpróbáltuk rávenni őket, hogy beszélgessenek kedvenc témájukról - magukról és a Narancsról. Nos, ez sikerült, a meglepően nagy számban összegyűlt közönség legnagyobb megelégedettségére, és bizony tőlünk sem állt távol egy kis elégedettség, miszerint milyen jó fejek vagyunk, hogy így össze tudjuk hozni a főszerkesztőket - gondoltuk -, próbálná ugyanezt megcsinálni a Hét vagy a Nők Lapja.

Azt is határozott magabiztossággal jelenthetjük ki, hogy a Dáridó-partikra egyelőre sokkal többen kíváncsiak, nálunk azonban csupa kedves arc fordult meg (és nem csak az ismerősökre gondolunk). Visszafogottan mosolyogtak, a tetovált lány udvariasan kért tüzet, a csörgőkígyóját legeltető srác előzékenyen feltekerte a hüllőt várandós anyák láttán, az albán heroindíler pedig viszonzásul szintén mosolyogva nyitott tüzet. De megeshet, hogy ez már nem is igaz: hajnaltájt deliráló, edzésből rég kiesett munkatárs szíves közlése ezen információ alapja, ami, lássuk be, jobb lapoknál kevés lenne.

De szerencsére nem is tényfeltárunk, csak fényezzük az önt, és megelégedve gondolunk arra, milyen kánya kis partit csináltunk, ahol elsősorban Önről volt szó, hiszen mi Önért vagyunk (ez a klasszikus Önzés).

A bulin persze mi is jelen voltunk, és megható jelenetek zajlottak le, de ezeket inkább hagyjuk, nem terheljük ezzel Önt, hiszen Ön is ott volt, és láthatta, hogy Para-Kovács Imre viszkire itta a vörös bort, Kovácsy kettő felé érkezett, Makai meg kopasz volt, mint mindig.

Aki meg többre vágyott, mint egy szimpla alkoholtartalmú beszélgetésre barátaival és jobb ellenségeivel, annak ott voltak a színpadok, de ehetett giroszt is, amit a török döner kebabnak hív, majd pedig könnyen táncba vihette Katáját (vagy akije éppen volt neki, mert könnyű a katatóniját táncba vinni, de még könnyebb leülni, oszt bámulni hülyén). Éjfél felé magunk is láthattunk néhány ritmikus mozgást végző MaNcs-szerzőt, aki megpróbált egyensúlyt teremteni DJ Mango zenéje és a vidáman szökellő véralkoholszint között, és volt, akinek ez sikerült is.

Egyszóval bent volt a bárány és kint volt a Barkas, a fiatal fiúk hazugságokat súgtak a fiatal lányok fülébe, akik úgy tettek, mintha elhinnék ezt, aztán visszasúgtak, és vagy elmentek, vagy nem, de mindenképpen ott csilingelt lelkükben a szózat, hogy egy olyan hetilap születésnapi partijáról vitték el őket (vagy nem), amely ugyanannyi idős, mint a harmadik Magyar Köztársa-ság és a sajtószabadság, és amelyik igazán szabad, mert megél magából, magától és magának (vagy nem). Azaz Önökből, Kedves Olvasó (meg izé, ilyen multinacionális bizgentyű, ami reklámozik)! Köszönjük, hogy eljött, legyen legközelebb is a vendégünk, mi szeretjük Önt, nyaljuk azt a betűfil lelkét.

Találkozzunk tíz év múlva ugyanitt!

A szerk.