A naplómban nagy fekete keretben állnak a kivágott újságcikkek a fesztiválról, ahová anyáék nem engedtek el. A következő évben már nagykorú vagyok, ki is költözöm sátorral. Sem azelőtt, sem azután nem fordult elő, hogy egy hétig ne zuhanyozzak. Otthon anyám egy flakon fertőtlenítőszerrel áll az ajtóban, nyakon locsol. Majd pár év, és mintha nem is ugyanarról a buliról beszélnénk.
A Szigethez ez idáig erősen hozzátartoztak a tumultuózus jelenetek. Az idén viszont azon merengek, miképp lehetséges, hogy nem kell annyit sorban állni, akad tiszta mosdó, és nem tűnik emberfeletti feladatnak eljutni egyik pontból a másikba. Végül arra jutok, hogy idén mintha látványosan kevesebben lennének. Ez talán a most már valóban meredek áraknak köszönhető. Kicsit mintha kevesebb lenne a direkt hülye is, bár azért így is elég szürreális élmény a véletlenül sem a nagyszínpadra való PJ Harvey alatt egyszerre két Borat pattanásos seggét bámulni. A két önfeledt srác Elvisszel ropja. Vagy tényleg csak felettem járt el az idő. Bár abban azért alapvetően hiszek, hogy bizonyos produkcióknak muszáj tiszta és csendes térben elhangzaniuk. A Sziget közönsége az utóbbi négy-öt évben nem ilyesféle fellépőkre ácsingózik, sokkal inkább a mainstream és a lakossági felé kacsintgat a kínálat. Különösen megcsapott ez az érzés az elmúlt évek nagyszínpados dj-i vagy most a telt házas Majka és Kis Grófo esetében.
De azért marad a magamfajtának is program, katartikus táncelőadásokat láttam, ráadásul a délután örök hősei, a civilek mindig elszórakoztatnak. Battyogok a sátrak felé, leszólít egy helyes francia fickó, hogy tudom-e, mi van a hátamra írva. Nyilván tudom, de hagyom, hogy silabizálja. Nahát, A kis herceg. Nem ismerem, mondja. Majd iszonyú fejet vág, mikor kiderül, nem tudok franciául. A franciák műveletlenek és gőgösek, zárkózom magamba, elhárítva a sörmeghívást, és leülök az első árnyékos helyre. Előttem egy papír, Cathy írja, hogy a magyarok szerinte totál negatívak. Minden jóra van nekik egy „de”. Hülye vagy, Cathy, vágnám rá csípőből pozitívan. Na, akkor hogy is vagyunk a sztereotípiáinkkal? Keserue Zsolt Nemzeti Tankönyv projektje már tavaly is kint volt (akkor is Menesi Attila index-link projektjével együttműködve), igaz, sátor nélkül. Akkor a javarészt középiskolai diákokból álló önkéntes csapat „leszólításos alapon” gyűjtötte a sztereotípiákat, négy nap alatt közel kétszázat.
„Nem vagyunk civil szervezet – mondja Keserue Zsolt képzőművész, ötletgazda –, amit csinálunk, leginkább talán kritikai-pedagógiai projektnek lehet nevezni. Semmiféle jogi személy és támogató nem áll mögöttünk.” Gyanús a név, persze rögtön beugrik a kerettanterv, a központosítás, holott itt nagyon nem erről van szó, az elnevezés minimum ironikus. Benn a sátorban mindenesetre a gyűjtött anyag alapján készített grafikák és valóban tankönyvek is lógnak. „A projekt indulásakor, hat éve olyan szimbolikus nemzeti tankönyv készítésébe fogtam, melyben a honfoglalástól napjainkig a magyar történelem minden fontos eseménye megtalálható, de úgy, hogy kizárólag külföldi középiskolai tankönyvekből szedem ki egy az egyben a vonatkozó információt. 2012-ben egy pályázat és egy lelkes történelemtanár, Kovács Renáta segítségével bevihettem az anyagot középiskolások körébe is, akikkel két hónapon keresztül foglalkoztunk azzal, hogy megnéztük, egy-egy esemény, tény mögött mennyire más narratívák létezhetnek. Legmarkánsabban talán a török tankönyv mohácsi csatájával, illetve a 150 éves török uralom narratívájával lehetne érzékeltetni, miről is beszélek. Az ő tananyaguk alapvetően tér el a miénktől. A mohácsi csata az ő megközelítésükben az osztrákok sara, a magyarok ezt soha nem akarták volna. Nagy és dicső Szulejmánról beszélnek, szó sincs megszállásról! „Náluk az egy aranykor, minden nép rettentően örült, hogy így esett” – teszi hozzá Keserue.
Az ilyen elemzések, összehasonlítások mentén komolyan mérlegre kell tennünk a sztereotípiáinkat, amikből az idén – talán a gyűjtés módja miatt is, hiszen most komoly kérdőívekkel jöttek – komolyabb vélemények is megfogalmazódtak. Kevesebb a felszínes slágercímke, mint a gulyás és a szép nők, ám rendre megjelenik, hogy a magyarok rosszkedvűek, hogy zárt a társadalom, és kevésbé vagyunk udvariasak. Ám érdekes módon az ellenkezője is jelen van. „Jellemzően azt mondják, hogy az emberek nagyon kedvesek, csak éppen az ország borzalmas. Súlyos diktatúrákhoz nem hasonlítják, de írják, hogy most elég különös ez a politikai helyzet. És hozzáteszik, hogy közben tök funny az egész, jó itt lenni. Volt olyan diák, aki többoldalas levelet írt Jó tanácsok Magyarországnak címmel.”
Pár sátorral odébb egy páneurópai civil szervezet, a Stand Up for Europe magyar egysége fogad, ahol nagy a móka, maszkokat veszünk fel, együtt szelfizik Orbán és Soros, Merkel és a pápa, Trump és Putyin. A szervezet az EU jelenlegi formáját kritizálja. Meglevő pártokhoz nincs közük, nem is szeretnék, ha lenne, és nem szeretnének párttá alakulni sem. „Itthon, ha megtudják, föderalista vagyok, minimum legyurcsányistáznak, vagy azt mondják, tuti Orbán fizet minket – mondja a sátor egyik képviselője. – Szomorú tapasztalat, hogy mintha tényleg nem értenék, mit jelent civil egyesületnek lenni. Nem tudom, mikor jut el a fejekbe, hogy mi magunk vagyunk a közélet, mi vagyunk Európa, és a politikusok elvileg értünk vannak, és nem mi őértük. Fontos feladatunknak tekintjük, hogy ezt a civil gondolatot hangsúlyozzuk! A maszkok segítenek. Látjuk, kikre mosolyognak, kikkel akarnak rögtön fotózkodni, kire hördülnek fel, ki tűnik ismeretlennek, kit tesznek félre. És elindul a beszélgetés. Megtaláltak például nacionalista fiúk is minket, és a végén úgy tűnt, megértik, hogy több közös van bennünk és a céljainkban, mint ellentét.”
Ha van időm az esti koncertig, a másik kedvenc pihenőhelyemre, a múzeumokhoz megyek mindig. Sok intézmény nagyjából ugyanazzal támad, mint korábban, de találok így is meglepetést. A Walter’s Cube kiállításokat digitalizál és tesz bemutathatóvá, hogy a művészet eljuthasson azokhoz is, akik nem tudnak elugrani egy érdekes tárlatra, mondjuk, a világ végére. Eddig is több múzeumba bepillanthattunk már 360 fokos panorámaképek segítségével, de ezek nem adtak térélményt. Itt viszont bent állsz a valóságban, azaz a kiállításban. A Walter’s Cube a Szigetre pár tucat kiállítást hozott el, főleg New York-iakat, de akad köztük néhány magyar vonatkozású is. A válogatás alapja most még az, hogy a csapat hová jut ki, kikkel kerül kapcsolatba. De elsősorban kortárs művészeti kiállítások archiválására törekednek, ezen belül is a sokszínűség a cél, így egy kisebb galériában lévő fotó- vagy egy nagyobb helyen bemutatott festménykiállításra is benézhetünk a VR-szemüvegünkkel. „Arra kellett rájönnünk, hogy hiába szól az úgynevezett Múzeum Negyedbe a meghívásunk, ide nem lehet kitelepülni egy kiállítással, hiszen a műtárgyak nem Sziget-kompatibilisek, igazi klasszikus tárlatot nem lehet létrehozni – mondja Tarr Hajnalka képzőművész, a Walter’s Cube szigetes jelenlétének kurátora. – Ez viszont nagyon is működik. Tökéletes az illúzió. A látogatóknak olyan érzése van, mintha ott járnának a kiállításon. Azon kívül, hogy megnéznek egy olyan kiállítást, amit a valóságban nem tudnának, a virtuális kiállításnak vannak egyéb nem várt előnyei is. Például megállapítják, milyen jó, hogy nincsen teremőr, így nem szólnak rájuk! Egy másik vendég annak örült, hogy végre cigizhet egy galériában, egy harmadik pedig odáig ment, hogy szerinte ez a kiállítások rock and rollja. Valóban: közel lehet menni, odahajolhatsz a műtárgyhoz, éjjel-nappal nézheted, nincs magas sarkúban kopogó nő mögötted, hozhatod a kutyádat is. Részegen viszont nem jöhetsz. Nem mintha megsérülhetnél, hanem mert nagyon drága szerkezetek ezek a VR-szemüvegek.”
