Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. február 1-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyarországon egész évben lehet látni vörös vércséket (Falco tinnunculus), de nem mindvégig ugyanazokat. A hazai állomány – vagy annak egy része – ősszel délebbre vonul, viszont északabbra fészkelő példányok jönnek a Kárpát-medencébe, hogy itt vészeljék át a telet. A vércsék máskor is szívesen elkapják a mezei pockot, de ilyenkor ez a fő táplálékuk. Általában fa tetejéről, vezetékről, kútgémről vagy a levegőből, egy helyben lebegve – ezt nevezik szitálásnak – lesik a talajt. A Körös–Maros Nemzeti Park honlapján azonban január 15-én arról számoltak be, hogy a Kardoskúti-pusztán, a Fehértónál különös vadászati technikát alkalmaznak e ragadozó madarak. Ezer Ádám, a nemzeti park ökoturisztikai szakértője a metódust úgy írta le a Magyar Narancs kérdésére, hogy a vércsék nyílt, kopár területeken a földön állva lesik a pockokat, és egy-két méteren át gyorsan futnak utánuk, úgy kapják el azokat.
Ez azért lehetséges, mert olyan sok a pocok, hogy nem kell a magasról való kémleléssel bajlódni. „Erős mezeipocok-túlszaporodás idején, akár a költési időszakban, akár az őszi, téli hónapokra fut fel a rágcsálók száma, jóval gyakrabban vadásznak a kisragadozók a talajon szaladgálva” – magyarázta Solt Szabolcs, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület több védelmi programjának koordinátora. „Elsőre talán furcsa, hogy akár egy sas is utánafut a zsákmánynak, de a nagyobb táplálékkínálatra minden ragadozófaj hajlamos opportunista módon reagálni. Azt az élelemforrást használják ki, amelyik a legbőségesebb, és a legkisebb energiaigényű vadászati módszert választják. A mezeipocok-szaporulatot nemcsak a vércsék fölözik le, hanem más ragadozók is.”
A mezei pocoknak a vércséken kívül természetes ellensége az összes többi ragadozó madár, valamint a varjú, a gólya, az emlősök közül pedig a róka, az aranysakál, a nyest és a menyét. A préda füves területeken, hosszú járatokban húzza meg magát. A kiskerteket is kerüli, mert azok forgalmas, bolygatott helyek. Ám amikor túlszaporodik, a szántóföldeket, gyümölcsösöket is birtokba veszi. Mivel alig van olyan növény, amelyet ne szeretne, nagy károkat képes okozni például a kalászosokban, kapásnövényekben, lucernásokban.
*
Tavaly ősszel nagy pocokinvázió kezdődött a szántóföldeken, különösen Békés, Csongrád-Csanád, Bács-Kiskun, Baranya és Tolna megyében nőtt meg a szaporulat. Jellemzően ezekben a megyékben termesztenek őszi búzát. Az Agrárszektor októberben arról írt, hogy ez az invázió a 2014-eshez mérhető. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamaránál jelentettek 100 százalékos kárt is egyes területekről.
A hatóság meggyőződése, hogy „a természetes populációszabályozás a gradáció szakaszában már nem működik, nem elégséges”. Olyankor jöhet a méreg. Fel kell mérni „a károsító helyzetet”: ha száz négyzetméteren belül 2–5 lakott járatot fedez föl a gazda, már „szükséges az okszerű kémiai védekezés” a termőterületen és a közelben. Magyarországon hétféle szert engednek használni, többnyire cink-foszfid hatóanyagú készítményeket. Ezeket a pocokjáratok nyílásába szórják, vagy csalétekdobozban, ládacsapdában rakják ki.
Ám ahol nem a megengedett szerrel vagy az előírt technológiával védekeznek, ott a vörös vércsék pusztulnak rögtön a legnagyobb számban – tudtuk meg Solt Szabolcstól. A kis testű ragadozó madarakban a megevett mérgezett pockokból felszaporodó káros anyag összegyűlve hamar eléri a kritikus szintet.
A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) azt is közzétette, hogy „a rágcsálónépesség növekedéséhez a kártevő számára kedvező időjáráson (meleg, száraz, csapadékszegény nyár és ősz) kívül az a gyakorlat is hozzájárult, hogy a termelők egyre nagyobb területen választják a környezetkímélő talajvédelmi eljárásokat, így például a forgatás nélküli talajművelést”. A talajkímélő művelési technikák tényleg nem olyan régóta terjednek, vannak lelkes hívei és ellenzői. Ahol nem szántanak, a talaj jobban megtartja a nedvességet, ez különösen az egyre szárazabb éghajlatú Alföldön számít. A giliszták, rovarok, gombák háborítatlan élete révén új, természetes egyensúly alakul ki a termőrétegben. Ennek szerkezete a beszivárgó esővizet jobban szűri, kevesebb anyagszemcse mosódik bele a talajvízbe. A kisebb kioldódási veszteség miatt csökken a műtrágya iránti igény. Mivel a növények növekedéséhez szükséges víz jobban elérhető ilyen földben, ez idővel magasabb terméshozamhoz vezet. Ahol a főnövények mellett takarónövények is vannak, állandóan fedett a terület; ez is megakadályozza a nedvesség párolgását és a gyomosodást. A földön hagyott termésmaradványok és köztes vetemények révén idővel nagy mennyiségű szerves szén, humusz halmozódik föl. Ha megfelelő a vetésforgó, a nagyrészt zavartalan talajélet révén jóval kevesebb kártevő lesz, mint hasznos rovar, ez pedig azzal is jár, hogy sok helyen nincs szükség rovar- és gombaölő szerekre. Kevesebb üzemanyag is fogy, mert nem kell annyit dolgozni a gépekkel.
Ezt a művelést hosszú távra tervező, a természettel barátságban álló gazdák választják, mert csak bizonyos idő elteltével hoz megfelelő eredményt, eleinte ugyanis csökken a terméshozam. Az átállás időszakában pedig szinte elkerülhetetlen a totális gyomirtó szer használata.
Azt, amit a Nébih állít, hogy a pocok szaporodásához hozzájárulnának ezek a táblák, cáfolják a gazdálkodók. „Nem láttam törvényszerűséget abban, hogy melyik földben szaporodik a pocok, és melyikben nem. Van két egymás mellett lévő táblánk, csak egy út a határ. Mindkét területet egyformán, talajkímélő módon műveljük, csak az elővetemény volt más. Az egyikben van pocok rendesen, a másikban nem lehet látni” – számolt be a Magyar Narancsnak a tapasztalatáról Kardos Ferenc agronómus, a Szeged mellett gazdálkodó Agroplanta Kft. munkatársa.
*
„Magyarországon a mi becsléseink szerint legföljebb tízezer hektáron alkalmaznak a tagjaink valamilyen talajkímélő művelési módszert – érvel Szabó Attila, a Talajmegújító Gazdák Egyesületének elnöke –, ez 1 százaléka lehet az összes művelt területnek. Például Ukrajnában ez az arány sokkal nagyobb. Nincs alapja szerintünk annak, amit a hatóság állít, hogy a szántás elhagyása kedvez a pockoknak. Miért szaporodott túl ugyanígy, hullámokban a pocok akkor, amikor még mindenki szántott?”
A pocoktéma szóba került a VII. Talajélet Konferencián is január elején. A Hektár vlog a tanácskozásról beszámolva megszólaltatta Dobos Endrét, a Magyar Talajtani Társaság elnökét, aki 1993-ban egy hallgatótársával együtt a kisemlősök populációdinamikájából írta a diplomamunkáját. Akkor többször nekihasaltak, és ásva a végére jártak egy-egy pocokjáratnak. A sárga altalajban jellemzően 80 és 130 centiméteren is találtak krotovinákat, fekete, 3–5–7 centiméteres foltokat. Ezek az állati járatokba behulló darabjai a felszíni talajnak. Vagyis a pockok sokkal mélyebbre ásnak, mint amilyen mélyre az eke leér. Dobosék fotót is készítettek egy ilyen feltárásról, amikor 2 méternél is mélyebben volt a pocokjárat alja. Ezek a rágcsálók tehát nem a 30 centiméteres felső rétegben élnek, ami érthető, nyilván nem akarnak megfagyni, sem lépten-nyomon elázni. Az eke persze összetöri a felszínre vezető végjáratokat, de a friss szántás, főleg, ha „szalonnás”, olyan mesterséges tereket is létrehoz, amelyekben a pocok jól elvan, és renoválja beszakadt járatait. Emellett az a néhány szerencsétlen példány, amelyet az eke kiforgat, a traktor nyomán ballagó gólyák, gémek zsákmányává válik. A szántás ebből a szempontból Dobos Endre szerint kontrollnak minősíthető legföljebb, védekezésnek semmiképp.
„Olvastam egy spanyol tanulmányt – mondta lapunknak Szeredi Attila gazdálkodó –, arról szólt, hogy odúk kihelyezésével csalogatták a ragadozó madarakat olyan földre, ahol nem volt a közelben fa, és egy idő után beállt az egyensúly ragadozók és rágcsálók között. Jelentkeztem az ötlettel a madártani egyesületnél Szegeden, együtt elindítottuk az én földjeimen a programot. Az odúk anyagköltségét kellett kifizetnem, az egyesület gyerekekkel, fiatalokkal elkészített mindent, és a terület átnézeti térképe alapján megtervezték a telepítést. Kihelyeztük az odúkat villanykarókra, fákra és ötméteres akácfa oszlopokra, amelyeken pihenőágak is vannak az odúk mellett. Már abban az évben voltak beköltözők, zömmel vércsék, de szalakótapár is, és a baglyokra is gondoltunk. Több odúban kétszer költöttek egy évben. Már a második év telt el, tavaly további odúkat helyeztünk ki, az egyesület jön gyűrűzni, nyomon követik a madarakat. A mostani pocokinvázióval még nem tudtak mit kezdeni, de látszik, hogy van ebben ráció. Kérdés, hogy mindig lesz-e elég ételük. Ha ez a program részmegoldás marad, azt is eredménynek könyvelem el.”
Szeredi Attila azért is bízik a madarak segítségében, mert egy dunántúli gazdatársánál, akinek erdősávok között vannak a földjei, nincs gond a pockokkal, mert a közelben él elég természetes ellenség. Olyan helyen a róka is el tud bújni. A talajmegújító gazdák tapasztalata szerint az is számít, hogy az adott területen a vadásztársaság mennyit kotorékozik, minden rókát le akar-e lőni. Megfigyelték, hogy a róka is nagyon sok mezei pockot eszik, többet, mint a sakál.
