"Az egy dolog, hogy jól megverlek, ha eltöröd a zacskóban lévő fejet, de utána ki is fogod fizetni az árát" - mondja kedves ismerősöm, amikor kikapom a kezéből a zacskót és belebámulok. Egy erősen barna koponya vigyorog rám, melléképzelek még némi földszagot, és teljes a temetői élmény. A srác - nevezzük Zolinak - remekül megél, ahogyan ő fogalmaz, a "csontbizniszből". Már belemelegednék a beszélgetésbe, de közli: szerencsésebb lenne, ha később találkoznánk. Kuncsafthoz igyekszik, aki nem kevés pénzt fizet a zacskóban lapuló áruért. Megbeszéljük, hogy másnap felmegyek a lakására, és megnézem a "műtermét". Maszatos arcú, négyéves gyerek enged be az ajtón, épp vacsorázik a család. Zoli hátravisz a fészerbe, a befőttesüvegek helyén itt sorakoznak a koponyák.
"Száz rongy alatt nem adom - mondja Zoli, amikor alkudni kezdenék az egyik darabra. - Vegyél műanyagot, ha nem tudod kifizetni" - teszi hozzá. Tudomásul veszem, hogy nem leszek egy emberi koponya gazdája, de mivel az üzlet nem jött létre, kárpótlásul meghívom Zolit a közeli kocsmába. Négy sör után már az élet nagy dolgairól beszélgetünk. Megtudom, hogy az egyetem elvégzése után mint megannyi bölcsésznek, neki sem jutott normális munka. Egy ideig
temetőben dolgozott
gondnokként, de onnan is elbocsátották, különböző "átszervezések" miatt. Akkoriban többen is megkeresték, hogy "nem tud-e jó áron emberi koponyát". Amikor igent mondott, húszezer forintot keresett. Jó üzleti érzékkel megáldott ember lévén - ahogyan ő fogalmaz - azonnal felismerte az üzleti lehetőségeket. Felvette a kapcsolatot néhány régi barátjával, hogy keressenek neki vevőket. Az interneten feladott hirdetésére - 60 ezer forintért árulta a koponyát - mintegy negyven vevő jelentkezett, így hamar szembesült azzal, hogy a kereslet nagy a piacon, kínálat viszont - úgy tűnik - egyáltalán nincsen.
Magyarországon hivatalosan nem lehet hozzájutni emberi koponyához - tudom meg a SOTE Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetének titkárságán. A patológiákról nem juthat ki semmilyen szerv az utcára, pláne a debreceni botrány óta, amikor elvileg a diákok az anatómiavizsga előtt kölcsönözhettek néhány szervet a felkészüléshez. Arra a kérdésemre, hogy legálisan hogyan vásárolhatok koponyát, nem tudnak választ adni, azt javasolják, hogy próbálkozzam a kiárusító múzeumokban, esetleg külföldön. Különben is: nagyon kevés olyan preparátor szakember van az országban, aki képes szakszerűen elkészíteni egy koponyát.
"Kiskapuk mindig akadnak" - mondja Zoli. Elmeséli, hogy nemcsak abban a temetőben, ahol ő dolgozott, hanem az ország összes temetőjében rengeteg olyan szanálásra ítélt sír van, melyeknek lejárt a bérleti díjuk, élő rokon vagy hozzátartozó pedig egyáltalán nem jelentkezik. Ezeknek a síroknak az a sorsa, hogy bedózerolják őket, a megtalált földi maradványokat pedig elhamvasztják - már ha eljutnak a hamvasztási procedúráig. A kulcsfigurák minden esetben a sírásók, akiknek némi anyagi ellenszolgáltatás fejében megesik a szívük a koponyára vágyó embereken, és átpasszolnak néhányat, hiszen nincs reklamáló, az "áru" menne a krematóriumba. Persze azért őket sem lehet olyan könnyedén megvesztegetni, hiszen egy temetés során akár húszezer forintot is kaphatnak, így több praktikát be kell vetnie az embernek, gyakran négy liter házi pálinkára is szükség lehet.
"A sírásókkal meg kell találni a közös hangot" - mondja Zoli, aki szerint érdemesebb vidéken próbálkozni, Budapesten sokkal macerásabb ilyen üzleteket nyélbe ütni, itt a sírásók jobban rálátnak az üzletre, és különben sem merik az állásukat kockáztatni. "Ott kell próbálkozni, ahol nagy a szegénység."
Megbeszéljük, hogy én azért holnap kimegyek egy temetőbe és bepróbálkozom, ő pedig kocsival lemegy vidékre a "friss áruért". Menjek át este, ha érdekel, hogyan készül az eladásra szánt koponya. Hiába könyörgök, nem visz magával.
Másnap délelőtt tízkor a Farkasrétiben szemezgetek a sírásókkal, kiszúrok egy szimpatikusat, és felteszem neki a költői kérdést, miszerint nem tud-e eladó koponyát. Miután közli velem, hogy egy aberrált gyökér vagyok, akinek fényképen sincs anyja, egészen a bejáratig vezet. Kezében fenyegetően villan az ásó, ahogyan eltűnök a sarkon. Zoli természetesen sikerrel járt: négy "új" koponyát sikerült vennie 50 ezer forintért, de ezeket előbb még ki kell főzni.
Zoli az egyik szobát amolyan preparáriummá alakította át, ez azt jelenti, hogy van egy gázrezsó a szobában, itt főnek a fejek. "Átlagban egy óráig kell főzni és még öt órán át áztatni, hogy minden >>cucc<< lefőjön róla" - mondja. Rosszulléttel küszködve kérdezem, hogy mennyi "cucc" jön le átlagban egy emberi koponyáról. Megnyugtatásomul közli, hogy nem vesz át olyan koponyát, amivel túl sok munka lenne.
Néhány órával később elkészülnek a fejek, persze, mindegyikre van már vevő. Zoli vevőköre változatos, van olyan egyetemista, aki az orvosin belül bizniszel fejekkel, néhány ezoterikus boszorkánymesterrel is kapcsolatban áll - elvégre nincs jó banya koponya nélkül -, de van egy festő ismerőse is, aki külföldön értékesíti a fejeket. A hobbigyűjtő biológiatanártól kezdve a goth metálosokig mindenki licitál az árura.
A kész koponya mindennel együtt százezer forint, rizikó nincs, senki sem sikolt fel, hogy "ismertem őt, Horatio", egy rendőr nem gyilkossággal vádolja azt, akit elkap egy koponyával. Mivel ezek a halottak már saját sírhellyel sem rendelkeznek, gyakorlatilag lehetetlen beazonosítani, hogy kinek a koponyáját is tartja a kezében az ember. Ha az interneten hirdetnek, akkor sem lehet probléma: az azonosítás ott is lehetetlen, ha pedig valaki nagyon érdeklődik a koponya eredetéről, egyszerűen azt mondják, hogy valamelyik elhunyt rokon hagyatéka.
Problémát csak az okozhat, ha valaki feljelentést tesz, de ekkor sem tragikus a helyzet: Magyarországon
legfeljebb kegyeletsértésért
lehetne felelősségre vonni például Zolit, amit megúszna pénzbüntetéssel. Tetten érni szinte lehetetlen, a magyar államnak pedig amúgy sincs pénze, hogy ilyen kiskategóriás jogsértésnél genetikai vizsgálatokat végezzen annak érdekében, hogy kiderüljön, egyáltalán honnan származnak a csontok. Mégkérdezem Zolit, hogy foglalkozik-e mással is a koponyákon kívül. Elmondja, hogy néha kérnek lábszárcsontot, sőt van olyan vevője, aki teljes csontvázat rendelt tőle, de ezeket a kéréseket nem tudja teljesíteni - elég rizikós több csontot elhozni egy temetőből, különben sem a "puzzle" embere, hogy összerakjon egy csontvázat. Egyébként is: nagyon jól elvan azzal a havi három-négyszázezer forinttal, amit megkeres, fölöslegesen nem keresi a bajt.
Már a lépcsőházban jut eszembe, hogy a családom halottai is vidéki temetőben nyugszanak. Bár Zoli megnyugtat, hogy főleg a keleti régióban vadászik, azért felhívom az anyámat, és megkérdezem, kifizettük-e a nagyapám sírhelyét.
