De állami pályázatot nem írtak ki, 2014-ben pedig világossá vált, hogy ilyet a jövőben sem szándékoznak. A kormány A német megszállás áldozatainak emlékművét rendelte meg, amely nem csak megjelenésében, de az eljárás lebonyolításától kezdve a Szabadság téri helyszín kiválasztásán át a címadásig a holokauszt-emlékmű antitézisét testesítette meg. Sokan vélték úgy, hogy ennél mélyebbre nem lehet süllyedni, mások szerint ennél is rosszabb és ízléstelenebb lett volna, ha a kormány egy monumentális holokauszt-emlékművet állíttat ugyanilyen eljárással.
A Szabadság téri emlékmű nagyban hozzájárult, hogy a 2014 utáni időszakban a holokauszt-emlékműveknél a helyi vonatkozások és a könnyen megfejthető üzenetek kerültek előtérbe. Jó példával Pauer Gyula járt elöl, aki 2005-ben készítette el a Cipők a Duna-parton című installációját. Ám hiába lepleztek le számos emlékművet országszerte és még a határon túl is, alig van köztük olyan, amely túl tudna lépni a témával kapcsolatos sztenderdek – Dávid-csillag, héber szöveg, tehervonat, szögesdrót – felidézésénél. Ha mégis, akkor modorosak, túlbonyolítottak, magyarázatra szorulnak. Jó példa erre az új Klauzál téri gettóemlékmű, amely csak a mellékelt tájékoztató elolvasása után válik érthetővé.
A ferencvárosi önkormányzat pályázatának győztese a Boráros téri Duna-parton, vagyis inkább a Duna-partban áll, Bernovits Vilma emlékét őrzi, s voltaképpen emléktábla. Hartvig Dániel és Kálna Dávid műve teljesen eltér a megszokottól: fekvő, rozsdás vastömb, amelyet a Duna-parton, a partfal peremén, az útburkolat síkjába építettek be. Bernovits Vilma nevét a vastömb felületén aranyszínű felirat jelzi, de a személyére utal az is, hogy a partfal egyik rácsát keresztté alakították át. „Az idő múlásával a kezeletlen vastömb pusztul, a nemesfém felirat egyre hangsúlyosabb rajzolatú. Az időben lejátszódó folyamat a Duna szemszögéből nézve ellentéte a sétány halk, bensőséges találkozásának. A megfolyó rozsda hangos kiáltás, stigma a pesti oldalon” – írták pályázatukban az alkotók. Ez így meglehetősen hatásvadász szövegnek tűnik. Főleg azért, mert ennyi erővel kimondhatták volna, hogy a megfolyó rozsda valójában vér, a műalkotás a vízszínt emelkedéseitől függően vérzi össze a partfalat, s ettől változik mindennap. Ám a látvány cseppet sem hatásvadász, inkább természetes – amennyiben elfogadjuk, hogy az emberek többsége még 1944 decemberében sem tudta elhinni, hogy bármelyik pillanatban áldozat lehet ő is. Hartvig Dániel és Kálna Dávid művének legnagyobb érdeme, hogy – Pauer Gyula cipőihez hasonlóan – legfeljebb a pályázatírás során szorult magyarázatra. Nem így Bernovits Vilma, akinek a nevét alig ismerik. A vastömb felirata szerint keresztény hitoktató, embermentő, akit „zsidó embertársainak nyújtott áldozatos segítségéért a nyilasok 1944. december 27-én a Szociális Testvérek Társaságának Bokréta utcai nőotthonából hurcoltak el és lőttek a Dunába”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
