Kiállítás

Szép az, ami praktikus

Az Otto Wagner-emlékév bécsi kiállításai

  • Kovács Dániel
  • 2018. október 27.

Lokál

Bécs az idei centenáriumon két kiállítással is adózik Otto Wagner emlékének. Ausztria és alighanem a régió legfontosabb 20. századi építésze ugyan nem lett megasztár, mint a szintén 100 éve elhunyt művésztársak, Gustav Klimt és Egon Schiele, de életműve és hatása megkerülhetetlen.

A régóta felújításra és bővítésre váró karlsplatzi Wien Museum az építész komplett munkásságát igyekszik bemutatni, hagyományos életmű-kiállítás formájában. A két kurátor, Andreas Nierhaus és Eva-Maria Orosz munkáját dicséri a hátizsákos turisták számára ijesztő méretűvé dagasztott katalógus is. A szalonhangulatú kiállítóterekben alapvetően kronologikus sorrendben sorakoznak a tervrajzok, vázlatok, látványtervek. Az építész halála után a múzeumé lett a teljes hagyaték, amely elég jól dokumentáltnak tekinthető, különösen a hosszú életű Wagner második, szecessziós periódusát illetően. Mi, magyarok viszont joggal fájlalhatjuk, hogy csak említésként tűnik fel a fiatalkori, budapesti fő mű, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga.

Ugyanakkor a kurátorok megszerezték az országházi archívumokból azt a homlokzattervet, amellyel Wagner 4. helyezést ért el a budapesti Parlament pályázatán 1882-ben. Sztárság ide vagy oda, ismerve a megvalósult épületet, nem feltétlenül kell sajnálnunk ezt az eredményt.

Valódi Wagner-élményt kínálnak viszont a Wienzeile-házak rajzai és fényképei. A Naschmarktra néző két lakóház az építész legismertebb munkái közé tartozik. A homlokzatot vászonként kezelő, majolikával, aranystukkókkal dolgozó dekorációk a Gesamtkunstwerk legszebb képviselőivé avatják ezeket. Wagner sok új gondolatot hozott a városi bérházak tervezése kapcsán; egy korábbi munkája, a Neumann áruház kerámiaborítású homlokzata nagy csodálkozást váltott ki a kortársak körében, és nagy szerepet játszott a gyártó, a pécsi Zsolnay gyár felfuttatásában. Talán ez az a téma, amivel a legnagyobb hatást gyakorolta az Osztrák–Magyar Monarchia akkoriban gyorsan fejlődő más városaira: Budapestre, Zágrábra, Fiuméra, Triesztre. A budapesti belvárosban, a Szent István körúton vagy a Szabadság téren a mai napig gyönyörű lakóépületek sora mutatja az osztrák mester hatását. Legfontosabb hazai követőjének, mondhatni, szerencsés kezű imitátorának Kármán Géza Aladár és Ullmann Gyula számít, ők közös irodájukban a hazai építőipar csúcsidőszakának mestereit foglalkoztatva látványos, elegáns és roppantul költséges házak tucatjait tervezték meg.

A Wien Museum tárlata azonban az utóélet helyett inkább Wagner személyiségére koncentrál. Fény derül például kapcsolatára a legendás bécsi polgármesterrel, Karl Luegerrel, aki haladó várospolitikai gondolkodása mellett militáns antiszemitizmusával hagyott mély nyomokat a közgondolkodásban. A századfordulót követően Wagner legfontosabb céljának az új Wien Museum megépítését tekintette a barokk Karlskirche mellett. „Az nem járja, hogy a tér egyik oldalán nagyszabású művészetet produkál, a másik pedig sikerrel mérkőzhet egy magyar faluval” – írta 1903-ban. A kortársak által csak karlsplatzi csataként emlegetett és kárörömmel szemlélt viadal évekig elhúzódott Wagner és legfontosabb riválisa, a neobarokk stílusban tervező Friedrich Schachner, illetve követőik között. Wagner mindent bevetett: 1904-ben gyöngyházzal díszített karosszéket tervezett Lueger 60. születésnapjára, 1908-ban pedig káprázatos díszzászlóval állt elő az általa vezetett Bécsi Polgári Egyesület számára. Hiába: az eleinte őt támogató polgármester mind bizonytalanabbá vált, és még a Schachner 1907-es halála után meglehetősen egyértelművé vált helyzetben sem tudta magát elkötelezni Wagner nagyszabású terve mellett. A Wien Museum így papíron maradt; makettje az ottani kiállítás zárótárgyaként jól érzékelteti az elszalasztott lehetőséget.

 

Forradalmat szít

A karlsplatzi epizódot leszámítva Wagnert sokkal inkább érdekelte a szakmai előrelépés, mint a politikai beágyazottság. Az első építészek közé tartozott, akik a sajtó és a gazdaság rohamos fejlődésétől megihletve felismerte az önreprezentáció és kommunikáció fontosságát: 1889-ben, 48 évesen megjelentette munkáinak első gyűjteményes kötetét, amelyet életében két hasonló követett. A szakma társadalmi aspektusa és felelőssége, akárcsak a kor legtöbb építészét, őt is hidegen hagyta, inkább a technológia és az esztétika ötvözése érdekelte – ma valószínűleg parametrikus sztárépítész lenne. Már korai munkáival is feltűnést keltett, például az eszéki templom 1890-es tervpályázatán a belső – látszó – fémszerkezetével. E tekintetben fő műve a Postsparkasse 1906-ban megnyitott épülete, amellyel egyrészt Wagner végre bejutott Bécs belvárosába (a takarékpénztár a Ring mellett áll), másrészt bezsebelte a régóta áhított uralkodói elismerést. Korábban a bécsi udvar számára készített tervei ugyanis mind papíron maradtak, elsősorban Ferenc József maradi ízlésének köszönhetően. A hasonló nézeteket képviselő Ferenc Ferdinánddal Wagner kifejezetten rossz viszonyt ápolt; a visszaemlékezések szerint egyenesen fellélegzett, amikor 1914-ben eljutott hozzá a szarajevói merénylet híre.

Wagner hírnevének és hatásának fontos pontja a katedra: 1894-ben lett a bécsi Akademie der bildenden Künste építésztanára, és két évre rá harcias hangvételű könyvben jelentette meg téziseit. A Moderne Architektur határozottan leteszi a voksot a funkcionális építkezés, a modern szerkezetek mellett. Szép az, ami praktikus – mondja Wagner, és ezzel valóságos forradalmat szít az alapvetően konzervatív bécsi miliőben. Lelkes diákok tucatjai csapódnak hozzá, és részben az ő hatására jön létre a Secession, a modern művészet bécsi fellegvára – noha óvatos duhajként ő csak két év múlva, komoly noszogatásra lép be. Írásai, határozott kiállása a modern mellett, valamint a jó időben kapott tanári pozíció teszi lehetővé a Wagner-iskola kialakulását, aminek jelentősége jócskán túlnyúlik a Monarchia határain. Osztrák követői közreműködtek a két világháború közötti „vörös Bécs” felépítésében haladó szellemű lakóegyüttesekkel, mások pedig szétrajzottak a világban, egészen az Egyesült Államokig. A magyar származású tanítványok közül messze a legjelentősebb Medgyaszay (akkori nevén Benkó) István, aki Wagner jellegzetes, a technológia és az esztétikum ötvözésére törekvő gondolkodásától ihletve a vasbeton szerkezetek hazai úttörőjévé lett, olyan művekkel, mint a veszprémi és a sop­roni színház vagy a rárósmúlyadi templom, amely egyértelműen a mester formajegyévé vált (és a bécsi elmegyógyintézet steinhofi templomával tökéletesre csiszolt) tömegképzést mutatja. A hozzánk kötődő, tehetséges tanítványok közé tartozik az első világháború előtti évtizedben Budapesten letelepedő és tervező Franz Matouschek, a Fiumében dolgozó Theodor Träxler, illetve magyar állami ösztöndíjjal tanult Wagnernél a modern horvát építészet atyja, Viktor Kovačić.

 

Wagner, másodszor

A követők és Wagner hatásának megismeréséhez azonban érdemes helyszínt váltani, hiszen a Museum Angewandte Kunst (MAK) Post Otto Wagner. Von der Postsparkasse zur Postmoderne című kiállítása épp erről szól. Tulajdonképpen ezért az egyetlen kiállításért is megéri Bécsbe látogatni – a MAK egyszerre játékos és komoly, színesen ismeretterjesztő és tudományos, a múzeum szokványos határait állandóan feszegető szemléletmódjával innentől keletre ritkán találkozni. A munkák mellett nincsenek feliratok; a tárlat labirintusszerűen kialakított terében külön füzetke segít tájékozódni – de talán egyszerűbb, ha hagyjuk, hogy elragadjon az érdeklődés. Ez jobban passzol a kurátori szemlélethez is, amely a Wagnertől ki­emelt művek, kulcsszavak, műfajok, megoldások kapcsán tulajdonképpen szabad asszociációs játékot űzve mutatja be ezek helyét és hatását a 20. századi építészet történetében. Christoph Thun-Hohenstein, a múzeum igazgatója pedig egyenesen arra szólítja fel a látogatót: képzelje el, mit építene Wagner manapság.

A fantázia beindításában jócskán kapunk segítséget. A nagy vonalakban kronologikus és tematikus rendet követő, de saját szabályait is át-áthágó tárlaton valóban egymás szomszédságába kerül Wagner kora és a posztmodern, építészeti makett és Thonet-karosszék, kerámialap és metrótérkép. A kurátor, Sebastian Hackenschmidt részben természetesen a saját gyűjteményből válogatott, de ez egyáltalán nem jelentett megkötést – nem egy esetben a megszerezhetetlen eredeti terveket, rajzokat színes másolatok helyettesítik. Medgyaszay Istvántól viszont számos eredeti munkát láthatunk, ezeket a család kezelésében működő budapesti emlékhelytől kérték kölcsön. A legszebb talán a gellérthegyi nemzeti pantheonhoz készített látványterv. A Wagner-iskola harmadik, utolsó évfolyamának központi feladataként egy ideáltervet kellett készíteni; Medgyaszay ennek kapcsán vetette papírra a Citadella helyére szánt, nagyszabású épületegyüttest, amely méltó utódja Wagner épületálmainak.

Bár Wagnert szokás „az utolsó 19. és az első 20. századi építészként” emlegetni, valamiben nagyon 20. századi: az építészet mindenhatóságába vetett hitében. 1911-ben publikált, nagy hatású pamfletje, a Die Großstadt a város határtalan növekedésének víziója; mint ilyen, megelőzi az építőipari technológia, a modernista szemlélet és persze a mobilitás fejlődésével párhuzamosan keletkezett, hasonló víziókat. Persze ezek is ide kerülnek, Le Corbusier Csandígarh-alaprajza, Újdelhi és Brazíliaváros békésen megfér egymás mellett. A kiállítás alcímének megfelelően egészen a posztmodern időszakig Ricardo Bofill, Robert Venturi vagy a Krier testvérek munkái is a falra kerülnek, mi pedig nem győzünk csodálkozni a kurátor merészségén. A szokványos építészeti szakmázás és kategorizálás ignorálását magyarázhatja, hogy Hackenschmidt a bútorgyűjtemény kurátoraként dolgozik a múzeumban; a tanács­adóként bevont két szakember, a bécsi építészet specialista Iris Meder és a legismertebb magyar építészetteoretikus, Moravánszky Ákos szaktekintélye azonban kétségbevonhatatlan. A tárlat ennélfogva elsősorban azoknak szól, akik szeretnék egy tartalmas délután alatt megismerni a 20. századi építészet legfontosabb neveit és elképzeléseit.

A két kiállítás méltó megemlékezés a Wagner-évfordulóról, de azért Bécs sem tökéletes. A Wien Museum búcsúzóul emlékeztet arra, hogy az építész legfontosabb munkáinak jövője kétséges. A Postsparkasse épülete évek óta üresen áll, akárcsak a steinhofi elmegyógyintézet pavilonjainak többsége is – hiába tündököl fö­löttük Wagner gyönyörű temploma. Ha valamiben, az utóbbi probléma megoldásában azonban Magyarország is – sajna, dicstelen – szerepet vállal: a tervek szerint a tíz üresen álló pavilonba a jövőben az ausztriai terjeszkedésre kényszerített CEU költözhet be.

Otto Wagner. Wien Museum, 2018. október 7-ig. Post Otto Wagner, Museum Angewandte Künste, 2018. szeptember 30-ig.

A cikk a Kortárs Építészeti központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.