Kiállítás

Szép az, ami praktikus

Az Otto Wagner-emlékév bécsi kiállításai

  • Kovács Dániel
  • 2018.10.27 12:09

Lokál

Bécs az idei centenáriumon két kiállítással is adózik Otto Wagner emlékének. Ausztria és alighanem a régió legfontosabb 20. századi építésze ugyan nem lett megasztár, mint a szintén 100 éve elhunyt művésztársak, Gustav Klimt és Egon Schiele, de életműve és hatása megkerülhetetlen.

A régóta felújításra és bővítésre váró karlsplatzi Wien Museum az építész komplett munkásságát igyekszik bemutatni, hagyományos életmű-kiállítás formájában. A két kurátor, Andreas Nierhaus és Eva-Maria Orosz munkáját dicséri a hátizsákos turisták számára ijesztő méretűvé dagasztott katalógus is. A szalonhangulatú kiállítóterekben alapvetően kronologikus sorrendben sorakoznak a tervrajzok, vázlatok, látványtervek. Az építész halála után a múzeumé lett a teljes hagyaték, amely elég jól dokumentáltnak tekinthető, különösen a hosszú életű Wagner második, szecessziós periódusát illetően. Mi, magyarok viszont joggal fájlalhatjuk, hogy csak említésként tűnik fel a fiatalkori, budapesti fő mű, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga.

Ugyanakkor a kurátorok megszerezték az országházi archívumokból azt a homlokzattervet, amellyel Wagner 4. helyezést ért el a budapesti Parlament pályázatán 1882-ben. Sztárság ide vagy oda, ismerve a megvalósult épületet, nem feltétlenül kell sajnálnunk ezt az eredményt.

Valódi Wagner-élményt kínálnak viszont a Wienzeile-házak rajzai és fényképei. A Naschmarktra néző két lakóház az építész legismertebb munkái közé tartozik. A homlokzatot vászonként kezelő, majolikával, aranystukkókkal dolgozó dekorációk a Gesamtkunstwerk legszebb képviselőivé avatják ezeket. Wagner sok új gondolatot hozott a városi bérházak tervezése kapcsán; egy korábbi munkája, a Neumann áruház kerámiaborítású homlokzata nagy csodálkozást váltott ki a kortársak körében, és nagy szerepet játszott a gyártó, a pécsi Zsolnay gyár felfuttatásában. Talán ez az a téma, amivel a legnagyobb hatást gyakorolta az Osztrák–Magyar Monarchia akkoriban gyorsan fejlődő más városaira: Budapestre, Zágrábra, Fiuméra, Triesztre. A budapesti belvárosban, a Szent István körúton vagy a Szabadság téren a mai napig gyönyörű lakóépületek sora mutatja az osztrák mester hatását. Legfontosabb hazai követőjének, mondhatni, szerencsés kezű imitátorának Kármán Géza Aladár és Ullmann Gyula számít, ők közös irodájukban a hazai építőipar csúcsidőszakának mestereit foglalkoztatva látványos, elegáns és roppantul költséges házak tucatjait tervezték meg.

A Wien Museum tárlata azonban az utóélet helyett inkább Wagner személyiségére koncentrál. Fény derül például kapcsolatára a legendás bécsi polgármesterrel, Karl Luegerrel, aki haladó várospolitikai gondolkodása mellett militáns antiszemitizmusával hagyott mély nyomokat a közgondolkodásban. A századfordulót követően Wagner legfontosabb céljának az új Wien Museum megépítését tekintette a barokk Karlskirche mellett. „Az nem járja, hogy a tér egyik oldalán nagyszabású művészetet produkál, a másik pedig sikerrel mérkőzhet egy magyar faluval” – írta 1903-ban. A kortársak által csak karlsplatzi csataként emlegetett és kárörömmel szemlélt viadal évekig elhúzódott Wagner és legfontosabb riválisa, a neobarokk stílusban tervező Friedrich Schachner, illetve követőik között. Wagner mindent bevetett: 1904-ben gyöngyházzal díszített karosszéket tervezett Lueger 60. születésnapjára, 1908-ban pedig káprázatos díszzászlóval állt elő az általa vezetett Bécsi Polgári Egyesület számára. Hiába: az eleinte őt támogató polgármester mind bizonytalanabbá vált, és még a Schachner 1907-es halála után meglehetősen egyértelművé vált helyzetben sem tudta magát elkötelezni Wagner nagyszabású terve mellett. A Wien Museum így papíron maradt; makettje az ottani kiállítás zárótárgyaként jól érzékelteti az elszalasztott lehetőséget.

 

Forradalmat szít

A karlsplatzi epizódot leszámítva Wagnert sokkal inkább érdekelte a szakmai előrelépés, mint a politikai beágyazottság. Az első építészek közé tartozott, akik a sajtó és a gazdaság rohamos fejlődésétől megihletve felismerte az önreprezentáció és kommunikáció fontosságát: 1889-ben, 48 évesen megjelentette munkáinak első gyűjteményes kötetét, amelyet életében két hasonló követett. A szakma társadalmi aspektusa és felelőssége, akárcsak a kor legtöbb építészét, őt is hidegen hagyta, inkább a technológia és az esztétika ötvözése érdekelte – ma valószínűleg parametrikus sztárépítész lenne. Már korai munkáival is feltűnést keltett, például az eszéki templom 1890-es tervpályázatán a belső – látszó – fémszerkezetével. E tekintetben fő műve a Postsparkasse 1906-ban megnyitott épülete, amellyel egyrészt Wagner végre bejutott Bécs belvárosába (a takarékpénztár a Ring mellett áll), másrészt bezsebelte a régóta áhított uralkodói elismerést. Korábban a bécsi udvar számára készített tervei ugyanis mind papíron maradtak, elsősorban Ferenc József maradi ízlésének köszönhetően. A hasonló nézeteket képviselő Ferenc Ferdinánddal Wagner kifejezetten rossz viszonyt ápolt; a visszaemlékezések szerint egyenesen fellélegzett, amikor 1914-ben eljutott hozzá a szarajevói merénylet híre.

Wagner hírnevének és hatásának fontos pontja a katedra: 1894-ben lett a bécsi Akademie der bildenden Künste építésztanára, és két évre rá harcias hangvételű könyvben jelentette meg téziseit. A Moderne Architektur határozottan leteszi a voksot a funkcionális építkezés, a modern szerkezetek mellett. Szép az, ami praktikus – mondja Wagner, és ezzel valóságos forradalmat szít az alapvetően konzervatív bécsi miliőben. Lelkes diákok tucatjai csapódnak hozzá, és részben az ő hatására jön létre a Secession, a modern művészet bécsi fellegvára – noha óvatos duhajként ő csak két év múlva, komoly noszogatásra lép be. Írásai, határozott kiállása a modern mellett, valamint a jó időben kapott tanári pozíció teszi lehetővé a Wagner-iskola kialakulását, aminek jelentősége jócskán túlnyúlik a Monarchia határain. Osztrák követői közreműködtek a két világháború közötti „vörös Bécs” felépítésében haladó szellemű lakóegyüttesekkel, mások pedig szétrajzottak a világban, egészen az Egyesült Államokig. A magyar származású tanítványok közül messze a legjelentősebb Medgyaszay (akkori nevén Benkó) István, aki Wagner jellegzetes, a technológia és az esztétikum ötvözésére törekvő gondolkodásától ihletve a vasbeton szerkezetek hazai úttörőjévé lett, olyan művekkel, mint a veszprémi és a sop­roni színház vagy a rárósmúlyadi templom, amely egyértelműen a mester formajegyévé vált (és a bécsi elmegyógyintézet steinhofi templomával tökéletesre csiszolt) tömegképzést mutatja. A hozzánk kötődő, tehetséges tanítványok közé tartozik az első világháború előtti évtizedben Budapesten letelepedő és tervező Franz Matouschek, a Fiumében dolgozó Theodor Träxler, illetve magyar állami ösztöndíjjal tanult Wagnernél a modern horvát építészet atyja, Viktor Kovačić.

 

Wagner, másodszor

A követők és Wagner hatásának megismeréséhez azonban érdemes helyszínt váltani, hiszen a Museum Angewandte Kunst (MAK) Post Otto Wagner. Von der Postsparkasse zur Postmoderne című kiállítása épp erről szól. Tulajdonképpen ezért az egyetlen kiállításért is megéri Bécsbe látogatni – a MAK egyszerre játékos és komoly, színesen ismeretterjesztő és tudományos, a múzeum szokványos határait állandóan feszegető szemléletmódjával innentől keletre ritkán találkozni. A munkák mellett nincsenek feliratok; a tárlat labirintusszerűen kialakított terében külön füzetke segít tájékozódni – de talán egyszerűbb, ha hagyjuk, hogy elragadjon az érdeklődés. Ez jobban passzol a kurátori szemlélethez is, amely a Wagnertől ki­emelt művek, kulcsszavak, műfajok, megoldások kapcsán tulajdonképpen szabad asszociációs játékot űzve mutatja be ezek helyét és hatását a 20. századi építészet történetében. Christoph Thun-Hohenstein, a múzeum igazgatója pedig egyenesen arra szólítja fel a látogatót: képzelje el, mit építene Wagner manapság.

A fantázia beindításában jócskán kapunk segítséget. A nagy vonalakban kronologikus és tematikus rendet követő, de saját szabályait is át-áthágó tárlaton valóban egymás szomszédságába kerül Wagner kora és a posztmodern, építészeti makett és Thonet-karosszék, kerámialap és metrótérkép. A kurátor, Sebastian Hackenschmidt részben természetesen a saját gyűjteményből válogatott, de ez egyáltalán nem jelentett megkötést – nem egy esetben a megszerezhetetlen eredeti terveket, rajzokat színes másolatok helyettesítik. Medgyaszay Istvántól viszont számos eredeti munkát láthatunk, ezeket a család kezelésében működő budapesti emlékhelytől kérték kölcsön. A legszebb talán a gellérthegyi nemzeti pantheonhoz készített látványterv. A Wagner-iskola harmadik, utolsó évfolyamának központi feladataként egy ideáltervet kellett készíteni; Medgyaszay ennek kapcsán vetette papírra a Citadella helyére szánt, nagyszabású épületegyüttest, amely méltó utódja Wagner épületálmainak.

Bár Wagnert szokás „az utolsó 19. és az első 20. századi építészként” emlegetni, valamiben nagyon 20. századi: az építészet mindenhatóságába vetett hitében. 1911-ben publikált, nagy hatású pamfletje, a Die Großstadt a város határtalan növekedésének víziója; mint ilyen, megelőzi az építőipari technológia, a modernista szemlélet és persze a mobilitás fejlődésével párhuzamosan keletkezett, hasonló víziókat. Persze ezek is ide kerülnek, Le Corbusier Csandígarh-alaprajza, Újdelhi és Brazíliaváros békésen megfér egymás mellett. A kiállítás alcímének megfelelően egészen a posztmodern időszakig Ricardo Bofill, Robert Venturi vagy a Krier testvérek munkái is a falra kerülnek, mi pedig nem győzünk csodálkozni a kurátor merészségén. A szokványos építészeti szakmázás és kategorizálás ignorálását magyarázhatja, hogy Hackenschmidt a bútorgyűjtemény kurátoraként dolgozik a múzeumban; a tanács­adóként bevont két szakember, a bécsi építészet specialista Iris Meder és a legismertebb magyar építészetteoretikus, Moravánszky Ákos szaktekintélye azonban kétségbevonhatatlan. A tárlat ennélfogva elsősorban azoknak szól, akik szeretnék egy tartalmas délután alatt megismerni a 20. századi építészet legfontosabb neveit és elképzeléseit.

A két kiállítás méltó megemlékezés a Wagner-évfordulóról, de azért Bécs sem tökéletes. A Wien Museum búcsúzóul emlékeztet arra, hogy az építész legfontosabb munkáinak jövője kétséges. A Postsparkasse épülete évek óta üresen áll, akárcsak a steinhofi elmegyógyintézet pavilonjainak többsége is – hiába tündököl fö­löttük Wagner gyönyörű temploma. Ha valamiben, az utóbbi probléma megoldásában azonban Magyarország is – sajna, dicstelen – szerepet vállal: a tervek szerint a tíz üresen álló pavilonba a jövőben az ausztriai terjeszkedésre kényszerített CEU költözhet be.

Otto Wagner. Wien Museum, 2018. október 7-ig. Post Otto Wagner, Museum Angewandte Künste, 2018. szeptember 30-ig.

A cikk a Kortárs Építészeti központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Neked ajánljuk