Ahogy eddig című filmje a Cannes-i Filmfesztivál Cinéfondation programjába kapott meghívást. A Tóth Krisztina novellájából készült 24 perces mű minimalista eszközökkel mesél arról, hogyan hoz egy idős nő életébe pozitív változást egy tragikus hír. A fesztivál előtt beszélgettünk a rendezővel.
*
Magyar Narancs: Nagy a nyomás rajtad?
Moldovai Katalin: Cannes az első komolyabb fesztiválszereplésem. Nincsenek különösebb elvárásaim, nem feltétlenül jó, ha az ember nagy elvárásokkal indul neki valaminek. A stáb is velem jön, szeretném, hogy Cannes egy jó közösségi élmény legyen a számunkra. Együtt államvizsgáztunk az Ahogy eddiggel a Budapesti Metropolitan Egyetemen. Ötszázezer forint támogatást kaptunk a filmre az egyetemtől, saját zsebből is hozzátettünk valamennyit. Gyakorlatilag mindenki ingyen dolgozott.
MN: A rákbetegség bizonyos következményeit tárgyalja a filmed. Kényes téma.
MK: Novellát szerettünk volna adaptálni, de az is szempont volt, hogy kevés szereplős legyen. Tóth Krisztina novellája fogott meg a legjobban talán azért is, mert akkoriban nagy félelem volt bennem, hogy elveszítek valakit, aki nagyon közel áll hozzám. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúláson, azon, hogyan lehet megélni a fájdalmát annak, ha elveszítünk valakit. A film forgatása után lett személyes tapasztalásom is, elvesztettem azt, aki a legfontosabb volt nekem.
MN: A leépülés folyamata helyett egy kapcsolat átminősülésére fut ki a filmed a beteg anya és lánya között.
MK: Egy ilyen határpillanatban átértékelődnek a dolgok. A betegség olyan pont két ember életében, főleg egy anya-lánya viszonyban, amikor mindketten megmozdulnak, elkezdenek nyitni egymás felé. Benne van a halál a filmben, de paradox módon inkább a reményről szól.
MN: Kimondatlan tartalomként, sejtetés szinten húzódik meg, hogy miért hidegült el egymástól anya és lánya. Milyen előéletet képzeltetek a lány mögé?
MK: Az eredeti novellában nincs kibontva ez a kapcsolat. Az utolsó párbeszédet leszámítva a diagnózis, illetve a kezelés körüli jeleneteket is mi írtuk bele a filmbe. Judit elvált, egyedül neveli a két gyerekét, foglalkozására nézve ingatlanközvetítő. Gazdag férje oldalán nem volt rákényszerülve, hogy dolgozzék. Hirtelen rázuhant minden felelősség. A múltból hozott sérelmek miatt pszichés blokkok nehezítik a kapcsolatát az anyjával. Nem tudnak közel kerülni egymáshoz. A szülő-gyerek konfliktust, feszültséget általában az okozza, hogy nem tanultunk meg szeretni. Ha egy szülő nem képes igazi, őszinte szeretetet kimutatni, az életre szóló sérüléseket okozhat a gyerekével való viszonyában.
MN: Venczel Vera és Tóth Ildikó a főszereplők. Miért őket választottad?
MK: Tóth Ildikót a vezető tanárom, Balogh Zsolt ajánlotta. Venczel Verával korábban Bán Attila A paradicsom című kisjátékfilmjében dolgoztam rendezőasszisztensként.
MN: A korábbi kisfilmjeidben is kortárs problémákkal foglalkozol.
MK: Nem tudatos döntés, hogy sokakat érintő dolgokat vigyek filmre. A Szezon után forgatókönyvét én írtam. Huszonkilenc éves voltam, amikor először megéreztem magamban a gyerekvállalás ösztönét. Szovátán nőttem fel, egy nagyon szép fürdővárosban, ahol a filmet forgattuk. A téma adta magát, az iszappakolásos meddőségi kezelés.
MN: A kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem filmművészet és média szaka után a Metropolitan Egyetemen végezted a mozgóképművész mesterképzést. Budapest volt a célállomás?
MK: Eredetileg Bukarestben szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, de oda csak 35 mm-esre forgatott filmmel lehetett felvételizni, mi pedig digitálisra forgattunk a Sapientián. Felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre Budapesten, de a vezető tanárommal nem tudtunk egymásra hangolódni, ezért átmentem a Metropolitan Egyetemre. A Színművészetin a vezető tanártól függ, hogy milyen koncepció alapján folyik a kétéves képzés. A Metropolitanen nem ilyen személyközpontú az oktatás, és nemcsak a rendezésre helyeződik a hangsúly, hanem a vágástól kezdve egyéb vizuális tantárgyakra is.
MN: A román új hullám hatása érződik a filmjeiden.
MK: Nagy hatással volt rám. A Lazarescu úr halálától a Dombokon túlig rengeteg társadalmi probléma húzódik meg a személyes történetek mögött. Nagyon ismerem az ottani közeget, embereket, tudom, ki miért úgy szólal meg, ahogy megszólal. Egy román házmesteren még ma is látod a kommunista diktatúra lenyomatát, a valószínűsíthető besúgó múltat.
MN: Mennyire van rálátásod a magyar filmgyártásra?
MK: Azt figyeltem meg, hogy a dokumentumfilmes vonal sokkal erősebb itt, mint Romániában, a Balázs Béla Stúdió miatt nagyobb hagyománya van. Azok a társadalmi problémák, amelyek megjelennek a román új hullámban, Magyarországon a dokumentumfilmekben vannak jelen. Nyilván ez annak is köszönhető, hogy itt nagyobb szabadság volt, ellentétben a kemény diktatúrával Romániában.
MN: Sikerült gyökeret verned Magyarországon? Itt tervezed a filmes jövődet?
MK: Még nem hoztam meg a döntést, hogy hol telepedek le, Kolozsvár, Szováta vagy Budapest jöhet szóba. Szeretnék továbbra is együtt dolgozni azokkal, akikkel az Ahogy eddiget csináltuk. Jelenleg dokumentumfilmet forgatok Szántó Sándor református lelkészről és a havasalföldi magyar közösségről.
