Film

Brightburn – A lángoló fiú

Mikrofilm

Egy földönkívüli pár, megérezve a közelgő pusztulást, a Földre küldi újszülött kisfiát egy űrkapszulában. A jármű Kansasban csapódik be, és egy jóravaló, gyermektelen házaspár talál rá. Örökbe fogadják a csecsemőt, és csodálatos eredetét titkolva nevelik – szeretettel és tisztességben. Ám a fiú kiskamaszként felfedezi rendkívüli képességeit. Érzi az őt belülről feszítő erőt, ezért uniformist szab a takaróból, amelybe bugyolálva nevelőszülei megtalálták – és gyilkolni kezd. Nem egészen így emlékszünk Superman eredettörténetére, bár mi tagadás, így is alakulhatott volna.

James Gunn, A galaxis őrzőinek író-rendezője a Disney-vel összezördülvén egy anti-Superman filmmel vigasztalta magát. Miért olyan egyértelmű, hogy egy emberek nevelte földönkívüli csak védelmezheti a bántalmazásra, intoleranciára hajló emberiséget? Gunnék nem ásnak túl mélyre, inkább arra szánnak másfél órát, hogy megmutassák, hányféle gyomorforgató módja van annak, hogy egy ellenszenves kisgyerek lézerszemével feltrancsírozzon egy tucat szerencsétlen rednecket.

A Brightburn a legócskább B horrorokat idézi perverz és kimódolt mészárlásaival, amelyeken nagyokat lehetne nevetni, ha a film nem venné magát olyan átkozottul komolyan, így viszont a feszültségkeltésben és a borzongatásban is kudarcot vall. Ráadásul a zavart, majd nagyon is magabiztos „szuperhős/gonosz” szerepét a rosszul instruált Jackson A. Dunn játssza, aki inkább irritáló, mint félelmetes. A szereplők motivációinak, a jellemfejlődés ívének helyét pedig csak némi ízléstelen kínpornó tölti ki.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.