Egy földönkívüli pár, megérezve a közelgő pusztulást, a Földre küldi újszülött kisfiát egy űrkapszulában. A jármű Kansasban csapódik be, és egy jóravaló, gyermektelen házaspár talál rá. Örökbe fogadják a csecsemőt, és csodálatos eredetét titkolva nevelik – szeretettel és tisztességben. Ám a fiú kiskamaszként felfedezi rendkívüli képességeit. Érzi az őt belülről feszítő erőt, ezért uniformist szab a takaróból, amelybe bugyolálva nevelőszülei megtalálták – és gyilkolni kezd. Nem egészen így emlékszünk Superman eredettörténetére, bár mi tagadás, így is alakulhatott volna.
James Gunn, A galaxis őrzőinek író-rendezője a Disney-vel összezördülvén egy anti-Superman filmmel vigasztalta magát. Miért olyan egyértelmű, hogy egy emberek nevelte földönkívüli csak védelmezheti a bántalmazásra, intoleranciára hajló emberiséget? Gunnék nem ásnak túl mélyre, inkább arra szánnak másfél órát, hogy megmutassák, hányféle gyomorforgató módja van annak, hogy egy ellenszenves kisgyerek lézerszemével feltrancsírozzon egy tucat szerencsétlen rednecket.
A Brightburn a legócskább B horrorokat idézi perverz és kimódolt mészárlásaival, amelyeken nagyokat lehetne nevetni, ha a film nem venné magát olyan átkozottul komolyan, így viszont a feszültségkeltésben és a borzongatásban is kudarcot vall. Ráadásul a zavart, majd nagyon is magabiztos „szuperhős/gonosz” szerepét a rosszul instruált Jackson A. Dunn játssza, aki inkább irritáló, mint félelmetes. A szereplők motivációinak, a jellemfejlődés ívének helyét pedig csak némi ízléstelen kínpornó tölti ki.
Forgalmazza az InterCom
