A 100 éves RAF (Royal Air Force; a brit Királyi Légierő) előtt tisztelgő látványos dokumentumfilm rendezői (David Fairhead, Ant Palmer) és operatőre (John Collins) szabályosan leborulnak a vadászgéplegenda előtt, és ezzel nincsenek egyedül. Így tesz minden kései hódoló, akit megszólaltatnak, miközben végigvezetik a nézőt a Spitfire két évtizedes történetén, amely elválaszthatatlanul fonódott össze az angliai csata és a London elleni 1940/41-es Blitz sorsfordító eseményeivel.
Persze van mire büszkének lenni, és az egészséges patriotizmus nemzeterősítő szerepét se becsüljük le ezekben a nehéz brexites időkben, mindez mégis sok lenne a jóból (a filmidő: 99 perc), ha nem képeznének ellensúlyt a túlélők: a megmaradt, felújított gépmatuzsálemek és a Királyi Légierővel majdnem (vagy egészen) egykorú veteránok. Az öreg pilóták, szemben az ájuldozó és szuperlatívuszokat halmozó utókorral, egyszerűbben és tárgyszerűbben beszélnek a gépről és a saját szerepükről a honvédő légi háborúban. A csak a szépre emlékezés folyamában, ahol a narrációban (Charles Dance hangján) szó sem esik arról, hogy a gyorstalpaló kiképzésen átesett 18–20 éves fiatalok úgy hullottak, mint a legyek, s míg az elvesztett gépek pótlása, ha nagy erőfeszítések árán is, de biztosított volt, az emberekre ez nem állt; az egyik vadászpilóta említi, hogy inkább nem barátkoztak egymással, mert oly sok közeli barát elvesztése túl nagy lelki terhet jelentett volna. Legszorosabb szövetségesük a gép volt, nem kis részben attól függött az életük, és a Spitfire megbízható társnak bizonyult: gyors volt, nemcsak repülési sebességben, hanem reakcióidőben is, fordulékony és könnyen kezelhető. Elfogó vadásznak tervezték, de a folyamatos fejlesztések során más feladatokra, például felderítésre is alkalmassá tették; több mint húsz verziója egyre jobb motort, légcsavart, fegyverzetet kapott. A „méregzsákot” repülők szerencsésnek mondhatták magukat azon bajtársaikhoz képest, akik az észak-afrikai vagy mediterrán frontokon kétfedeles Gladiatorokkal néztek szembe a Luftwaffe elsöprő légi fölényével (többek közt Roald Dahl meghökkentő életében olvashatunk erről érzékletes leírást).
A visszaemlékezések közé korabeli híradófelvételek ékelődnek, részletek Leslie Howard óriási sikerű mozifilmjéből (The First of the Few, 1942) a Spitfire atyjának tartott Mitchell repülőgépmérnök életéről, Churchill hangja (az „ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek” beszéd, természetesen). A pilóták mellől – akik közül lengyelt és franciát is megszólaltatnak – nem felejtik ki a segédszemélyzetet sem, külön főhajtással a nők előtt, ami itt egy cseppet sem tűnik kényszeredettnek, hiszen többnyire ők végezték a precíziós munkát a repülőgépgyárakban, dolgoztak a radarállomásokon és térképszerkesztőként, akik a bejövő radarjelek alapján célra vezették a vadászokat, sőt repülték is a Spitfire-t a gyárból vagy a javítóból a légibázisra, tehermentesítve az RAF pilótáit.
És van még valami, ami végül mindent jóvátesz. Látod repülni ezeket a gépeket, mint még soha. A régi filmek és archív felvételek nem tudják visszaadni sem a dogfightot (amit így írt le egy öreg harcos: nekirepültél a köteléknek, kilőtted, amid volt, és azonnal elhúztál; pár másodperc volt az egész), sem a Spitfire-ek röptét. Eszméletlenül szépek, és amit a levegőben mutatnak, az csak a madarak szárnyalásához fogható.
Magyar felirat: Verdike
