Torrentmozi: dokumentumfilm

Látod, hogy repül

Spitfire

  • - borz -
  • 2019. június 16.

Mikrofilm

A 100 éves RAF (Royal Air Force; a brit Királyi Légierő) előtt tisztelgő látványos dokumentumfilm rendezői (David Fairhead, Ant Palmer) és operatőre (John Collins) szabályosan leborulnak a vadászgéplegenda előtt, és ezzel nincsenek egyedül.

A 100 éves RAF (Royal Air Force; a brit Királyi Légierő) előtt tisztelgő látványos dokumentumfilm rendezői (David Fairhead, Ant Palmer) és operatőre (John Collins) szabályosan leborulnak a vadászgéplegenda előtt, és ezzel nincsenek egyedül. Így tesz minden kései hódoló, akit megszólaltatnak, miközben végigvezetik a nézőt a Spitfire két évtizedes történetén, amely elválaszthatatlanul fonódott össze az angliai csata és a London elleni 1940/41-es Blitz sorsfordító eseményeivel.

Persze van mire büszkének lenni, és az egészséges patriotizmus nemzeterősítő szerepét se becsüljük le ezekben a nehéz brexites időkben, mindez mégis sok lenne a jóból (a filmidő: 99 perc), ha nem képeznének ellensúlyt a túlélők: a megmaradt, felújított gépmatuzsálemek és a Királyi Légierővel majdnem (vagy egészen) egykorú veteránok. Az öreg pilóták, szemben az ájuldozó és szuperlatívuszokat halmozó utókorral, egyszerűbben és tárgyszerűbben beszélnek a gépről és a saját szerepükről a honvédő légi háborúban. A csak a szépre emlékezés folyamában, ahol a narrációban (Charles Dance hangján) szó sem esik arról, hogy a gyorstalpaló kiképzésen átesett 18–20 éves fiatalok úgy hullottak, mint a legyek, s míg az elvesztett gépek pótlása, ha nagy erőfeszítések árán is, de biztosított volt, az emberekre ez nem állt; az egyik vadászpilóta említi, hogy inkább nem barátkoztak egymással, mert oly sok közeli barát elvesztése túl nagy lelki terhet jelentett volna. Legszorosabb szövetségesük a gép volt, nem kis részben attól függött az életük, és a Spitfire megbízható társnak bizonyult: gyors volt, nemcsak repülési sebességben, hanem reakcióidőben is, fordulékony és könnyen kezelhető. Elfogó vadásznak tervezték, de a folyamatos fejlesztések során más feladatokra, például felderítésre is alkalmassá tették; több mint húsz verziója egyre jobb motort, légcsavart, fegyverzetet kapott. A „méregzsákot” repülők szerencsésnek mondhatták magukat azon bajtársaikhoz képest, akik az észak-afrikai vagy mediterrán frontokon kétfedeles Gladiatorokkal néztek szembe a Luftwaffe elsöprő légi fölényével (többek közt Roald Dahl meghökkentő életében olvashatunk erről érzékletes leírást).

A visszaemlékezések közé korabeli híradófelvételek ékelődnek, részletek Leslie Howard óriási sikerű mozifilmjéből (The First of the Few, 1942) a Spitfire atyjának tartott Mitchell repülőgépmérnök életéről, Churchill hangja (az „ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek” beszéd, természetesen). A pilóták mellől – akik közül lengyelt és franciát is megszólaltatnak – nem felejtik ki a segédszemélyzetet sem, külön főhajtással a nők előtt, ami itt egy cseppet sem tűnik kényszeredettnek, hiszen többnyire ők végezték a precíziós munkát a repülőgépgyárakban, dolgoztak a radarállomásokon és térképszerkesztőként, akik a bejövő radarjelek alapján célra vezették a vadászokat, sőt repülték is a Spitfire-t a gyárból vagy a javítóból a légibázisra, tehermentesítve az RAF pilótáit.

És van még valami, ami végül mindent jóvátesz. Látod repülni ezeket a gépeket, mint még soha. A régi filmek és archív felvételek nem tudják visszaadni sem a dogfightot (amit így írt le egy öreg harcos: nekirepültél a köteléknek, kilőtted, amid volt, és azonnal elhúztál; pár másodperc volt az egész), sem a Spitfire-ek röptét. Eszméletlenül szépek, és amit a levegőben mutatnak, az csak a madarak szárnyalásához fogható.

Magyar felirat: Verdike

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.