Az önvád, hogy ki mit rontott el, az emésztő keserűség, a lassan mindent betöltő, mert a legköznapibb cselekvéseket, történéseket is átértelmező és magának az életnek, az élésnek állapotává váló hiány…
De Carl Hunter filmje nem dráma, hanem egy végtelenül melankolikus, kifinomult humorú vígjáték; ha volna ilyen, mondhatnánk: életörömöt sugárzó elégia. Amelyben az, hogy vajon visszatér-e évtizedek múltán a kirakós betűjáték közepén sértődötten elrohanó gyerek, hogy vajon ő üzen-e internetes scrabble-partik szósorain keresztül a róla lemondani ennyi idő után sem akaró apjának – lassan háttérbe szorul a nyilvánvalóan élők és jelenlévők (az otthon maradt testvér családja, benne egy ugyancsak kamasz korú, az eltűntnél nem kevésbé érzékeny és büszke fiú) mindennap alakuló, a közelség és a kommunikáció lehetőségét nyújtó életéhez képest.
| ||
A különleges szavak ismerete helyett az egyszerű szavak értelmére helyeződik a hangsúly. Az egymásra utaltság, az olykor szarkasztikus csatározásokban testet öltő gyengéd elfogadás filmje ez. Van hozzá egy minden gesztusával az esendő ember nagyszerűségét kifejező ragyogó színész, Bill Nighy, és van egy elemelt, stilizált, kicsit kaurismäkis, ízlésesen teátrális filmnyelv.
Olcsó happy end helyett a helyzet szomorú tényeinek cseppet sem könnyű tudomásulvétele zárja a művet, mégis mosolyogva áll fel a néző. Úgy látszik, lehet katarzist átélni derűvel is.
Forgalmazza a Cirko Film
