Az első filmes francia-szenegáli Mati Diop filmjében az Atlanti-óceán Dakar felől nézve egyszerre megnyugtató, állandó erő, de fenyegetés is, amely elragadja az Európába vágyó fiatal menekülteket.
A Cannes-ban fekete alkotóként elsőként versenyző és díjazott rendezőnő nem a megszokott realista, dokumentarista szemszögből mesél az Afrikából Európába irányuló migrációról: ahogy a tengert hősei mindig a szárazföld felől szemlélik, úgy az elvándorlást is az otthon maradottak szempontjából látjuk.
Az Atlantiak főhőse a fiatal Ada (Mame Bineta Sane), akit szegény szülei a gazdag Omarhoz akarnak feleségül adni. Ám a lány a szegény építőmunkást, Souleimant (Ibrahima Traoré) szereti.
Mindkettejük lehetőségei korlátozottak:
Ada értéke alázatosságán, hagyományokhoz való hűségén és szüzességén múlik, míg Souleimannak az egész életét építkezéseken kell végiggürcölnie. Fiatal társaival útnak indul Spanyolországba, szerelmétől pedig nem búcsúzik el.
A néző és Ada tekintetétől távol mind a tengerbe vesznek, de hamarosan furcsa erők kerítik hatalmukba az otthon maradottakat, minden jel arra mutat, hogy az elveszett hajósok visszatérhetnek. Diop különös megközelítést választ, hogy a migráció tapasztalatáról meséljen: az elvándorlást egy románc és egy kísértettörténet keretezi. A rendező egyszerre tartja Az Atlantiakat szilárdan a szenegáli társadalmi valóságban, miközben lágyan és kísértetiesen el is emeli a cselekményt.
A megtévesztően egyszerű történetet többféle ellentét szabdalja. Ami a felszínen két szerelmes halálon, tudaton és testeken átívelő vágyódásáról szól, valójában Szenegál nemi és társadalmi törésvonalainak tablója. Dakar maga is főszereplővé válik éles kontrasztjaival, amelyek a poros utcákat és a számítógépes grafikával megalkotott luxustornyot elválasztják.
| ||
A két főhőst, Adát és Souleimant a társadalmi elvárások, osztályhelyzetük és a szexuális normák tartják fogva. A lányt szülei nőgyógyászhoz hurcolhatják, hogy ellenőrizzék szüzességét, míg a fiút hónapokig fizetés nélkül dolgoztathatja főnöke. Ada kétes kiútja a „jó házasság” lehetne (különösen ironikus, hogy jövendő vőlegénye annak a futurisztikus toronynak a tövében kényezteti, amelynek építésén szerelme dolgozott), míg Souleimané élete kockáztatása egy tengeri úttal Európa felé.
Ezek kibontása már simán elegendő volna egy egész filmre, Diop azonban a szociológiai indíttatású kétségbeesés ábrázolása helyett a finom nosztalgiát és elvágyódást választja. Egyszerre játszik a hiánnyal és a jelenléttel: ahogy Európa láthatatlan, de a szereplők képzeletét fogva tartó vágykép marad, úgy a tengerbe veszett szerető is mindig ott lebeg Ada körül. Diopnak sikerül komplex metaforává emelnie a filmbe ágyazott kísértetmotívumot is, ami nem lóg ki a realisztikus társadalomrajzból: a halott fiúk szerelmeik testében térnek vissza,
velük eggyé válva és a jussukat követelve.
A látvány és a zene is mind ezt a kísérteties, de lírai hatást szolgálják. Diop olyan vizuális motívumokat alkot, amelyek sokáig nem hagyják nyugodni a nézőt (például egy felgyújtott hitvesi ágy vagy a tükörben szeretkező fiatalok képe), Fatima Al Qadiri elektronikus zenéje pedig hátborzongatóan járja be a dakari éjszakát. A szerelmeseket játszó két amatőr színész pedig csendes, de nagyon is tudatos: mindketten szinte gyermekek még, amikor egymásba szeretnek, de idő előtt melankolikus, szabadságukban korlátozott felnőttekké kell válniuk.
Az Atlantiak olyan hipnotikus, hogy könnyen feledteti egy-két hibáját (például a kissé leegyszerűsítő ellentétet a hagyománytisztelő és nyugatias lányok között, a ritmus egyenetlenségeit, illetve a megszállottság logikájának következetlenségeit), de valóban lenyűgöző, ahogy Diop ennyi motívumot, ellentmondásos érzést, vágyat, bánatot és társadalmi feszültséget biztos kézzel egybefon. Mindemellett pedig határozottan, de gyengéden mutatja meg, mennyire másképp néz ki a migráció a túlpartról nézve.
Elérhető a Netflixen
