Film

Különös megközelítés a migráció tapasztalatáról

Mati Diop: Az Atlantiak

Mikrofilm

Aki a jobb élet reményében száll hajóra, annak a tenger egyszerre fenyegetés és ígéret.

Az első filmes francia-szenegáli Mati Diop filmjében az Atlanti-óceán Dakar felől nézve egyszerre megnyugtató, állandó erő, de fenyegetés is, amely elragadja az Európába vágyó fiatal menekülteket.

A Cannes-ban fekete alkotóként elsőként versenyző és díjazott rendezőnő nem a megszokott realista, dokumentarista szemszögből mesél az Afrikából Európába irányuló migrációról: ahogy a tengert hősei mindig a szárazföld felől szemlélik, úgy az elvándorlást is az otthon maradottak szempontjából látjuk.

Az Atlantiak főhőse a fiatal Ada (Mame Bineta Sane), akit szegény szülei a gazdag Omarhoz akarnak feleségül adni. Ám a lány a szegény építőmunkást, Souleimant (Ibrahima Traoré) szereti.

Mindkettejük lehetőségei korlátozottak:

Ada értéke alázatosságán, hagyományokhoz való hűségén és szüzességén múlik, míg Souleimannak az egész életét építkezéseken kell végiggürcölnie. Fiatal társaival útnak indul Spanyolországba, szerelmétől pedig nem búcsúzik el.

A néző és Ada tekintetétől távol mind a tengerbe vesznek, de hamarosan furcsa erők kerítik hatalmukba az otthon maradottakat, minden jel arra mutat, hogy az elveszett hajósok visszatérhetnek. Diop különös megközelítést választ, hogy a migráció tapasztalatáról meséljen: az elvándorlást egy románc és egy kísértettörténet keretezi. A rendező egyszerre tartja Az Atlantiakat szilárdan a szenegáli társadalmi valóságban, miközben lágyan és kísértetiesen el is emeli a cselekményt.

A megtévesztően egyszerű történetet többféle ellentét szabdalja. Ami a felszínen két szerelmes halálon, tudaton és testeken átívelő vágyódásáról szól, valójában Szenegál nemi és társadalmi törésvonalainak tablója. Dakar maga is főszereplővé válik éles kontrasztjaival, amelyek a poros utcákat és a számítógépes grafikával megalkotott luxustornyot elválasztják.

false

 

Fotó: Netflix

 

A két főhőst, Adát és Souleimant a társadalmi elvárások, osztályhelyzetük és a szexuális normák tartják fogva. A lányt szülei nőgyógyászhoz hurcolhatják, hogy ellenőrizzék szüzességét, míg a fiút hónapokig fizetés nélkül dolgoztathatja főnöke. Ada kétes kiútja a „jó házasság” lehetne (különösen ironikus, hogy jövendő vőlegénye annak a futurisztikus toronynak a tövében kényezteti, amelynek építésén szerelme dolgozott), míg Souleimané élete kockáztatása egy tengeri úttal Európa felé.

Ezek kibontása már simán elegendő volna egy egész filmre, Diop azonban a szociológiai indíttatású kétségbeesés ábrázolása helyett a finom nosztalgiát és elvágyódást választja. Egyszerre játszik a hiánnyal és a jelenléttel: ahogy Európa láthatatlan, de a szereplők képzeletét fogva tartó vágykép marad, úgy a tengerbe veszett szerető is mindig ott lebeg Ada körül. Diopnak sikerül komplex metaforává emelnie a filmbe ágyazott kísértetmotívumot is, ami nem lóg ki a realisztikus társadalomrajzból: a halott fiúk szerelmeik testében térnek vissza,

velük eggyé válva és a jussukat követelve.

A látvány és a zene is mind ezt a kísérteties, de lírai hatást szolgálják. Diop olyan vizuális motívumokat alkot, amelyek sokáig nem hagyják nyugodni a nézőt (például egy felgyújtott hitvesi ágy vagy a tükörben szeretkező fiatalok képe), Fatima Al Qadiri elektronikus zenéje pedig hátborzongatóan járja be a dakari éjszakát. A szerelmeseket játszó két amatőr színész pedig csendes, de nagyon is tudatos: mindketten szinte gyermekek még, amikor egymásba szeretnek, de idő előtt melankolikus, szabadságukban korlátozott felnőttekké kell válniuk.

Az Atlantiak olyan hipnotikus, hogy könnyen feledteti egy-két hibáját (például a kissé leegyszerűsítő ellentétet a hagyománytisztelő és nyugatias lányok között, a ritmus egyenetlenségeit, illetve a megszállottság logikájának következetlenségeit), de valóban lenyűgöző, ahogy Diop ennyi motívumot, ellentmondásos érzést, vágyat, bánatot és társadalmi feszültséget biztos kézzel egybefon. Mindemellett pedig határozottan, de gyengéden mutatja meg, mennyire másképp néz ki a migráció a túlpartról nézve.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Móricka evangéliuma

Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.

Rap-szódia

Misztikus hangulat, a forgószínpadon egy kettéhasított vár, eleve ferde elemekkel, amelyek épp eldőlni készülnek. A látvány (díszlet: Horesnyi Balázs) rögtön megteremti az alapérzetet: minden szétesni látszik Veronában a két család viszálya miatt. Egy cseppnyi költőiség még így is kerül mindennek a tetejébe: égi jelenségként érkezik Júlia ágya, ahol újdonsült férjével, Rómeóval elhálhatják a nászéjszakát.

Szegvár, retúr

Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édes­apjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”

Vissza a kenguruhoz

„Mi az a gondolati, szemléleti újdonság, amely a csalogató, modern kísérőzenén, a színes képeken, a megvalósult filmben átsugárzik? Sajnos nem több, mint hogy a Levi’s vagy a Lee Cooper márkájú farmerdzseki alatt is doboghat becsületes munkásszív” – írták találóan A kenguru című filmről 1976-os bemutatója után a Filmvilágban.

Tájékozódunk

Egy héttel azután, hogy az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának illetékes szerve szankciós listára tette Rogán Antalt a magyarországi rendszerszintű korrupcióban betöltött szerepe miatt, összeült az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága.

A harmadik köztársaság kapujában

Száz napot kellett várnia a kormányalakítási felkérésre a pártvezető Herbert Kicklnek, noha az Osztrák Szabadságpárt az élen végzett a tavaly szeptemberi választáson. Az államelnök Alexander Van der Bellen mindent megtett, mégsem tudta elkerülni a szélsőjobboldal kormányba hívását.