Amikor Sztupa és Troché befedték az országot, nem voltak már kezdők. Volt egy szép és sikeres referenciamunkájuk, az esőálló Balaton, és egy rakás külföldi megrendelésük, zömmel a Szovjetunió távolabbi tagköztársaságaiból. De egy egész országot befedni… az azért más, mégis más. Úgyhogy ez a felkérés mindenképpen prioritást nyert a vállalati noteszukban. Akkoriban ugyanis úgy hívták őket, hogy Sztupa és Troché Vállalat. Volt egy kis vitájuk arról, hogy Sztupa & Troché Vállalatnak hívják-e őket, de végül közösen arra jutottak, hogy csak semmi nagyzolás (a vállalati autók kiválasztásánál is visszautasítottak egy csomó kecsegtető ajánlatot, hogy végül a legláthatatlanabbat, legkevésbé feltűnőt, legszürkébbet válasszák, ami persze minden egyéb tulajdonságában versenyképes volt). A befedést meg úgy kell elképzelni, mint szimpla tetőfedési műveletet, nem akarja az ember, hogy álmában a fejére essen az eső, hát felhúz egy tetőt a házára, teoretikusan ugyanilyen egyszerű volt az egész országgal is: felhúz egy tetőt a hazára. Gyakorlatilag azonban távolról sem volt szimpla mulatság. A Balaton még csak-csak, de az egész ország már nem tűnt kis falatnak. A különbséget leginkább azzal a példával lehet érzékeltetni, hogy a Balaton befedése egy presszó teraszának a leárnyékolására szolgáló ilyen, jó esetben kurblizható színes ponyva kifeszítése volt, míg az ország már egy nagyobbacska épületnek felelt meg, mondjuk nyugodtan, hogy például a Parlamentnek, mert ide is kellett kupola, oldalhajó meg mindenféle firlefranc, hisz a tetőépítés akkoriban legkorszerűbb irányzata szerint egy igazán menő tető minden pontján azonos magasságban van az alapszinthez képest. Magyarország pedig egy határozottan dimbes-dombos ország volt már akkor is. Ilyenformán dimbes-dombos tető is kellett neki, a Balaton meg lapos volt, a Magyar Tenger.
Pénteken (29-én) jobb, ha előrebocsátjuk, hogy az egész itt tárgyalandó hétvégén tulajdonképpen csak éjszaka lesz érdemes tévét nézni, úgyhogy majd tetszenek aludni a jövő héten, illetve a napvilágnál. Persze elkezdjük már este nyolckor, de így is elhúzódik legalább hajnali ötig. Figyeljék csak! Megint a Cinemax 2-n kezdünk, mint a múlt héten, vagy valamikor máskor. Ott lesz nyolckor ugyanis a Menocchio, az eretnek. Első olvasatra azt hinné az ember, hogy Pinocchio valamelyik rokonáról van szó, maradjunk annyiban, hogy ezt a film nem erősíti meg, de expressis verbis nem is cáfolja. Arról van ugyanis szó, hogy a napfényes Itália a napsütéses órák kétségkívül kimagasló számának dacára a 16. században sötét hely volt, mint az ördög belseje. Dúlt az inkvizíció, hogy mást ne mondjunk (és persze metró sem volt, bár ezen a film átsiklik). A történet egyike az emberiség alaptörténeteinek: a konok igazságé. Menocchio, a falusi molnár rendet alapít, ad is a pofájának a papság, de még szerettei, barátai is ellene fordulnak, jobb esetben nem értik, miért nem adja fel. Lásd még a tárgyban Kohlhaas Mihály történetét meg egy csomó rajzfilmet. Rögtön utána egy perui filmhez lesz szerencsénk, külön kérésre nyilván tudok mondani egy Tarantinót helyette, ami azt illeti, szoktam is, de azért csak az a jó, ha olyat látunk, amilyet se előtte, se utána. A Cím nélküli dal e csatornán ugyancsak egy falusi történet, de az Andokban játszódik a Peru számára különösen rémes nyolcvanas években (nálunk persze merő Kézi-Chopin-koncert volt az élet, de erről nem csinál tévéfilmet senki). Természetesen színigaz történetről van szó, arrafelé aligha szükséges kitalálni bármit is. A meglopott falusi édesanya (az újszülöttjét lopták el tőle) és a városi újságíró árkon-bokron átvezető kettőse egy amerikai filmben nyilván nyerő páros lenne, de itt? Ezután, pont éjfélkor egy 2018-as szlovén film következik, az Ok-okozat. Senki nem vár, gondolom, vígjátékot: egy javítóintézeti fiú dolgaiba nyerünk beavatást. A homoszexualitás, a bűn és a lelkiismeret játsszák itt a főszerepeket, s akárhogy is lesz, sokkal jobb nem lesz szinte semmi. Akinek ennyi kicsit sok lenne, egy után öt perccel tud lelépni az HBO-ra, ahol a jól bevált Rossz versek várják, izé, várja. Reisz Gábor filmjét nem kell bemutatni, látta azt már mindenki, ami persze nem jelenti azt, hogy most nem kell megnézni. Maradhatunk viszont a Cinemax 2-n is, hiszen ott a vendek után jönnek a fransziák, dettó falusiak, azon belül is egy néma leány, aki a környék füttynyelvét ugyan érti és használja, de a közösség mégis kiveti magából, ezért rámegy a farkasra, de nem azt a farkast találja meg először, akit keres, hanem egy másikat, egy emberi farkast vagy farkasi embert (ezen majd még gondolkodom). Mindezekhez képest nyilván felüdülés lesz, igaz, már három után a Keresztneve: Mathieu. Nem, nem azért lesz felüdülés, mert rövidfilm és lehet utána aludni menni. Nem is olyan rövid egyébként, pont egy óra. Hanem azért inkább, mert nem tévesztendő össze Godard pajtás egykori vadulásával, a Keresztneve: Carmennel. Mathieu nem Carmen, hanem egy ámokfutó (moziul: sorozatgyilkos) egyetlen olyan áldozata, aki élve megúszta a nagy találkozást. Emlékszik mindenre, de ezzel nincs elintézve a dolog.
Szombaton annyival lesz könnyebb a dolgunk, hogy nem kell már este nyolckor odatelepednünk az ekrán elé, várhatjuk emberi módon is az éjfél elmúltát. Negyed egykor lesz a Cinemax 2-n a Luna bosszúja c. német thriller: egy orosz kém leányának története, a papa átáll, ezért megölik az egész családját a ruszkovicsok, csak Luna ússza meg valahogy. És bosszút áll… Erről jut eszembe e heti találós kérdésünk, vajon mi a bánatos manóért hívják Karlovnak az orosz főkémet A legendák hivatala című franszia sorozat utolsó évadában? S akinek leesik, hogy miért, az tudja-e előre, hogy mi lesz vele a hátralevő részekben? Tévézni már csak az ilyen hülye kérdések miatt sem érdemes, ehhez is inkább olvasni kell.
