Magyar Narancs: Ami a fizikai igénybevételt illeti, a Sarkvidék simán veri az eddigi filmjeit. Vagy voltak ennél rázósabb forgatásai?
Mads Mikkelsen: Ez volt életem legnehezebb forgatása, de a legveszélyesebbnek nem mondanám. Voltak persze húzós jelenetek, de a naivitás olykor jól tud jönni, és mi elég naivak voltunk ahhoz, hogy ne lássuk a valódi veszélyeket. Szerencsére voltak velünk felnőttek is, akik megállítottak, ha valami igazi őrültségre készültünk. De a semmi közepén azért nem lehet mindenben biztosra menni. Az ilyet hívom én igazi rock’n’roll filmnek.
MN: Gondolom, az izlandi semmi közepén a filmsztároknak kijáró luxusból sem részesült.
MM: Kunyhószerűségekben húztuk meg magunkat, s bár étteremről nem is álmodhattunk, azért valami ételt mindig kaptunk. Volt tehát megfelelő menedékünk, de odáig el is kellett jutni. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, ha a munka során megadatott, hogy néhány mérföldnyi gyaloglás után a kocsikban melegedhettünk.
MN: Egy ilyen küzdelmes forgatáskor nem tépi a haját a biztosító, hogy miért nem használ dublőrt?
MM: Könnyen lehet, de mit tehettünk volna? Minden jelenetben benne vagyok, egy dublőr vagy kaszkadőr nem segíthetett volna rajtunk. Az életemet azért nem féltettem, hiszen bármikor feltehettem a kezem, hogy a francba is, ez azért már sok, haza akarok menni. Ugyanakkor valahogy mégiscsak végig kellett csinálni a filmet, ez azért sok mindent kihoz az emberből.
| ||
MN: Más forgatásokon azért feltűnnek a Mads Mikkelsen kinézetű dublőrök?
MM: Gyakran megesik, főleg a nagy hollywoodi produkciókban. Előfordul, hogy több Mads Mikkelsen kinézetű dublőrt is foglalkoztatnak. Nem lehetek ott egyszerre mindenhol. Van, hogy egy időben több jelenetet is fel kell venni, szóval, miközben a kamerák előtt állok én is, máshol néhány apróságot a dublőröm csinál meg. De büszkeséggel tölt el, hogy amit csak engednek, azt magam csinálom.
MN: Táncosként kezdte…
MM: Klasszikus táncos nevelést kaptam, de főleg kortárs darabokban léptem föl, a Martha Graham-féle iskolára gondoljon. És sok-sok musicalben szerepeltem. A West Side Storyban, a Chicagóban vagy az Őrült nők ketrecében például. A West Side Story volt a legfelvillanyozóbb. Lehettem bármilyen kimerült, ha elkezdődött a zene, az sem érdekelt, hogy be sem melegítettem, a zene minden alkalommal beindított.
MN: Nem tervezi a táncosként való visszatérést?
MM: Az azért túl brutális lenne. Néhány hónap edzéssel úgy-ahogy formába hozhatnám magam, de a közelében sem lennék a régi formámnak. Mégiscsak tíz éven át, napi nyolc órában edzettem – ezt lehetetlen lenne megközelíteni.
MN: A régi táncmozdulatoknak hasznát tudta venni egy sarkvidéki túlélőfilmben?
MM: Az azért furcsa lenne, ha táncra perdülnék a sarkvidéken, de a táncosként belém ivódott kitartásnak jó hasznát vettem. Meg a határok feszegetése iránti vágyamnak. Hátha belefér még plusz két lépés itt, vagy öt ott. És ha az öt oké, akkor esetleg tíz? Ezt táncosként tanultam meg.
MN: A rossz nyelvek szerint Leonardo DiCaprio azért kapott végre Oscart, mert A visszatérőben a medvés jeleneteket is bevállalta. A Sarkvidék jegesmedvéje sem marad el színészileg DiCaprióétól…
MM: A mi medvénk a method-acting technikáját alkalmazta. Tilos volt még csak megközelíteni is. Csak részben volt idomítva, ez annyit tesz, hogy teljesen kiszámíthatatlan volt, mit fog tenni. A mi jegesmedvénket nagyon komolyan kellett venni, kifejezett boldogsággal töltött el, hogy nem kerültem vele szemtől szembe.
MN: A bátyja (Lars Mikkelsen – a szerk.) szintén jól ismert színész. El tudták kerülni a családi rivalizálást?
MM: Hála istennek, ugyanarra a szerepre sosem jelentkeztünk, de olyan volt már, hogy ugyanabba a produkcióba akartunk bekerülni. Volt egy nagyon menő tévésorozat, A pók: a második világháború után, a koppenhágai alvilágban, az épp formálódó bandák világában játszódott. A testvérpár szerepére jelentkeztünk, de én nem kaptam meg a szerepet, a bátyám viszont igen. Azért volt, hogy együtt szerepeltünk, de nem volt sok közös jelenetünk. Néhány éve majdnem sikerült egy nagyobb közös munkát összehozni, megint csak testvérpárt játszottunk volna, de jött a Kártyavár, amelyben a bátyám szerepet kapott. Ez betett a közös filmnek, de egy nap még biztosan összehozzuk.
| ||
MN: Néhány éve Paprika Steen mesélte nekünk, hogy a koppenhágai házukban nagy filmes élet zajlik, és önök – hiszen jó barátok – gyakran összefutnak Steenék konyhájában. Ez még mindig így van?
MM: Sajnos megritkultak ezek az alkalmak. Szomszédok voltunk, de azóta mindketten elköltöztünk, a konyhai beszélgetések immár a múlté, de azért látjuk egymást, ha nem is annyit, amennyit szeretnénk.
MN: Ulrich Thomsen is jó barátja, olyannyira, hogy meg is festette önt az 50. születésnapjára.
MM: Igen, ő is tagja a mi kis színészcsapatunknak, azoknak a kollégáknak, akikkel gyakran dolgozom együtt. Imádunk együtt dolgozni. De ha nem is látjuk egymást olyan gyakran, mint a régi szép időkben, ha mégis összekerülünk, az a lehető legotthonosabb érzés.
MN: A Sarkvidéket Izlandon forgatták. Akárcsak a Zsivány Egyes című Star Wars-filmet.
MM: Visszajáró vendég vagyok, már jó néhány éve is forgattam ott. Az izlandiak a legmenőbb emberek ezen a bolygón. És a legkeményebb melósok. Ha filmet forgatnál vagy csak lóra pattannál, szívből tudom Izlandot ajánlani.
MN: Gyakran pattan lóra?
MM: Munkaköri kötelességem volt jó néhányszor. Egy bizonyos szintig el is jutottam, felpattanni fel tudok és meg is ülöm a lovat, de nagy örömöm nem telik benne. Bár mostanában azért jobban élvezem, mint kezdetben.
MN: Van más hasznosítható tudása, amit egy-egy film kedvéért sajátított el?
MM: Egy kis zongoratudást is magamra szedtem, belekóstoltam a vezénylésbe, kipróbáltam magam a kardvívásban – ahány forgatás, annyi apróság, mely megragad. Olykor leülök a zongora mellé, de ha vége a forgatásnak és eltelik fél év, ugyanolyan pocsékul megy minden, mint a felkészülés kezdetén.
MN: Amióta feltűnt a Star Wars-univerzumban, részévé vált egy rajongói világnak, és már sosem kerülheti el a Star Wars-os kérdéseket.
MM: A Star Warsnak rendkívül elkötelezett rajongói vannak. De ugyanazt tapasztalom a Hannibal- és a James Bond-fanok táborát illetően is. Ezek kiterjedt nagy családok. Akik idetartoznak, egészen más életet élnek, mint mi, többi halandó.
Az interjú eredetileg a Narancs április 25-i számában jelent meg.
| Sarkvidék Titokzatos, hallgatag férfi vesztegel a zord Északi-sarkon; repülője lezuhant, ő pedig egyedül maradt – ennél többet 90 perc elteltével sem tudunk meg róla. Talán csak annyit, hogy nem Bear Gryllsen szocializálódott, a vizeletét ugyanis egyszer sem issza meg, és a pucérra vetkőzés vagy elpusztult emlősök szemének elfogyasztása sem vonzza. Egyet akar: túlélni, ehhez pedig monoton, rutinná rögzült repetitív tevékenységeken át vezet az út: a kihelyezett csalik ellenőrzése, jeladási kísérletek, pár percnyi szentimentális szakralitás, majd alvás – aztán az egész kezdődik elölről. Nemsokára azonban kénytelen otthagyni rögtönzött otthonát, hogy kiutat keressen. Szenvedő emberünket – AZ EMBERT, majd bizonyos szerencsétlen események bekövetkezte után A FÉRFIT – Mads Mikkelsen alakítja; azóta nem láttuk így szenvedni, hogy félszemű vikingként megindult az Új Világ felé. A fapofa helyett most ugyanolyan némán a kétségbeesés, az elkeseredés és a megmenekülés (?) stációit kell bejárnia. Az egész film ezen áll vagy bukik; a Sarkvidékben ugyanis néhány zavaró körülménytől – hó, jéghegy, jegesmedve – eltekintve nem sok történik, ami mégis, az Mikkelsen ábrázatán keresztül tárul elénk. Legutóbb talán J. C. Chandor próbálkozott hasonló, szótlan túlélőfilmmel: akkor épp a tengeren hánykolódtunk, néma kalauzunk pedig nem más volt, mint Robert Redford. Joe Penna rendező azonban még a Minden odavan szűkös eszköztárát is pár fokkal lejjebb tekerte, mindenféle spirituális értelemkeresést vagy egzisztenciális köldöknézést kiűzve a képekből. Így aztán tényleg nem maradt más, mint a nagyot küzdő Mikkelsen, meg az Északi-sark. Meg egy közepesen izgalmas dráma. Szabó Ádám
Forgalmazza az ADS Service |
