Interjú

„Nem vagyok provokatőr”

Gaspar Noé filmrendező

Mikrofilm

A francia film argentin születésű botrányhőse új filmmel jelentkezik, az Eksztázis már látható a mozikban. Párizsban találkoztunk vele.

Magyar Narancs: „Megvetetted az Egy mindenki ellent, gyűlölted a Visszafordíthatatlant, rühellted az Enter the Voidot, átkokat szórtál a Szerelemre. Most próbáld ki az Eksztázist” – áll az új filmje angol nyelvű plakátjain. Adódik a kérdés: az Eksztázist miért kell gyűlölni?

Gaspar Noé: Eddig egész jó volt a fogadtatás, talán mert a szereplőim kevésbé meggyötört lelkek, mint a korábbiak. Az eddigi figuráim többnyire magukat győztesnek gondoló vesztesek voltak, de most mit lát, legalábbis kezdetben? Potenciális győzteseket. Velük mégiscsak könnyebb az azonosulás, nem? Frissek, fiatalok, szuper táncosok, mi kell még? Ez lehet a magyarázata, hogy az embe­rek jobban szeretik ezt a filmet. Bírják a szereplőket. Ez persze csak átmeneti érzés.

MN: Melyik filmjét övezte a legnagyobb utálat?

GN: A legkíméletlenebb kritikákat a Szerelemre kaptam. Az Egy mindenki ellent fele-fele arányban szerették és gyűlölték a kritikusok, a Visszafordíthatatlant már a kétharmaduk utálta, az Enter the Void valamivel jobb értékelést kapott, de a Szerelem… A Szerelem esetében nagyítóval kellett keresni az elismerő szavakat. Az Eksztázisnál az a furcsa és meglepő eset állt elő, hogy a jó kritikák kerültek többségbe. Meg is ijedtem, hogy ezzel kész, vége, nekem és a karrieremnek befellegzett.

Gaspar Noé: Eksztázis

Gaspar Noé: Eksztázis

Fotó: Vertigo Média

MN: Mást is értek már hasonló meglepetések. Lars von Triert például annyira meglepte, hogy a cannes-i premieren elismerően fogadták a Melankóliát, hogy amit nyert a vetítésen, azt eljátszotta a hírhedt, nácizós sajtótájékoztatóján.

GN: Hát igen, mindent beleadott. Ha megnézi a sajtótájékoztatót, láthatja, ahogy a maga módján igyekszik megnevettetni a közönséget, de a poénok egyre súlyosabbak. De nagyon bírtam a legutóbbi filmjét (A ház, amit Jack épített – a szerk.). Vicces, furfangos, mély film, a múlt év egyik legjobbja.

MN: Ez úgy hangzott, mint amikor az egyik provokatőr megdicséri a másikat.

GN: Nem vagyok provokatőr. Ő sem provokatőr. Csupáncsak megcsinálja, amit látni szeretne. Persze ma ez nem olyan egyszerű. Én például nem utazom erkölcsi tanulságokban, nem árulok üzeneteket. Az ilyen mozira, ahol nincs se jó, se rossz, ma nehéz pénzt találni. Az Eksztázist nagyon kis költségvetésből gazdálkodtam ki. Olyan időket élünk, amikor Fassbinder – akinek a munkáit imádom – biztosan nem tudna évi négy filmet megcsinálni.

Felnézek Lars von Trierre, aki az első filmjétől kezdve csakis a saját feje után megy. Mostanában egyébként a legizgalmasabbnak a dokumentumfilmeket találom. Látta a Caniba című francia dokut? Arról a japán fickóról szól (Issei Sagawa – a szerk.), aki megölt, majd megevett egy nőt. Mintha a legkísérletibb kísérleti filmet látnád, egy nagyon beteg filmet, pedig ez egy dokumentumfilm. Nem elmekórtani elemzés, csupán a szereplők – a hírhedt japán fickó és a testvére – bemutatása.

MN: Visszatérve a provokatőr/nem provokatőr kérdésre: a bevonódás élményét segíti, hogy a kritikusok által lehúzott Szerelemben 3D-ben is megmutat egy ejakulációt?

GN: Úgy érti, sokkoló lenne a jelenet? Miért, sokkolva érzi magát, ha maszturbál és ejakulál? Ugye, hogy nem. Ez a mindennapi élet része. A Szerelem a leggyengédebb filmem. Igaz, a papám, mondjuk, nem annyira értékelte, hogy a főszereplőm pénisze egyenesen az arca felé lövell. Meg is kérdezte, hogy az én péniszem volt-e? Megnyugtattam, hogy nem, apu, nem az enyém.

MN: Az Eksztázisban az LSD-vel feltuningolt sangría minden bajok forrása. Önre milyen hatással van ugyanez az összetétel?

GN: Az LSD-t jó, ha két-háromszor vagy talán összesen négyszer próbáltam. A sangría más lapra tartozik, 13–14 éves koromban kezdtem az alkohollal és a sangríával ismerkedni.

MN: Hosszú utat tett meg az ismerkedés óta. Az Enter the Void forgatásán eléggé elfajultak a dolgok.

GN: Napi 16 órát forgattunk Japánban. Ha valahol, ott aztán tényleg büntetik a droghasználatot. Marha stresszes időszak volt. Volt egy klub a sarkon, oda jártunk a nap végén, a forgatás után. Az egyik színészem, a francia, alkoholista – vedeltük a vodkát rendesen. A következő, amire emlékeztem, hogy reggel a stáb kétségbeesve dörömböl az ajtómon. Már vagy egy órája dörömböltek, én meg arra sem emlékeztem, hogyan jutottam vissza a szobámba. Teljes blackout. Az emlékezetkiesések szerencsére elmúltak.

MN: A kilencvenes évek is elmúltak; miért volt fontos, hogy az Eksztázis akkor játszódjon?

GN: Szeretem a régi időket, ahogy szeretem Fellini filmjeit és azokat a Playboyokat, amikben a nők még fanszőrzettel szerepeltek. És szeretem azokat a számokat, amikre ti­né­­­­d­zserként táncoltam. Hát, talán ezért.

Neked ajánljuk