Interjú

„Nem vagyok provokatőr”

Gaspar Noé filmrendező

Mikrofilm

A francia film argentin születésű botrányhőse új filmmel jelentkezik, az Eksztázis már látható a mozikban. Párizsban találkoztunk vele.

Magyar Narancs: „Megvetetted az Egy mindenki ellent, gyűlölted a Visszafordíthatatlant, rühellted az Enter the Voidot, átkokat szórtál a Szerelemre. Most próbáld ki az Eksztázist” – áll az új filmje angol nyelvű plakátjain. Adódik a kérdés: az Eksztázist miért kell gyűlölni?

Gaspar Noé: Eddig egész jó volt a fogadtatás, talán mert a szereplőim kevésbé meggyötört lelkek, mint a korábbiak. Az eddigi figuráim többnyire magukat győztesnek gondoló vesztesek voltak, de most mit lát, legalábbis kezdetben? Potenciális győzteseket. Velük mégiscsak könnyebb az azonosulás, nem? Frissek, fiatalok, szuper táncosok, mi kell még? Ez lehet a magyarázata, hogy az embe­rek jobban szeretik ezt a filmet. Bírják a szereplőket. Ez persze csak átmeneti érzés.

MN: Melyik filmjét övezte a legnagyobb utálat?

GN: A legkíméletlenebb kritikákat a Szerelemre kaptam. Az Egy mindenki ellent fele-fele arányban szerették és gyűlölték a kritikusok, a Visszafordíthatatlant már a kétharmaduk utálta, az Enter the Void valamivel jobb értékelést kapott, de a Szerelem… A Szerelem esetében nagyítóval kellett keresni az elismerő szavakat. Az Eksztázisnál az a furcsa és meglepő eset állt elő, hogy a jó kritikák kerültek többségbe. Meg is ijedtem, hogy ezzel kész, vége, nekem és a karrieremnek befellegzett.

Gaspar Noé: Eksztázis

Gaspar Noé: Eksztázis

Fotó: Vertigo Média

MN: Mást is értek már hasonló meglepetések. Lars von Triert például annyira meglepte, hogy a cannes-i premieren elismerően fogadták a Melankóliát, hogy amit nyert a vetítésen, azt eljátszotta a hírhedt, nácizós sajtótájékoztatóján.

GN: Hát igen, mindent beleadott. Ha megnézi a sajtótájékoztatót, láthatja, ahogy a maga módján igyekszik megnevettetni a közönséget, de a poénok egyre súlyosabbak. De nagyon bírtam a legutóbbi filmjét (A ház, amit Jack épített – a szerk.). Vicces, furfangos, mély film, a múlt év egyik legjobbja.

MN: Ez úgy hangzott, mint amikor az egyik provokatőr megdicséri a másikat.

GN: Nem vagyok provokatőr. Ő sem provokatőr. Csupáncsak megcsinálja, amit látni szeretne. Persze ma ez nem olyan egyszerű. Én például nem utazom erkölcsi tanulságokban, nem árulok üzeneteket. Az ilyen mozira, ahol nincs se jó, se rossz, ma nehéz pénzt találni. Az Eksztázist nagyon kis költségvetésből gazdálkodtam ki. Olyan időket élünk, amikor Fassbinder – akinek a munkáit imádom – biztosan nem tudna évi négy filmet megcsinálni.

Felnézek Lars von Trierre, aki az első filmjétől kezdve csakis a saját feje után megy. Mostanában egyébként a legizgalmasabbnak a dokumentumfilmeket találom. Látta a Caniba című francia dokut? Arról a japán fickóról szól (Issei Sagawa – a szerk.), aki megölt, majd megevett egy nőt. Mintha a legkísérletibb kísérleti filmet látnád, egy nagyon beteg filmet, pedig ez egy dokumentumfilm. Nem elmekórtani elemzés, csupán a szereplők – a hírhedt japán fickó és a testvére – bemutatása.

MN: Visszatérve a provokatőr/nem provokatőr kérdésre: a bevonódás élményét segíti, hogy a kritikusok által lehúzott Szerelemben 3D-ben is megmutat egy ejakulációt?

GN: Úgy érti, sokkoló lenne a jelenet? Miért, sokkolva érzi magát, ha maszturbál és ejakulál? Ugye, hogy nem. Ez a mindennapi élet része. A Szerelem a leggyengédebb filmem. Igaz, a papám, mondjuk, nem annyira értékelte, hogy a főszereplőm pénisze egyenesen az arca felé lövell. Meg is kérdezte, hogy az én péniszem volt-e? Megnyugtattam, hogy nem, apu, nem az enyém.

MN: Az Eksztázisban az LSD-vel feltuningolt sangría minden bajok forrása. Önre milyen hatással van ugyanez az összetétel?

GN: Az LSD-t jó, ha két-háromszor vagy talán összesen négyszer próbáltam. A sangría más lapra tartozik, 13–14 éves koromban kezdtem az alkohollal és a sangríával ismerkedni.

MN: Hosszú utat tett meg az ismerkedés óta. Az Enter the Void forgatásán eléggé elfajultak a dolgok.

GN: Napi 16 órát forgattunk Japánban. Ha valahol, ott aztán tényleg büntetik a droghasználatot. Marha stresszes időszak volt. Volt egy klub a sarkon, oda jártunk a nap végén, a forgatás után. Az egyik színészem, a francia, alkoholista – vedeltük a vodkát rendesen. A következő, amire emlékeztem, hogy reggel a stáb kétségbeesve dörömböl az ajtómon. Már vagy egy órája dörömböltek, én meg arra sem emlékeztem, hogyan jutottam vissza a szobámba. Teljes blackout. Az emlékezetkiesések szerencsére elmúltak.

MN: A kilencvenes évek is elmúltak; miért volt fontos, hogy az Eksztázis akkor játszódjon?

GN: Szeretem a régi időket, ahogy szeretem Fellini filmjeit és azokat a Playboyokat, amikben a nők még fanszőrzettel szerepeltek. És szeretem azokat a számokat, amikre ti­né­­­­d­zserként táncoltam. Hát, talán ezért.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.