Elszakítva, összevarrva – Három egyforma idegen

Aztán valaki Eddynek szólít, holott a nevünk Bobby. Rövidesen egy telefonfülkében állunk, s a vonal másik végén pedig a saját hangunkat halljuk, és még aznap éjszaka egy Long Island-i családi ház ajtajában saját magunkkal nézünk farkasszemet. Ezt a különös lázálmot a születése után örökbe adott Bobby Shafran éli át, aki 1980-ban 19 éves fiatalemberként merő véletlenül rátalált ikertestvérére, Eddy Gallandra, aki ugyanarra a közösségi főiskolára járt, ahová ő épp beiratkozott.

A két mosolygós zsidó fiú hamarosan médiaszenzáció lett, és – hogy a történet még meseszerűbb legyen – egy újságcikk alapján rájuk talált harmadik testvérük, David Kellman is. A kezdeti idillt hamarosan nagyon sötét mélységek nyelik el – a három, születése után szétválasztott, majd megkerült testvér szívmelengető és nagyon személyes tündérmeséje a zsidó identitás, az intergenerációs trauma, a tudományos etika és a szabad akarattal szemben álló genetikai meghatározottság egyetemes, borzongató tragédiájává válik.

A feszes, remek ritmusú Három egyforma idegen rendezője, Tim Wardle végigvezeti a nézőt a felfedezések először euforikus, aztán fokozatosan kísértetiessé váló sorozatán – annyi változatos perspektívát építve a cselekménybe, amennyit csak a másfél órás játékidő elbír.

A dokumentumfilm egy valóságos érzelmi hullámvasút. Az első fél órában még nevetünk, ahogy a három iker befejezi egymás mondatait, öntudatlanul másolja egymás mozdulatait, és őszintén elismeri vonzalmát az érettebb nők iránt. Még mindig könnyed vígjátékot szőnek az egymásra találás utáni „mézeshetek”, amikor a fiúk beveszik az éjszakai New Yorkot, közös legénylakást bérelnek, és Triplets néven zsidó éttermet nyitnak a Sohóban, meglovagolva a gyorsan jött médiafigyelmet.

Ám a háttérben már formálódik a dráma és a detektívtörténet: a fiúk nevelőszüleit nem hagyja nyugodni, hogy miért nem szóltak nekik az örökbefogadáskor, hogy a babáknak ikertestvérei vannak. A szálak a Louise Wise Alapítványhoz és Dr. Peter Neubauer gyerekpszichiáterhez vezetnek. Louise Wise tanult, jómódú német zsidó család lánya volt, aki szívén viselte a szegények sorsát (ez alatt főként a nincstelen kelet-európai zsidó bevándorlókat kell érteni, Wise tevékenysége nem volt mentes némi burzsoá paternalizmustól).

1916-ban alapította irodáját, mely zsidó árvákat adott örökbe zsidó családoknak. A kezdeti nemes jótékonyságot hamar átszőtte a hatalom és a pénz: a szervezet olyan befolyásosra hízott, hogy a hármas ikrek nevelőszülei nem tudták kihúzni belőlük az igazságot, és olyan ügyvédi irodát sem találtak, amely elvállalta volna az ügyüket.

Dr. Neubauer szála talán még több zavarba ejtő részletet hordoz: az osztrák születésű,
freudiánus szakember a II. világháború után emigrált Amerikába, dolgozott Anna Freuddal, és tanúja volt a nácik rettenetes ikerkísérleteinek. Mégis kicsivel a holokauszt után – a tudományként épp megszilárduló pszichológia növekvő presztízsének ernyője alatt – nagyszabású titkos ikerkísérletbe kezdett, összefogva Wise-ékkal, a nevelőszülők és a szétválasztott testvérek tudta nélkül (a kutatást nem publikálta, így máig nem világos, hogy pontosan hány ikerpárt vontak be, és a Yale-nek adományozott dokumentációt 2066-ig titkosították).

Fotó: Imdb/Mozinet

Ez szinte már horror, melyben torz elegyet alkotnak a zsidóság traumáit szülő náci eugenika és a szinte karikatúrába illő zsidó összeesküvés-elméletek. Wardle megszólaltat két idős kutatási asszisztenst is, akik részt vettek Neubauer projektjében: az ő beszámolóik megcsillantanak valamit a kutató tudományos szenvedélyéből (és hübriszéből). Az ikerkísérlettel vágyta eldönteni a pszichológiát születésétől kísértő „nature vs. nurture” vitát. Eddyt, Bobbyt és Davidet három különböző nevelési stílusú és társadalmi-gazdasági hátterű családnak adták, akik már fogadtak örökbe kislányokat a Wise Alapítványtól.

A nézőt megkísérti mindkét narratíva: a meleg társadalmi kontextus (a fiúk személyes drámája és az, hogy a nevelés el tudja törölni a génekben kódolt esetleges hibákat) és a hideg tudományos ambíció (a kutatók tudásszomja és az, hogy a szabad akaratot felülírja az öröklés).

Wardle hagyja kibontakozni a nevelőszülői szorongásokat is (ki a vér szerinti anya, s el lehet-e törölni az elszakítás traumáját?). Kirajzolódik a három család eltérő dinamikája és főképp a Gallandokat jellemző fegyelem és a Kellmanok melegsége között feszülő ellentét. Eddy Galland a harmincas évei közepén öngyilkos lesz, így a két megmaradó fivér újra átéli az elszakadás fájdalmát. A dokumentumfilm nyugtalanító homályban hagyja, hogy a nevelőapa szigora, a biológiai anyától örökölt hajlam, a csecsemőkori szétválasztás vagy a fokozatosan feltáruló elviselhetetlen igazság áll-e a tragédia mögött.

A Három egyforma idegen emellett egyszerre építi és rombolja is az ikermítoszokat: a néző megízlelheti, hogy micsoda mámor rátalálni nem egy, hanem mindjárt két idegenre, akik egyként gondolkodnak és mozdulnak velünk, de azt is felvillantja, hogy milyen erős a hasonlóság meglelésére irányuló vágy, ami elfedi a később konfliktusokhoz és keserűséghez vezető ellentéteket. A három iker története annyi komplex összetevőt hordoz, amennyit Wardle ambiciózus és alapos filmje képtelen a maga teljességében feltárni, de szédítőek a mélységek, amiket megmutat.