Házasságon kívül született, a neve – úgymond – az anyai fantázia és az anyakönyvezői félrehallás közös eredménye volt, s megbízhatónak tetsző kutatások szerint az apja révén rokonságban állt Leonardo da Vincivel. Franco Zeffirelli pályafutásának felvázolását bizonnyal mégis inkább egy másik nagy itáliai művész, Luchino Visconti említésével kell kezdeni.
A díszletfestőként induló ifjú ember ugyanis az ő felfedezettje volt, s az arisztokrata zseni Zeffirelli érdeklődésének alakulására éppúgy félreismerhetetlen hatást gyakorolt, akárcsak a stílusára. Az opera- és filmrendezés kettős iránya, a produkciók vizualitásának egészére kiterjedő hatáskör, az olykor valósággal tobzódó, historizáló irályú esztétikum: mind-mind Viscontival közös jellemző, akitől jószerint csak a politikai elkötelezettség és mondanivaló hiánya választotta el szembeötlő módon a fiatal pártfogoltat.
| ||
Először az operaházakat hódította meg, előbb Olaszországban, majd világszerte. Nemcsak a közönséget, de az énekeseket is levette a lábukról – mindenekelőtt a díva Maria Callast. Együttműködésüknek egy 1964-es londoni Tosca-felvonás felvétele állított örök emléket: a színpadi feszültség szinte már elviselhetetlen mértékével meg a kiállítás stílusosságával, s éppen nem mellesleg az operai nagyvadakat, az életnagyságnál nagyobb személyiségeket mindenre felbátorító rendezői okosság révén.
Zeffirelli még a régi, a rendezői operaszínház előtti gyakorlatba nőtt bele, s színpadon és operafilmen egyaránt a formátumos főalakok számára biztosított figyelem és szabadság, valamint a köréjük megteremtett szemkápráztatás kettőssége jellemezte a működését. Utóbb így született meg egyebek közt a beállításaiban kissé kétségkívül hollywoodias, de mindeközben stílustörténeti tanulmánynak is beillő 1982-es Traviata-film, a középpontban Teresa Stratasszal és Plácido Domingóval, vagy az 1986-os Otello: egyszerre érzékletessé téve Domingo címszereplésének tragikus súlyát, egy valósággal grandiózus hős bukását, s mellette-körötte az élet, a környező világ szépségének morálisan közömbös önértékét.
| ||
A közmegegyezés szerint zabolázhatatlannak vélt, szertelen temperamentumú sztároknak és a mindent körülölelő, látványában és hangulatában egyaránt túláradó entourage-nak komoly szerep jutott Zeffirelli fimrendezői berobbanásában is. Elisabeth Taylor és Richard Burton 1967-es közös mozija, A makrancos hölgy nemcsak önironikus lenyomata kettejük héjanászának, de egyúttal nagy reneszánsz hommage is, akárcsak az 1968-as Rómeó és Júlia.
Ez utóbbi filmben a rendező a sztárok helyébe hamvas bájú és valóságos fiatalokat választott, s ezzel egyrészt új tradíciót teremtett a Rómeó és Júlia előadás-történetében, másrészt saját szépségeszményéről is vallott. Ilyen vallomás volt azután az 1972-es Napfivér, Holdnővér is, melyben Zeffirelli Assisi Szent Ferencről mesélvén egyszerre mutatta fel az ifjúságban, a fiatal arcban és testben rejlő eredendő szépség erejét, saját katolicizmusát, a hippi korszellemmel meglepően összecsengő koldusszent üzenetét.
Ráadásul úgy, hogy mindeközben azért a tömegével és kidolgozottságával egyként félelmetes erejű látványorgiának is fontos szerepet juttatott: gondoljunk csak III. Ince pápa, vagyis Alec
Guinness nagyjelenetére!
A mélyen hívő Zeffirelli 1977-ben minisorozatot forgathatott Jézus életéről, azonban ennek a nagyszabású alkotásnak az elismerés mellett már jócskán kijutott a kritikából is. Részint mert a rendező történetmesélői és ábrázolói metódusa, de éppígy a művészi ethosza is ekkorra lassan, de biztosan szembekerült az értelmiségi korkívánalmakkal, részint azért, mivel a címszerep idealizálásának szándéka a vakítóan kék szemű Robert Powell kiválasztására késztette Zeffirellit. Aki ezután szinte élte fogytáig a közönségkedvenc és a lesajnált giccsmester kettős kategóriájába lett elhelyezve – ám úgy tűnt, ez fikarcnyit sem feszélyezi a Maestrót.
Néhány kínosan rossz mozifilm (a mélypont bizonnyal az 1981-es Végtelen szerelem volt), megannyi biztos kezű vagy egyenesen zseniális operarendezés (itt csúcspont gyanánt talán az 1976-os milánói Otellót említsük), valamint egy jószerint felesleges és ellentmondásos coming out meg a még annál is feleslegesebb és ellentmondásosabb politikai szerepvállalás nyomában, két félig-meddig önéletrajzi ihletésű darabbal búcsúzott a filmvászontól.
| ||
A pompás brit színésznőket és Chert felvonultató Tea Mussolinivel (1999) a gyermek Zeffirellit hajdan pátyolgató, Itáliában megtelepedett idős(ödő) angol hölgyek emlékét idézte fejlett nosztalgiaérzékkel. A legutolsó film, a 2002-es Mindörökké Callas pedig nagy és érzelmes kalaplengetés volt az oly esendő operai istennő előtt, a címszerepben a megvesztegetően hű Callas-alakmássá átlényegülő Fanny Ardant-nal. Ám ha a filmezéstől vissza is vonult, a széles, délszaki gesztusokkal élő, érzékeket kápráztató és személyiség-központú opera világához a holta napjáig hű maradt. Elvégre az volt Franco Zeffirelli legigazibb otthona.
A Zeffirelliről szóló cikk eredetileg a Magyar Narancs 2019 / 25. számában jelent meg.
