Film

Elvis él?

Quentin Tarantino: Volt egyszer egy… Hollywood

  • - ts -
  • 2019. szeptember 15.

Mikrofilm

Mindenekelőtt tisztázzuk: a művész új filmje nem szól semmiről.

Az öregedésről éppúgy nem, mint 1969-ről; a hollywoodi félmúlt stúdiórendszeréről éppúgy nem, ahogy az ilyen-olyan rendű és rangú hőseiről és hátramozdítóiról sem. A film mint mágikus izé hatalmáról még annyira sem, mint a barátság és hűség erejéről. Bár ezek meg még egy csomó ilyesmi példásan bele vannak a műbe szuszakolva, mondjuk, van is hová csomagolni, hisz’ ha a rendezői önvallomásban felsorolt, reá és művére hatást gyakorló filmeket megpróbáljuk komolyan venni, akkor hamar eljutunk a Szelíd motorosok azon híres jelenetéhez, melyben Wyatt valami poros csapás végén, mielőtt kilőne a főútra, jó messzire eldobja a karóráját (1969-ben ilyeneket viseltek az emberek). Tarantino is eldobta megint, filmje 2 óra 41 perc. Így ha akarom, s miért ne akarnám – hisz Quentin Tarantino már elég régóta csak a rajongóinak (vannak is bőven egy kasszasikerhez), így elsősorban önmagának csinál filmeket –, igenis szól az öregedésről: megöregszünk, hülyék leszünk, kifut alólunk a tehetség, de ami még rosszabb, a többiek is öregnek és pojácának néznek – csak hát ez nem közlés, még kevésbé gondolat. S így van ez 1969-cel is, simán le lehet menni hídba, hogy hány tök eredeti (basszus: autentikus) ’69-es autót, fényreklámot, homlokzatot, inget, gatyát hordtak itt össze, de amit látunk, Brad Pitt félidőtájt már kicsit kényszeresnek ható furikázása Los Angeles egyik végéből a másikba, majd vissza és ismét vissza, viszont tökéletesen 21. századi. S így van ez a többi mindenfélével is, amibe ez a film belekap, kivált a film hatalmával, hogy aszondja, a mozi azért nagy dolog, mert szét lehet vele lőni Hitler fejét, a hippikultúrát meg azonosítani lehet Charles Mansonnal – megint a Szelíd motorosoknál vagyunk: ezt csinálták (előítéletek alapján ítélkeztek) azok is, akik egy csotrogányból szó nélkül szétlőtték Billy fejét vagy még előbb agyonverték George Hansont. Ez pedig tévedés, szimpatikus tévedés, de tévedés: nem a mozival lehet szétlőni, hanem a moziban lehet – s a leghosszabb filmnek is vége lesz egyszer.

De hol van az megírva, hogy filmnek bármiről is szólnia kéne? (Kábé minden vonatkozó kiadványban. És?) Annyi azonban mindenki előtt tiszta, ha egy filmnek vannak szereplői, azoknak valamilyeneknek kell lenniük, s ezt úgy a legkönnyebb elérni, hogy valamit csináltatunk velük: tehát az öregedő sorozatszínész öregszik, néha méltósággal, néha rinyálva, a többiek meg olyan lazák, hogy majd szétesnek, kivéve Bruce Lee-t, a zombik (bocs, hippik) meg feszt útban vannak és kellemetlenkednek.

De ha mondani nem akar, nem tud (tök mindegy) semmit Quentin Tarantino, akkor mit akar? Már azon túl, hogy keresni? Nos, valamit nagyon is akar, azt történetesen, amit majdnem mindenki, hogy szeressék. (E mindenki alól valaha a kritikusok kivételt képeztek, de Tarantino esetében ez nem elfogadott.) S ha így vizsgáljuk a filmjét, tudniillik a maestro elkészítette a maga Love Actuallyjét, akkor sem leszünk sokkal boldogabbak. Pedig minden stimmel, mindenki merő bűbáj, kivéve Bruce Lee és a nyáladzó, hordákban bámuló zombik (bocs, hippik), tök komolyan van gyerek és kutya is. Leonardo DiCaprio végtelenül szeretetre méltó, ahogy káromkodva megy ki a divatból, Brad Pittet meg kell zabálni, százévesen is úgy áll rajta a Wrangler dzseki, mint amikor Southforkban igyekezett elcsavarni Lucy fejit (és most is épp annyira játssza szét az összes jelenetét, mint mondjuk a Blöffben, szinte látszik, ahogy hullik a forgács), Margot Robbie szőkesége pedig oly megejtő, amilyen szegény Sharon Tate-é talán sohasem volt. Márpedig bízvást tekinthetjük a rendező ebbéli törekvését ars poeticának is, hisz’ ugyanerről szólt anno az opus magnum, a Ponyvaregény is: ott is mindenkit szeretni kellett, s még zavargó hippik (vagy zombik) sem voltak benne.

S így lassan összeadódik az összkép, mely a fenti közlések tükrében e pillanatban tűnhet borúsnak, pedig nem az – soha ennyire világos filmet nem csinált Tarantino. Hisz’ a szeretetről, a szeretésről felhőtlenül szóló filmeket nagyon is lehet szeretni (leginkább ugyancsak felhőtelenül), nagyon is képesek a hatásuk alá vonni nézőiket, s a többi, s a többi.
A Love Actuallyt minden karácsonykor leadja tíz tévécsatorna, s ha Damian Lewis, ez a nagy színész elindulna Steve McQueenjével a Sztárban sztárban, nincs az a Caramel a világon, akit ne verne laposra. S az ilyen példáknak se szeri se száma, gyakorlatilag minden fellépőnek jut egy szellemesen megformált jelenet (még a hippik némelyikének is: Tex lemaradása majd’ olyan szellemes, mint amikor Indiana Jones lelövi a karddal hadonászó óriást). E törekvés némileg ugyan megnehezíti a végső nagyjelenethez vezető utat, de a várakozás nem hiábavaló, hisz’ ami ugyancsak bizonyosan tudható: Tarantino úgy tud öldökölni, pontosan és szépen, mint senki más a filmvilágban.

Szóval a Volt egyszer egy… Hollywood olyan, mint Tarantino többi filmje, marha nagy levegő van véve hozzá, s valami elég kellemes és véresen komolytalan dolog sül ki belőle, természetesen bárminemű tét nélkül (s ez igaz a remekműveire is, arra a kettőre – kilencből piszok jó arány). Elvis pedig meghalt.

Az InterCom bemutatója

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.

„Ötven százalék!”

Évek óta 25 ezer szakdolgozó hiányzik a magyar egészségügyi rendszerből, és ha nem jön érdemi változás, 2023 januárjára ötszörös lesz a különbség az orvosok és a szakdolgozók bére között. A MESZK javaslatcsomagot küldött az államtitkárságnak, és bízik a párbeszédben, a mielőbbi béremelésben.

Nagykapu

Aj Vej-vej következetesen és mindenáron, minden megnyilatkozásával, ideértve a műalkotásait is, az emberi szabadságról, mint alapvető jogról beszél. Nála nincs kiskapu és mellékzönge: az üzenet a kezdetek óta ugyanaz. A kifejezési formák változtak, azok is szervesen egymásból építkezve.