Nehéz pár szóval összefoglalni, mit érez a néző, mikor közel 120 perc után felcsendül a Tinderstick Both sides of the blade című száma, mely alatt lassan feltűnik a stáblista. Előtte két órát olyan emberekkel töltöttük, akik nem különösebben szimpatikusak, esendőségük azonban mindannyiunk számára ismerős lehet – ráadásul Éric Gautier operatőr a jelenetek többségében szó szerint olyan közel tolakszik a szereplőkhöz, hogy alig kapunk levegőt.
Nosztalgia egy múlófélben lévő érzés iránt, az elmúlás bánata, az újrakezdés kényelmetlensége – hasonló, összetett érzések kavaroghatnak bennünk, a Tinderstick dallamai pedig tökéletes aláfestésül szolgálnak mindezekhez.
Így gondolta ezt Claire Denis rendező is, akit annyira megérintett a film végi dal, hogy abból kölcsönözte alkotása angol címét: Both sides of the blade, azaz „a penge két oldala”. Denis szerint ez tökéletesen leírja, miről is szól filmje: „Éles, ott van benne a szenvedély, amely képes fájdalmasan szét is választani. Mint egy vágás” – nyilatkozta. A film eredeti francia címe (Avec amour et acharnement) kevésbé költői, jelentése Szerelemmel és könyörtelenséggel – a magyar elnevezés (Szerelemmel, szenvedéllyel) is inkább erre rímel, még ha kicsit puhább is. Sokáig Fire, azaz Tűz címen forgalmazták, ami minden változat közül talán a legközhelyesebb – ráadásul hamisan is cseng, hiszen a szereplőket ugyan égő vágy hajtja, de végül a víz fordítja meg sorsuk menetét.
Mindjárt a film kezdetén egy vízparton találkozunk főhőseinkkel: Sara (Juliette Binoche) és Jean (Vincent Lindon) gondtalan szerelmespárként élvezik az óceánt. Hosszú idő után sikerült elszakadniuk a taposómalomból, de a mindennapi rutinhoz visszatérve is sokáig boldog, kiegyensúlyozott párnak tűnnek. Sara riporter egy párizsi rádiónál, Jean pedig egykor rögbijátékos volt, börtönviseltként azonban nehezen talál munkát – míg fel nem bukkan egy régi barátja, François (Grégoire Colin), aki megkéri, csatlakozzon frissen indított játékosügynökségéhez. A régi ismerős feltűnése teljesen feje tetejére állítja a pár életét, François ugyanis nemcsak Jean egykori barátja, de Sara volt szeretője is, ráadásul kettejüket ő mutatta be egymásnak.
Az addigi idilli kép egyik pillanatról a másikra törik szilánkosra, amint Sara megpillantja az utcán François-t,
aki szinte végig valamiféle múltbeli kísértetnek tűnik. Miután meglátja őt, Sara szinte levegőt is alig képes venni, az addig magabiztos nő a szemünk láttára esik össze – érzelmi bizonytalansága tökéletes ellentétben áll azzal a határozott munkahelyi énjével, amely összetett társadalmi és politikai kérdésekről beszélget vendégeivel. Sara és François viszonya thrillerekbe illően alakul, mint mikor a gyilkos szép lassan bekeríti, majd elkapja áldozatát.
A Szerelemmel, szenvedéllyel szaggatott ritmusa kettősségének köszönhető: vagy kendőzetlenül, körítés nélkül tolja elénk a dolgokat (ilyenek a veszekedések, vagy amikor Sara és François először talál egymásra), vagy csak sejtet, mindenféle magyarázat nélkül. Nem tudjuk meg, Jean miért került annak idején rács mögé, ahogy François alakját is végig homály borítja: valóban csak ki akarta segíteni régi barátját, vagy az egész munkalehetőség csak egy indok volt, hogy Sara közelébe kerüljön és szétszakítsa kettejüket?
Sarához hasonlóan azonban Jean is a múlt terheit cipeli – a film lényege ugyanis pont az, hogy bizonyos kor felett nincs és nem is lehet tiszta lap, mindenki előző házasságai, kapcsolatai terhét és árnyékát cipeli. Jean esetében mindez a fia képében jelenik meg, akit nemcsak anyja hagyott el, de Jean is kerülni igyekszik.
A romantikus drámák általában az első kapcsolatra, vagy a házasságig vezető „NAGY” románcra koncentrálnak – mintha 40, vagy 50 évesen ezek az érzések egyszerűen elszállnának. A Szerelemmel, szenvedéllyel legnagyobb erénye, ahogy érzékletesen bemutatja: ez egyáltalán nincs így. Bizonyos kor felett azonban teljesen más tétje van a szerelembe esésnek, ahogy a szerelemben, házasságban maradásnak is.
Dobjunk el mindent egy nagy fellángolásért, hogy újra fiatalnak, szenvedéllyel teltnek érezhessük magunkat, vagy válasszuk a biztosat?
Ezzel a kérdéssel szembesül Sara, és vele együtt mi is.
A mindig remek Juliette Binoche ezúttal is kitűnő – az utóbbi években szemmel láthatóan lubickol a vágyakozást, ezzel együtt pedig magát is újra felfedező karakterekben, hasonló figurát alakított a 2019-es Szerelemre kattintvában, vagy épp a 2017-es Jöjj el, napfény!-ben is. A két éve Cannes-ban győztes Titánban élete alakítását nyújtó veterán Vincent Lindon végig méltó párja, tökéletes partnere.
Ez Binoche és Denis harmadik közös filmje a Jöjj el, napfény! és a Csillagok határán után. Denis pedig napjaink egyik legizgalmasabb és legjelentősebb rendezőjének számít: a Sight&Sound nagy presztízsű filmes szavazásán 1998-as Szép munka című filmjét minden idők hetedik legjobbjának választották. A kritikusok listájára ezen kívül felkerült még 2004-es The Intruder című filmje is, amely többek között a Werckmeister harmóniákkal holtversenyben a 243. lett.
A Szerelemmel, szenvedéllyel Christine Angot 2018-as regényének adaptációja, a forgatókönyvet a rendező a szerzővel együtt írta. A premier a tavalyi Berlini Filmfesztiválon volt, ahol Denis elnyerte vele a Legjobb rendezésért járó Ezüst medvét. A film június 1-től látható a magyar mozikban, forgalmazza a Cinetel Kft.
