Tévésorozat

Katolikus Káma-szútra

Paolo Sorrentino: Az új pápa

Mikrofilm

A történelem legfiatalabb és első amerikai pápája kerül a Vatikán élére, és viharos sebességgel mindent felforgat, amit a hívek a katolicizmusról és az intézményes egyházról gondoltak. Karizmája bálványimádást szül, és amikor hirtelen kómába esik, újra fellángol a revizionizmus, a dogmatizmus és a korrupció.

Paolo Sorrentino ott folytatja a felforgató, lüktető Az ifjú pápát, ahol abbahagyta. Vizuális és narratív stílusát tekintve Az új pápa folytatása, de filozófiáját és konfliktusait tekintve továbbgondolása is elődjének. Amit látunk, az ízléstől függően fogyasztható utópiaként és disztópiaként is, de Sorrentino mindenképpen arra invitál, hogy tekintsünk a neonfényes, csábítóan fényképezett felszín alá.

A kómában fekvő XIII. Piuszt, a szorongó, befelé forduló Sir John Brannox követi a pápai trónon III. János Pál néven. Sorrentino paradox módon egyszerre bízza történetét a gyors tempóra (a felfokozott vizuális hatások és az egymást gyorsan és erőszakosan váltó pápák sora) és a lassan épülő feszültségre (Brannox csak vonakodva mond igent a jelölésre, egyszerre táncolva a bíborosok és a nézők idegein). Egy narratív csavar folytán pedig ott lebeg a modorában és temperamentumában is igen eltérő XIII. Piusz „szelleme” is az új pápa felett.

Sorrentino újfent arra használja a sorozatot, hogy nyelvét köszörülje az egyház korruptságán, illetve, hogy különböző módokon felszabadítsa a vallási dogmák által elnyomott szexualitást. Most is egy katolikus Káma-szútrát láthatunk, ahol minden egyes tabu kibontakozhat (a bíborosok közti vágy, a pápa vonzalmai, egy apáca és egy Vatikánba befogadott muszlim menekült szerelme, az apácák közti szexuális játékok).

Sharon Stone és John Malkovich

Sharon Stone és John Malkovich

Fotó: imdb

 

Sorrentino elítéli a szexuális bántalmazást és pedofíliát, de a szerelem kölcsönös és örömteli formáit szinte vallásos rangra emeli, az égi szerelem mellé. Ellentmondásos főhőse, Brannox éppen vele kerül konfliktusba, amikor elutasítja a szerelem konkrét formáit, csak az isteni szerelmet tartja elfogadhatónak – és ezzel önmagát is kalodába zárja (a tanácsadójával kibontakozó vonzalmat éppen ez az elfojtás teszi olyan ínycsiklandozóan komótossá).

Így a sorozat Brannoxot is egyfajta isteni androgünitással ruházza fel, aki egyformán szeret férfit és nőt, és maga is egyaránt hordoz férfias és nőies jegyeket – de közben erősen a földhöz kapcsolja tiltott vágyaival (a testi szerelemre és talán a testvérgyilkosságra) és családi traumájával.

Úgy tűnhet a nagy tabudöntögetés és a szemkápráztató képiség közepette (ami ugyebár magától a katolikus egyháztól sem áll távol), hogy Sorrentino kizárólag kritizálja a Vatikánt. Ám ahogy egyre mélyebbre hatolunk, feltűnik, hogy az író-rendező valójában az egyház múltjáról/jövőjéről és választási lehetőségeiről elmélkedik. S nem hiányzik belőle az együttérzés a talaját, híveit és méltóságát lassan elvesztő egyház iránt, ugyanakkor erősen hozzákapcsolja a cselekményt a közelmúlt történéseihez is (például a fundamentalista iszlám csoportok merényleteivel).

Fiktív pápáinak névválasztása többszörösen reflektál a Vatikánban uralkodó teológiai irányzatokra és az azokat képviselő pápákra. A sorozat rövid életű II. Ference mintha Ferenc pápa joviális tisztítási kísérleteit tükrözné (és az erőszakos halál lehetőségét vizionálva), miközben megidézi a tragikusan korán elhunyt I. János Pált is. Brannox sem véletlenül választja a III. János Pál nevet: aggasztja az egyház jelenlegi iránya, de nem elég radikális a változtatáshoz. A „középutat” képviselné, a megtartva haladást, miközben egy jóval népszerűbb és haladóbb szellemű pápa árnyékában kell dolgoznia.

Attól függően, hogy a doktrínákhoz ragaszkodó hívek, a liberálisabb vallásgyakorlók vagy a kritikusok szemszögéből nézzük, Az új pápa olvasható utópiaként vagy disztópiaként is. Brannox és előtte XIII. Piusz regnálása lehet az egyház szép jövője, amelyben a Szentszék felismeri és saját és hívei javára fordítja a befogadás, a megtisztulás és a jó PR-előnyeit, de elhozhatja a végső bukást is, amikor az egyház feladja minden elvét, amiből a múltban építkezett, és felismerhetetlenné deformálódik.

Megszokott rendezői stílusához híven Sorrentino most is gyakran túltelíti és a giccs felé hajlítja munkáját. A bombasztikus képeket (neonkeresztek előtt vonagló novíciák) és a végletekig vitt képi és narratív kontrasztokat olykor jó okkal érezhetjük soknak, de így is majdnem mindig egyszerre sikerül neki a bravúr, hogy menőnek és elfajzottnak láttassa a katolikus egyházat. Ő csinálta az utóbbi idők legjobb és legrosszabb PR-ját a Vatikánnak.

Elérhető az HBO-n

Neked ajánljuk

Minden elmúlik

Óbuda legújabb művészeti ékessége 2019-ben, a roncstelepként vegetáló Goldberger textilgyár egyik felújított részéből nőtt ki; a volt mosócsarnok és a hozzá kapcsolódó, négyszintes épület több mint ezer négyzetméternyi összterületén nyílt meg tavaly a „szemerei remete”, a „magyar ugar lírai krónikása”, a „mezőgazdasági művészet” megteremtője, azaz Bukta Imre kiállítása. A magát független kortárs magánmúzeumként definiáló intézményben egyeseknek kalandtúrává, másoknak a meredek és keskeny lépcsők miatt megközelíthetetlenné válik a kiállítás egészének megtekintése. Az intézmény minden pozitív kezdeményezése mellett is piaci vállalkozás: erre utal a belépőjegyek (nem csak a magyar viszonyokhoz képest) magas ára és a shop elképesztő kínálata, amely a Bukta-bögréken, -kitűzőkön, -hűtőmágneseken keresztül egészen a Bukta-művekkel díszített pólókig terjed.

A kígyó

Az influenszerekről szóló előadás nem bontja ízeire, nem szálazza szét a közösségi média világát, inkább ránk zúdítja azt a maga (hitelesen) inkoherens valójában, kicsit úgy, mint amikor az ember a vécén ülve vagy elalvás előtt pörgeti a telefonját egy kissé már módosult tudatállapotban, ami azonban megnehezíti, sőt talán el is lehetetleníti az árnyalt, problémákat is feltáró reflexiót. Megteremtődik viszont ennek a világnak egy lehetséges színpadi változata, fel-felvillannak a közösségi médiában rejlő színházi helyzetek, az influenszerekben megbúvó színészek.

Nyíltan és aktívan

A gender studies iránt érdeklődő hazai olvasók már több mint tíz éve követhetik a tudományterület témáit és eredményeit a TNTeF – Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratból. Sorra születnek monográfiák is, de átfogóbb tanulmánykötet (magyar nyelven), főleg az utóbbi időszakban, viszonylag kevés jelent meg. Ezért is örvendetes, hogy új tétellel gazdagodott a magyar gendertanulmányok szakirodalma.

Tanácsi sztárparádé

Lassan három éve, hogy Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját miniszteri biztossá nevezték ki azzal a feladattal, hogy „koordinálja a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítását és társadalmasítását”. Első hallásra csak egy újabb kulturális elmebaj körvonalazódott, de miután Demeter olyan tervezettel állt elő, amelyben a klubok és a próbahelyek fejlesztésétől a fellépési lehetőségek bővítésén át a tehetségkutatók és a turnék támogatásáig sok minden szerepelt, a hazai könnyűzenészek jó része üdvözölte a miniszteri biztos belépőjét. Különösen annak fényében, hogy Demeter belengette azt a 25 milliárd forintos állami támogatást is, amelyet szerinte öt év alatt lehet majd elkölteni a különféle programpontokra.

Fejre mentek

Máig rejtély, kik és miért lopták el sírjából Tisza István vagy később Kádár János koponyáját. A Tisza koporsójában található értéktárgyakat a tettesek nem vitték el.

Focizhat, de panaszkodni ne merjen

Magyarországon nem csak stadionok, de kondiparkok, műfüves pályák, tornatermek is épültek szép számmal – csak legyen, aki megtölti ezeket. Maroslelén a polgármester húzott mezt 47 évesen, hogy a futballcsapat végig tudja játszani a bajnokságot.

Horthy helyett Deák

Teljes arculatváltást és névváltoztatást kezdeményezett a Jobbik, azt bizonyítandó, hogy végleg szakított szélsőséges múltjával. Az új vezetés a Fidesz alternatíváját kívánja nyújtani a konzervatív választóknak. Jókora ambíció, miközben egyelőre az a kihívás, hogy a párt megugorja a parlamenti küszöböt.