Paolo Sorrentino ott folytatja a felforgató, lüktető Az ifjú pápát, ahol abbahagyta. Vizuális és narratív stílusát tekintve Az új pápa folytatása, de filozófiáját és konfliktusait tekintve továbbgondolása is elődjének. Amit látunk, az ízléstől függően fogyasztható utópiaként és disztópiaként is, de Sorrentino mindenképpen arra invitál, hogy tekintsünk a neonfényes, csábítóan fényképezett felszín alá.
A kómában fekvő XIII. Piuszt, a szorongó, befelé forduló Sir John Brannox követi a pápai trónon III. János Pál néven. Sorrentino paradox módon egyszerre bízza történetét a gyors tempóra (a felfokozott vizuális hatások és az egymást gyorsan és erőszakosan váltó pápák sora) és a lassan épülő feszültségre (Brannox csak vonakodva mond igent a jelölésre, egyszerre táncolva a bíborosok és a nézők idegein). Egy narratív csavar folytán pedig ott lebeg a modorában és temperamentumában is igen eltérő XIII. Piusz „szelleme” is az új pápa felett.
Sorrentino újfent arra használja a sorozatot, hogy nyelvét köszörülje az egyház korruptságán, illetve, hogy különböző módokon felszabadítsa a vallási dogmák által elnyomott szexualitást. Most is egy katolikus Káma-szútrát láthatunk, ahol minden egyes tabu kibontakozhat (a bíborosok közti vágy, a pápa vonzalmai, egy apáca és egy Vatikánba befogadott muszlim menekült szerelme, az apácák közti szexuális játékok).
| ||
Sorrentino elítéli a szexuális bántalmazást és pedofíliát, de a szerelem kölcsönös és örömteli formáit szinte vallásos rangra emeli, az égi szerelem mellé. Ellentmondásos főhőse, Brannox éppen vele kerül konfliktusba, amikor elutasítja a szerelem konkrét formáit, csak az isteni szerelmet tartja elfogadhatónak – és ezzel önmagát is kalodába zárja (a tanácsadójával kibontakozó vonzalmat éppen ez az elfojtás teszi olyan ínycsiklandozóan komótossá).
Így a sorozat Brannoxot is egyfajta isteni androgünitással ruházza fel, aki egyformán szeret férfit és nőt, és maga is egyaránt hordoz férfias és nőies jegyeket – de közben erősen a földhöz kapcsolja tiltott vágyaival (a testi szerelemre és talán a testvérgyilkosságra) és családi traumájával.
Úgy tűnhet a nagy tabudöntögetés és a szemkápráztató képiség közepette (ami ugyebár magától a katolikus egyháztól sem áll távol), hogy Sorrentino kizárólag kritizálja a Vatikánt. Ám ahogy egyre mélyebbre hatolunk, feltűnik, hogy az író-rendező valójában az egyház múltjáról/jövőjéről és választási lehetőségeiről elmélkedik. S nem hiányzik belőle az együttérzés a talaját, híveit és méltóságát lassan elvesztő egyház iránt, ugyanakkor erősen hozzákapcsolja a cselekményt a közelmúlt történéseihez is (például a fundamentalista iszlám csoportok merényleteivel).
Fiktív pápáinak névválasztása többszörösen reflektál a Vatikánban uralkodó teológiai irányzatokra és az azokat képviselő pápákra. A sorozat rövid életű II. Ference mintha Ferenc pápa joviális tisztítási kísérleteit tükrözné (és az erőszakos halál lehetőségét vizionálva), miközben megidézi a tragikusan korán elhunyt I. János Pált is. Brannox sem véletlenül választja a III. János Pál nevet: aggasztja az egyház jelenlegi iránya, de nem elég radikális a változtatáshoz. A „középutat” képviselné, a megtartva haladást, miközben egy jóval népszerűbb és haladóbb szellemű pápa árnyékában kell dolgoznia.
Attól függően, hogy a doktrínákhoz ragaszkodó hívek, a liberálisabb vallásgyakorlók vagy a kritikusok szemszögéből nézzük, Az új pápa olvasható utópiaként vagy disztópiaként is. Brannox és előtte XIII. Piusz regnálása lehet az egyház szép jövője, amelyben a Szentszék felismeri és saját és hívei javára fordítja a befogadás, a megtisztulás és a jó PR-előnyeit, de elhozhatja a végső bukást is, amikor az egyház feladja minden elvét, amiből a múltban építkezett, és felismerhetetlenné deformálódik.
Megszokott rendezői stílusához híven Sorrentino most is gyakran túltelíti és a giccs felé hajlítja munkáját. A bombasztikus képeket (neonkeresztek előtt vonagló novíciák) és a végletekig vitt képi és narratív kontrasztokat olykor jó okkal érezhetjük soknak, de így is majdnem mindig egyszerre sikerül neki a bravúr, hogy menőnek és elfajzottnak láttassa a katolikus egyházat. Ő csinálta az utóbbi idők legjobb és legrosszabb PR-ját a Vatikánnak.
Elérhető az HBO-n
