Bárány Tibor

A spoilerhisztiről: mire megy ki a játék?

  • Bárány Tibor
  • 2020. június 21.

Mikrofilm

„Kérjük, ne beszélgessenek a Star Warsról, amíg a mozi épületében tartózkodnak. Mások most látják a filmet először, és nem szeretnék, ha valaki elspoilerezné nekik az egészet. Köszönjük szépen az együttműködést!”

Állítólag ez a felirat fogadta Az ébredő Erő vetítéséről kifelé igyekező nézőket egy amerikai moziban 2015 decemberében. (Tudják, arról az epizódról van szó, amelyikben Han Solo meghal.) És ez még nem is a leglátványosabb példája annak, hogyan alakította át a kulturális termelés és fogyasztás mindennapjait az elmúlt másfél-két évtizedben az egyre erősödő spoilerparanoia.

Vagy túlzás lenne spoilerhisztiről beszélni? Az abszurd eseteket napestig sorolhatnánk. Hírlik, hogy egyes filmes szuperprodukciók színészei nem olvashatnak bele a forgatókönyvbe, és a saját mondataikat is csak az utolsó pillanatban kapják meg, nehogy elszólják magukat a közösségi médiában. A Trónok harca nézői internetes absztinenciát fogadnak, az elszántabbak spoilerszűrő applikációkat telepítenek a gépükre.

Mások gondolkodás nélkül megszabadulnak azoktól az ismerőseiktől, akik egy kommentben óvatlanul elárulják, melyik mellékszereplőt marcangolják szét a kék szemű élőhalottak a (majdnem) mindent eldöntő ütközetben, vagy mi történik Daenerys Targaryen második számú sárkányával. S mi lett a sorsa Ned Starknak hét évaddal korábban? (Az új nézőkre is gondolnunk kell.) A folyamat nem áll meg a mozgóképes világ határainál: egyre súlyosabb illetlenségnek számít, ha egy kritikus túl részletezően ír egy könyvről; sőt, maguk a kötetek fülszövegei és a kiadói ajánlók is mind sejtelmesebbek.

Soha ne zuhanyozz a moziban

Soha ne zuhanyozz a moziban

 

Az olvasóbloggerek pedig üres általánosságok ismételgetésével tudják le a feladatukat, vagy SPOI­LER felirat mögé rejtik az elemzésük kulcsmozzanatait (rosszabb esetben a cselekmény teljesen érdektelen részleteit). Ám sokak szerint felesleges a „túlkapásokon” rugózni, mert közben szem elől tévesztjük a lényeget. Meg kell értenünk, hogy a spoilerezés tilalmára vonatkozó közösségi normák – tűnjenek mégoly furcsának is a régi vágású kultúrafogyasztók számára (OK, boomer!) – végső soron józan korlátozások. Mindenkinek joga van hozzá, hogy teljes értékű művészeti élményt éljen át, és ezt a jogot senki nem veheti el tőle – semmilyen indoklással.

A gondolatmenet hátterében az a meggyőződés áll, hogy a narratív művek cselekményének előzetes ismerete csökkenti a befogadás során átélt esztétikai élvezetet. Gondoljunk csak bele, ha jó előre tudjuk, mi történik a szereplőkkel, hogyan bontakozik ki a konfliktus, mi lesz a megoldás, és így tovább, akkor unatkozni fogunk – és ami nagyobb baj: nem leszünk képesek eleget tenni a művekbe kódolt nézői és olvasói szereputasításoknak.

Nem fogunk meglepődni, amikor ez lenne a dolgunk, nem izgulunk eléggé, amikor izgulnunk kellene, következésképpen alábbhagy a figyelmünk, nem koncentrálunk a fontos részletekre, és nem rendülünk meg a megfelelő pillanatban – azaz elmarad a katarzis. Kérdés, hogy mindez valóban így történik-e.

Nem csökkenti

Az elmúlt évtizedben meglepően sok pszichológiai kísérletet végeztek a spoiler hatásmechanizmusával kapcsolatban. A kutatók rendre ugyanazzal a módszertannal dolgoztak: rövid elbeszéléseket mutattak a résztvevőknek, és az egyik esetben előzetesen elspoilerezték a fontos részleteket. A kísérlet utolsó szakaszában az alanyoknak el kellett dönteniük, melyik szöveget mennyire élvezték. Jonathan D. Leavitt és Nicholas J. S. Christenfeld 2013-as vizsgálata első pillantásra meghökkentő eredményt hozott: a kísérleti alanyok saját megítélésük szerint valamivel jobban élvezték a spoileres elbeszéléseket, mint a spoi­lermenteseket.

A kutatók feltevése szerint valószínűleg az áll a háttérben, hogy a cselekmény részleteinek előzetes ismerete jótékony hatással van a megértésre; ha az olvasó könnyebben tájékozódik a szövegben, érzékelhetően nagyobb élvezetét leli az olvasásban. Más eredmények is erre utalnak: amikor az alanyok könnyen érthető, nem irodalmi szövegeket kaptak, s így a spoilerezés nem járult hozzá érdemben a szöveg „megemésztéséhez”, a különbség eltűnt. (Félreértés ne essék, a kutatók nem pusztán szövegértési feladatot adtak a résztvevőknek.

Nem arra kérdeztek rá, mennyire volt „könnyű” elolvasni a szövegeket, vagy milyen gyorsan jöttek rá, mire megy ki a játék, hanem arra, hogy mennyire volt élvezetes vagy irodalmi értelemben véve izgalmas a művek elolvasása.) Ezzel szemben Benjamin K. Johnson és Judith E. Rosenbaum több egymást követő vizsgálat alapján arra jutott, hogy a spoilerezés kismértékben igenis csökkenti a narratív szövegek élvezetét, legalábbis azon befogadók esetében, akik elsősorban az érzelmi hatás kedvéért olvasnak irodalmi műveket.

Igaz, a Media Psychology hasábjain megjelent 2017-es tanulmányukban már azt írják, hogy a film- és sorozatrészletekkel elvégzett kísérletek nem erősítették meg a korábbi eredményeiket. De Leavitték állításait sem: a feltárt összefüggések túl gyengék, korábban is azok voltak, az adatokból nem rajzolódik ki karakteres mintázat, praktikusan alig van különbség a spoileres és a spoilermentes médiaszövegek (önbevalláson alapuló) élvezeti értéke között. Mindez alighanem arra utal, hogy a spoilerezés ténylegesen nem gyakorol érdemi (pozitív vagy negatív) hatást a befogadói élvezetre – olyan erőset biztosan nem, ami indokolná a spoilerviták hevességét. A rejtély kulcsát tehát valahol máshol kell keresnünk.

Mindazonáltal a pszichológiai vizsgálatokból legalább két fontos részletre fény derült. (A módszertani tanulságokon túl: a kutatóknak bonyolultabb, több változót tartalmazó modellekkel kellene dolgozniuk, számításba véve a médiaszövegek műfaji különbségeit, a kísérleti alanyok elkötelezettségének mértékét a művek iránt, a spoilerezés és a szövegek megismerésének időbeli távolságát és így tovább. A kutatások ebben a szellemben folytatódnak tovább.) Egyrészt világossá vált, hogy a nézők és olvasók olykor bizony tévesen ítélik meg, milyen hatással lesz a spoilerezés a befogadói élményükre.

Hajlamosak alaposan túlbecsülni a „veszély” mértékét. Hogy a fogalmi keretezés mennyit számít, tehát hogy maga a „spoiler” szó használata által keltett negatív várakozások mennyiben működnek önbeteljesítő jóslatként (a befogadó tényleg kevésbé élvezi a szöveget, ha úgy gondolja, hogy elspoilerezték neki a lényeget), azt a kísérletek alapján nehéz megítélni. De mindez a lényegen nem változtat: a kísérleti alanyok hajlamosak erősen aggódni a spoilerezés miatt – miközben a cselekmény részleteinek ismerete valójában nem csökkenti számottevő mértékben az esztétikai élvezetüket.

Csökkenti

A másik eredmény közelebb vihet bennünket a megfejtéshez. Johnson és Rosenbaum vizsgálatának legfontosabb tanulsága: a nézők és az olvasók elsősorban azért viszonyulnak negatívan a spoilerezéshez, mert a fordulatok kikotyogását a szabadságuk korlátozásaként élik meg. Úgy gondolják, hogy ha valaki kéretlenül elmeséli nekik a regény, a film vagy a sorozatepizód cselekményét, ezzel megfosztja őket az autonóm döntés lehetőségétől.

A spoiler „áldozatául esett” befogadó sajátos helyzetbe kerül: valahogy meg kell oldania, hogy továbbra is a megfelelő érzelmi és kognitív reakciókat adja a műre – miközben jóval „többet tud” a szövegbe kódolt implicit (vagy ideális) olvasónál és nézőnél. (Amikor újraolvasunk egy könyvet vagy újranézünk egy filmet, ez a saját választásunk következménye, nem pedig valaki másé. Az elmúlt években számos kutatás foglalkozott a spoilerezés hatalmi dimenziójával: azzal, hogy ki határozza meg a rajongói közösségekben, pontosan mi számít spoilerezésnek, kinek van joga rendreutasítani az „elkövetőket”, milyen körülmények között teheti valaki szóvá, ha sérelem érte; és így tovább.)

Vajon mi a magyarázata annak, hogy az esztétikai döntések autonómiája ilyen mértékben felértékelődött a 21. század első évtizedeiben? A választ – nem meglepő módon – a technológiai környezet átalakulásában kell keresnünk. Két kommunikációkutató, Lisa G. Perks és Noelle McElrath-Hart 2016-os tanulmányában amellett érvel a Convergence hasábjain, hogy a spoilertilalom hívei ellentmondásos elvek szerint rendezik be a kulturális fogyasztásuk mindennapjait.

Egyfelől lelkesen kihasználják az on-demand és a streaming szolgáltatások nyújtotta lehetőségeket: személyre szabott „televíziós” programkínálatot állítanak össze saját maguk számára – másfelől viszont a televíziózás klasszikus korszakában megszilárdult „hagyományos” normák alapján fogják fel és értékelik az esztétikai tapasztalatukat, és azt szeretnék, ha a kulturális termékekről szóló nyilvános eszmecserék többi szereplője is ezeket a szabályokat követné.

Mit jelent ez? A (kábel)televíziózás klasszikus korszakának médiafogyasztási modellje arra az egyszerű elvre támaszkodott, hogy a befogadók széles tömegei rögzített időben, egyszerre találkoznak ugyanazzal a kulturális termékkel. (Idővel persze a csatornák újból műsorra tűzhetik a produkciót azok kedvéért, akik lemaradtak az eredeti adásról, de ez legfeljebb az eredeti esemény halvány másolata lesz.)

Ebben a modellben a „spoiler” kifejezésnek szűkebb jelentéstartalma volt, mint manapság: arra vonatkozott, amikor egy műsorszám részletei idő előtt kiszivárogtak, mielőtt még a produkció adásba került volna. (Tehát nem a nézők spoilereztek, ez nem is állt módjukban, hanem azok, akik illetéktelenül szert tettek bizonyos „belső” információkra.)

Mivel ebben az időszakban a televíziós tartalom – szemben a megvásárolható könyvek vagy hanghordozók formájában forgalmazott, újból és újból elolvasható-megnézhető kulturális tartalmakkal – csupán egy szűk időablakban volt hozzáférhető, az a képzet alakult ki a befogadókban, hogy a kulturális fogyasztás lényege az esztétikai élmények egyszeri és közösségi jellegű átélésében áll.

Elmúlik

Az exkluzív televíziós tartalmak világa azonban mára már a múlté. Az újgenerációs sorozatokat jellemzően időben elcsúsztatva fogyasztjuk, gyakran évadonként; egyre kevesebb értelme van sugárzási időpontról beszélni. (Még akkor is, ha egy-egy sorozatzáró epizódot a lelkes rajongók igyekeznek rögtön megnézni, amint elérhetővé válik valamelyik stream­ingszolgáltató kínálatában.) A technológiai környezet és vele együtt a tartalomfogyasztás módja megváltozott, a televíziózás klasszikus korszakában kialakult normák azonban érvényben maradtak – és ennek az összeütközésnek a tünete a spoilerhisztéria.

A befogadó, megszabadulva a technikai korlátoktól, önállóan dönthet, mikor és milyen fajtájú kulturális tartalmat fogyaszt; frissen elnyert szabadságához pedig foggal-körömmel ragaszkodik. Úgy gondolja, mindenkinek kutya kötelessége tiszteletben tartani az ő „érzékenységét” – mert az az övé, őbelőle fakad, és senkinek nincs joga holmi spoilerezéssel keresztülhúzni az esztétikai számításait.

A spoilertilalom híve azonban nem veszi észre: bár szabadságában áll kulturális étlapot összeállítani saját maga számára, azt már nem várhatja el a tágabb vagy szűkebb közösségének tagjaitól, hogy azok egy emberként igazodjanak az ő választásához. És hogy a kedvéért eljátsszák: még mindig a médiatörténet egy korábbi korszakában élünk, amikor mindenki izgatottan várta a csütörtök estét, hogy másnap megtárgyalhassa az élményeit a többiekkel. És még valamit figyelmen kívül hagy.

Miként Perksék kérdőíves vizsgálatából is kiderült, bizonyos nézők (és olvasók) kifejezetten keresik a spoilereket. Ők úgy gondolják, hogy a cselekmény ismeretében jobban fel tudnak készülni az érzelmi megpróbáltatásokra (ezek azok a nézők, akik mindent elolvastak a Trónok harca Red Wedding-epizódjáról!), vagy csak nem szeretnék, ha a cselekmény fordulatai elterelnék a figyelmüket a mű fontos részleteiről.

Trónok harca

Trónok harca

Fotó: HBO

Esetleg úgy érzik, mélyebb élményt élnek át, ha nincsenek kiszolgáltatva az „első látásból” eredő felületes benyomásaiknak. Korábban ezt úgy mondtuk: mielőtt meghoznánk a döntésünket, „utánaolvasunk” a filmnek vagy a könyvnek. Nem mellesleg erre a szokásra alapult a (gyorsreagálású) kritika teljes gyakorlata. Ha a spoilerhisztéria végre lecseng, talán újra így fogjuk mondani.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.