Bárány Tibor

A spoilerhisztiről: mire megy ki a játék?

  • Bárány Tibor
  • 2020. június 21.

Mikrofilm

„Kérjük, ne beszélgessenek a Star Warsról, amíg a mozi épületében tartózkodnak. Mások most látják a filmet először, és nem szeretnék, ha valaki elspoilerezné nekik az egészet. Köszönjük szépen az együttműködést!”

Állítólag ez a felirat fogadta Az ébredő Erő vetítéséről kifelé igyekező nézőket egy amerikai moziban 2015 decemberében. (Tudják, arról az epizódról van szó, amelyikben Han Solo meghal.) És ez még nem is a leglátványosabb példája annak, hogyan alakította át a kulturális termelés és fogyasztás mindennapjait az elmúlt másfél-két évtizedben az egyre erősödő spoilerparanoia.

Vagy túlzás lenne spoilerhisztiről beszélni? Az abszurd eseteket napestig sorolhatnánk. Hírlik, hogy egyes filmes szuperprodukciók színészei nem olvashatnak bele a forgatókönyvbe, és a saját mondataikat is csak az utolsó pillanatban kapják meg, nehogy elszólják magukat a közösségi médiában. A Trónok harca nézői internetes absztinenciát fogadnak, az elszántabbak spoilerszűrő applikációkat telepítenek a gépükre.

Mások gondolkodás nélkül megszabadulnak azoktól az ismerőseiktől, akik egy kommentben óvatlanul elárulják, melyik mellékszereplőt marcangolják szét a kék szemű élőhalottak a (majdnem) mindent eldöntő ütközetben, vagy mi történik Daenerys Targaryen második számú sárkányával. S mi lett a sorsa Ned Starknak hét évaddal korábban? (Az új nézőkre is gondolnunk kell.) A folyamat nem áll meg a mozgóképes világ határainál: egyre súlyosabb illetlenségnek számít, ha egy kritikus túl részletezően ír egy könyvről; sőt, maguk a kötetek fülszövegei és a kiadói ajánlók is mind sejtelmesebbek.

Soha ne zuhanyozz a moziban

Soha ne zuhanyozz a moziban

 

Az olvasóbloggerek pedig üres általánosságok ismételgetésével tudják le a feladatukat, vagy SPOI­LER felirat mögé rejtik az elemzésük kulcsmozzanatait (rosszabb esetben a cselekmény teljesen érdektelen részleteit). Ám sokak szerint felesleges a „túlkapásokon” rugózni, mert közben szem elől tévesztjük a lényeget. Meg kell értenünk, hogy a spoilerezés tilalmára vonatkozó közösségi normák – tűnjenek mégoly furcsának is a régi vágású kultúrafogyasztók számára (OK, boomer!) – végső soron józan korlátozások. Mindenkinek joga van hozzá, hogy teljes értékű művészeti élményt éljen át, és ezt a jogot senki nem veheti el tőle – semmilyen indoklással.

A gondolatmenet hátterében az a meggyőződés áll, hogy a narratív művek cselekményének előzetes ismerete csökkenti a befogadás során átélt esztétikai élvezetet. Gondoljunk csak bele, ha jó előre tudjuk, mi történik a szereplőkkel, hogyan bontakozik ki a konfliktus, mi lesz a megoldás, és így tovább, akkor unatkozni fogunk – és ami nagyobb baj: nem leszünk képesek eleget tenni a művekbe kódolt nézői és olvasói szereputasításoknak.

Nem fogunk meglepődni, amikor ez lenne a dolgunk, nem izgulunk eléggé, amikor izgulnunk kellene, következésképpen alábbhagy a figyelmünk, nem koncentrálunk a fontos részletekre, és nem rendülünk meg a megfelelő pillanatban – azaz elmarad a katarzis. Kérdés, hogy mindez valóban így történik-e.

Nem csökkenti

Az elmúlt évtizedben meglepően sok pszichológiai kísérletet végeztek a spoiler hatásmechanizmusával kapcsolatban. A kutatók rendre ugyanazzal a módszertannal dolgoztak: rövid elbeszéléseket mutattak a résztvevőknek, és az egyik esetben előzetesen elspoilerezték a fontos részleteket. A kísérlet utolsó szakaszában az alanyoknak el kellett dönteniük, melyik szöveget mennyire élvezték. Jonathan D. Leavitt és Nicholas J. S. Christenfeld 2013-as vizsgálata első pillantásra meghökkentő eredményt hozott: a kísérleti alanyok saját megítélésük szerint valamivel jobban élvezték a spoileres elbeszéléseket, mint a spoi­lermenteseket.

A kutatók feltevése szerint valószínűleg az áll a háttérben, hogy a cselekmény részleteinek előzetes ismerete jótékony hatással van a megértésre; ha az olvasó könnyebben tájékozódik a szövegben, érzékelhetően nagyobb élvezetét leli az olvasásban. Más eredmények is erre utalnak: amikor az alanyok könnyen érthető, nem irodalmi szövegeket kaptak, s így a spoilerezés nem járult hozzá érdemben a szöveg „megemésztéséhez”, a különbség eltűnt. (Félreértés ne essék, a kutatók nem pusztán szövegértési feladatot adtak a résztvevőknek.

Nem arra kérdeztek rá, mennyire volt „könnyű” elolvasni a szövegeket, vagy milyen gyorsan jöttek rá, mire megy ki a játék, hanem arra, hogy mennyire volt élvezetes vagy irodalmi értelemben véve izgalmas a művek elolvasása.) Ezzel szemben Benjamin K. Johnson és Judith E. Rosenbaum több egymást követő vizsgálat alapján arra jutott, hogy a spoilerezés kismértékben igenis csökkenti a narratív szövegek élvezetét, legalábbis azon befogadók esetében, akik elsősorban az érzelmi hatás kedvéért olvasnak irodalmi műveket.

Igaz, a Media Psychology hasábjain megjelent 2017-es tanulmányukban már azt írják, hogy a film- és sorozatrészletekkel elvégzett kísérletek nem erősítették meg a korábbi eredményeiket. De Leavitték állításait sem: a feltárt összefüggések túl gyengék, korábban is azok voltak, az adatokból nem rajzolódik ki karakteres mintázat, praktikusan alig van különbség a spoileres és a spoilermentes médiaszövegek (önbevalláson alapuló) élvezeti értéke között. Mindez alighanem arra utal, hogy a spoilerezés ténylegesen nem gyakorol érdemi (pozitív vagy negatív) hatást a befogadói élvezetre – olyan erőset biztosan nem, ami indokolná a spoilerviták hevességét. A rejtély kulcsát tehát valahol máshol kell keresnünk.

Mindazonáltal a pszichológiai vizsgálatokból legalább két fontos részletre fény derült. (A módszertani tanulságokon túl: a kutatóknak bonyolultabb, több változót tartalmazó modellekkel kellene dolgozniuk, számításba véve a médiaszövegek műfaji különbségeit, a kísérleti alanyok elkötelezettségének mértékét a művek iránt, a spoilerezés és a szövegek megismerésének időbeli távolságát és így tovább. A kutatások ebben a szellemben folytatódnak tovább.) Egyrészt világossá vált, hogy a nézők és olvasók olykor bizony tévesen ítélik meg, milyen hatással lesz a spoilerezés a befogadói élményükre.

Hajlamosak alaposan túlbecsülni a „veszély” mértékét. Hogy a fogalmi keretezés mennyit számít, tehát hogy maga a „spoiler” szó használata által keltett negatív várakozások mennyiben működnek önbeteljesítő jóslatként (a befogadó tényleg kevésbé élvezi a szöveget, ha úgy gondolja, hogy elspoilerezték neki a lényeget), azt a kísérletek alapján nehéz megítélni. De mindez a lényegen nem változtat: a kísérleti alanyok hajlamosak erősen aggódni a spoilerezés miatt – miközben a cselekmény részleteinek ismerete valójában nem csökkenti számottevő mértékben az esztétikai élvezetüket.

Csökkenti

A másik eredmény közelebb vihet bennünket a megfejtéshez. Johnson és Rosenbaum vizsgálatának legfontosabb tanulsága: a nézők és az olvasók elsősorban azért viszonyulnak negatívan a spoilerezéshez, mert a fordulatok kikotyogását a szabadságuk korlátozásaként élik meg. Úgy gondolják, hogy ha valaki kéretlenül elmeséli nekik a regény, a film vagy a sorozatepizód cselekményét, ezzel megfosztja őket az autonóm döntés lehetőségétől.

A spoiler „áldozatául esett” befogadó sajátos helyzetbe kerül: valahogy meg kell oldania, hogy továbbra is a megfelelő érzelmi és kognitív reakciókat adja a műre – miközben jóval „többet tud” a szövegbe kódolt implicit (vagy ideális) olvasónál és nézőnél. (Amikor újraolvasunk egy könyvet vagy újranézünk egy filmet, ez a saját választásunk következménye, nem pedig valaki másé. Az elmúlt években számos kutatás foglalkozott a spoilerezés hatalmi dimenziójával: azzal, hogy ki határozza meg a rajongói közösségekben, pontosan mi számít spoilerezésnek, kinek van joga rendreutasítani az „elkövetőket”, milyen körülmények között teheti valaki szóvá, ha sérelem érte; és így tovább.)

Vajon mi a magyarázata annak, hogy az esztétikai döntések autonómiája ilyen mértékben felértékelődött a 21. század első évtizedeiben? A választ – nem meglepő módon – a technológiai környezet átalakulásában kell keresnünk. Két kommunikációkutató, Lisa G. Perks és Noelle McElrath-Hart 2016-os tanulmányában amellett érvel a Convergence hasábjain, hogy a spoilertilalom hívei ellentmondásos elvek szerint rendezik be a kulturális fogyasztásuk mindennapjait.

Egyfelől lelkesen kihasználják az on-demand és a streaming szolgáltatások nyújtotta lehetőségeket: személyre szabott „televíziós” programkínálatot állítanak össze saját maguk számára – másfelől viszont a televíziózás klasszikus korszakában megszilárdult „hagyományos” normák alapján fogják fel és értékelik az esztétikai tapasztalatukat, és azt szeretnék, ha a kulturális termékekről szóló nyilvános eszmecserék többi szereplője is ezeket a szabályokat követné.

Mit jelent ez? A (kábel)televíziózás klasszikus korszakának médiafogyasztási modellje arra az egyszerű elvre támaszkodott, hogy a befogadók széles tömegei rögzített időben, egyszerre találkoznak ugyanazzal a kulturális termékkel. (Idővel persze a csatornák újból műsorra tűzhetik a produkciót azok kedvéért, akik lemaradtak az eredeti adásról, de ez legfeljebb az eredeti esemény halvány másolata lesz.)

Ebben a modellben a „spoiler” kifejezésnek szűkebb jelentéstartalma volt, mint manapság: arra vonatkozott, amikor egy műsorszám részletei idő előtt kiszivárogtak, mielőtt még a produkció adásba került volna. (Tehát nem a nézők spoilereztek, ez nem is állt módjukban, hanem azok, akik illetéktelenül szert tettek bizonyos „belső” információkra.)

Mivel ebben az időszakban a televíziós tartalom – szemben a megvásárolható könyvek vagy hanghordozók formájában forgalmazott, újból és újból elolvasható-megnézhető kulturális tartalmakkal – csupán egy szűk időablakban volt hozzáférhető, az a képzet alakult ki a befogadókban, hogy a kulturális fogyasztás lényege az esztétikai élmények egyszeri és közösségi jellegű átélésében áll.

Elmúlik

Az exkluzív televíziós tartalmak világa azonban mára már a múlté. Az újgenerációs sorozatokat jellemzően időben elcsúsztatva fogyasztjuk, gyakran évadonként; egyre kevesebb értelme van sugárzási időpontról beszélni. (Még akkor is, ha egy-egy sorozatzáró epizódot a lelkes rajongók igyekeznek rögtön megnézni, amint elérhetővé válik valamelyik stream­ingszolgáltató kínálatában.) A technológiai környezet és vele együtt a tartalomfogyasztás módja megváltozott, a televíziózás klasszikus korszakában kialakult normák azonban érvényben maradtak – és ennek az összeütközésnek a tünete a spoilerhisztéria.

A befogadó, megszabadulva a technikai korlátoktól, önállóan dönthet, mikor és milyen fajtájú kulturális tartalmat fogyaszt; frissen elnyert szabadságához pedig foggal-körömmel ragaszkodik. Úgy gondolja, mindenkinek kutya kötelessége tiszteletben tartani az ő „érzékenységét” – mert az az övé, őbelőle fakad, és senkinek nincs joga holmi spoilerezéssel keresztülhúzni az esztétikai számításait.

A spoilertilalom híve azonban nem veszi észre: bár szabadságában áll kulturális étlapot összeállítani saját maga számára, azt már nem várhatja el a tágabb vagy szűkebb közösségének tagjaitól, hogy azok egy emberként igazodjanak az ő választásához. És hogy a kedvéért eljátsszák: még mindig a médiatörténet egy korábbi korszakában élünk, amikor mindenki izgatottan várta a csütörtök estét, hogy másnap megtárgyalhassa az élményeit a többiekkel. És még valamit figyelmen kívül hagy.

Miként Perksék kérdőíves vizsgálatából is kiderült, bizonyos nézők (és olvasók) kifejezetten keresik a spoilereket. Ők úgy gondolják, hogy a cselekmény ismeretében jobban fel tudnak készülni az érzelmi megpróbáltatásokra (ezek azok a nézők, akik mindent elolvastak a Trónok harca Red Wedding-epizódjáról!), vagy csak nem szeretnék, ha a cselekmény fordulatai elterelnék a figyelmüket a mű fontos részleteiről.

Trónok harca

Trónok harca

Fotó: HBO

Esetleg úgy érzik, mélyebb élményt élnek át, ha nincsenek kiszolgáltatva az „első látásból” eredő felületes benyomásaiknak. Korábban ezt úgy mondtuk: mielőtt meghoznánk a döntésünket, „utánaolvasunk” a filmnek vagy a könyvnek. Nem mellesleg erre a szokásra alapult a (gyorsreagálású) kritika teljes gyakorlata. Ha a spoilerhisztéria végre lecseng, talán újra így fogjuk mondani.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.