Mia Helme finn dokumentumfilmes nagy lehetőséget kapott azzal, hogy az HBO saját gyártású dokumentumfilmjét rendezhette Sanna Marin egykori finn miniszterelnök kormányáról. A kormányzó ötös azt az addig példa nélküli rövid időszakot örökítette meg háromszor fél órában, amikor Marin 2019 és 2023 között miniszterelnökként vezethette az országot, a koalícióját adó pártok elnökei pedig szintén csak nők voltak. Sanna Marin neve itthon is ismerősen cseng, bár mindenkinek más jut róla eszébe: a kormánymédiánál ő a szerencsétlen fiatal nőcske, aki ráadásul baloldali is, a felvilágosultabb vidékeken a remény megtestesítője, hiszen egy halmozottan lazának tűnő nő, a sima hírkövetőknél ő az, akinek egy bulizásából és egy fesztiválon készült képéből politikai botrány lett.
Ennek ellenére Sanna Marinról ezen az egy-egy kiragadott és amúgy is véleményes információn kívül valójában semmit nem tudni jóformán Magyarországon. A szociáldemokrata irányultságát még csak-csak szokás ismerni, de az MSZP országában azért ez a szó sem olyan őrült nagy kapaszkodó, ahogy a pár balhéja sem visz közelebb. Főleg azért, mert a legtöbben eleve semmit nem tudunk Finnországról, persze valójában annyira el nem ítélhető módon. A dokumentumfilm kicsit azt ígérte elsőre, hogy ezt is helyre teszi, és kiemeli Sanna Marint a celebvilágból, hogy úgy foglalkozzon vele, mint egy izgalmas politikussal, aki mellesleg Finnország történetének legfiatalabb kormányfője és a világon akkor a legfiatalabb miniszterelnök volt a maga 34 évével.
Az izgalmas témához minden adott volt, hiszen
egy Covid-válsággal és egyre agresszívabb Oroszországgal is terhelt fiatal politikus története tényleg csak akkor lehet fesztültebb, ha történetesen egy nőről van szó, akit a társadalom jelentős része túl fiatalnak és törékenynek tart. Hollywood forgatott már ennél sokkal unalmasabb témáról is mozifilmet.
A túl nőnek tartás kérdése azért is fontos, mert A kormányzó ötös kifejezetten ezt helyezte fókuszba: Marin és az összesen öt pártból álló koalíciója ugyanis kifejezetten női pártvezéreket jelentett (Marinon kívül még Li Andersson, Annika Saarikko, Anna-Maja Henriksson és Maria Ohisalo - így jön ki tehát az öt nő), akik ebben a másfél órában végül is főleg arról beszélnek, hogy ők nők.
Ha úgy vesszük, a lehető legközelebb kerültek a nézőhöz: igazából nem politikusként, hanem emberként beszélnek a maguk ambícióiról, a női lét plusz nehézségeiről, a közegről, amiből ki kellett törni. Ha viszont kritikusak vagyunk, márpedig miért ne lennénk azok, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy tényleg annyit akartunk-e tudni mindössze Sanna Marinról, hogy nő? Mert ennél többet sajnos nem igazán mutat be a film. Akár a könnyebb befogadásra is lehet kenni, de az mégis csak megdöbbentő, hogy tulajdonképpen semmit nem tudunk meg arról, milyen kormány is volt ez, milyen döntéseket hozott, milyen problémáik voltak.
Az egyértelmű, hogy fontos témát dolgoznak fel így is, hiszen kommentár nélkül is egészen elképesztő, ahogy a nemzetközi sajtó évek alatt sem volt képes túllépni azon, hogy Sanna Marin egy fiatal nő, aki további nőkkel működik együtt az ország irányításakor. Érdemes róla beszélni, főleg Magyarországon, ahol pár napja az egész Európai Unióban egyedülálló módon egyetlen női kormánytagunk sem maradt Varga Judit dicsőséges miniszteri karrierjének vége óta. A film legerősebb részei azok, amikor a szereplők feltesznek olyan kérdéseket, hogy ha nő vállal gyereket a minisztersége alatt, akkor miért kérik rajta számon jobban a gyerekkel eltöltött időt, mint amikor férfiak teszik ugyanezt? De érdekes nézni azt is, ahogy a sajtótól rendszeresen olyan kérdéseket kapnak, hogy jól kijönnek-e egymással.
Üzenet és gondolat tehát van, de sajnos ha nem Sanna Marinról készült volna ez az egész, akkor valószínűleg olcsó propagandának hívnák. Az ugyanis tök jó, hogy bemutatják futás közben egyszerű emberként az egykori miniszterelnököt, vannak interjúk az anyaságról meg ilyesmi, de azért a történetben mégis csak érdemelt volna pár mondatnál többet a pénzügyminiszterük korrupciós ügyek miatt összehozott lemondása (egy amúgy Magyarországról nézve egészen nevetséges méretű ügy miatt), de hát rövid olvasgatás után az is kiderült, hogy ez a nagy ötös valójában azért annyira tényleg nem szerette egymást egy idő után, és ezért sokszor repedt meg a koalíció. Ezekről sincs szó, ahogy arról sem, hogy Sanna Marin óriásira nőtt ismertsége és népszerűsége valójában a többiek kárára jött össze - erre elég jó bizonyíték az is, hogy a 2023-ig kormányzó koalícióból Marin balközép pártja volt az egyetlen, ami nem hogy nem vesztett szavazatokat, de még erősödött is. A többiek mögül elszivárogtak a szavazók.
A probléma az, hogy megint nem kapunk mást Sanna Marinból, mint egy Instagram-influenszert: beszél a magánéletéről, mesél a saját példaképeiről, de értelmezhető történetmesélés híján az sem derül ki igazán A kormányzó ötösből, hogy végül is elbukták az első választásukat (2019-ben nem választás útján került a hatalomba, hanem elődje mondott le a pártban), ezzel pedig bármilyen fura, de mégsem tűnik akkora sikertörténetnek ez a politikai karrier egyelőre. Azt ugyanis lehet mondani, hogy Marinékat a nőgyűlölet távolította el a hatalomból, de azért valószínűleg kellett ehhez az államadósság növekedése is például.
Arra persze lehet nyálat csorgatni innen a legvidámabb putyinista barakkból, hogy léteznek koalíciós kormányok, léteznek világnézetek, létezik politikai kompromisszum és egy választási vereség sem végleges, de a valószínűleg a rendezőnek nem a szomorkodó magyarok volt a célközönsége.
A három rész végére tulajdonképpen nem kerültünk közelebb Finnországhoz azon túl, hogy már tudjuk, nők is vezették. Ez pedig összességében legalább annyira semmitmondó és megalázó, mint a szexista kommentek az üzenőfalaikon.
