Bár egyes kormányoldali politikusok, illetve a politikai sajtó nagyobb része – hamis várakozásokat keltve – valami nagy bejelentést jelzett előre Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde kapcsán, s bár e nagy bejelentés látványosan elmaradt, a beszéd mégsem keltett csalódást. Orbán hozta a formáját: hazug volt, cinikus és álszent.
Varga Mihály gazdasági miniszter a 25 éve tartó táborozás egyik kevésbé fontos napján elejtett megjegyzése szerint érdemes lesz meghallgatni Orbánt, mert még őnála is nagyobbat fog mondani – hogy mit mondott Varga, arra jellemzően a kutya sem emlékszik, lévén a társadalom Orbánnal nálunknál jobban fertőzött része is képes a helyén kezelni a minisztert. Ezzel együtt a sajtó felkapta a kijelentést, s teli szájjal harsogta, hogy nagy dobásra készül a kis vezető. Némely orgánumok nevetségesen nagy terjedelmet szenteltek ebbéli várakozásaiknak, természetesen végig bennfentes információkra hivatkozva. Az ilyen szövegeket az Orbán-beszéd távolról sem igazolta, sokkal inkább cáfolta, megmutatván evvel is a helyét a honi sajtóban annak a fordulatnak, hogy „a neve elhallgatását kérő s a várható eseményekre nagy rálátással bíró fideszes forrásunk”. De ez legyen a sajtó baja, minden további ugyanis az országé.
| ||
Az országé, s nem is annyira a tisztelt helyi hallgatóságé, azoké, akik tévén nézték (adta pár csatorna) vagy egyáltalán nem is vettek tudomást a beszédről. Persze, akik ott voltak, azok sem tapsolták pecsenyére a tenyerüket, volt, amikor szegény Semjénnek kellett előtapsolni, hogy valami gyér reakció keletkezzék.
Orbán maga is szabadkozással kezdte, mondván, a tavalyi illiberális államozás után mit mondhatna, ami akkorát szól, sajnálja, de nem jutott eszébe semmi. Jah, végül is hülyén vette volna ki magát, ha bevezeti a statáriumot.
Tusnádfürdőn? Minek?
Talán ezen überelhetetlenség miatt Orbán direkt egyszerűre vette a figurát, leadta az ismert műsorát a bevándorlás rettenetes voltáról, mint egy rendes papagáj, akinek elég sok új szót sikerült megtanulnia a felkészülés időszakában. Az egész szöveg így határozottan azt a benyomást keltette, hogy Orbán Viktor felel. Felmondja valami felsőbb instanciának igyekvőn és pedánsan a leckét: ezt és ezt kéne Európának csinálnia a menekültekkel. Mit is? Kihajítani őket gondolkodás és kérdezés nélkül a francba, oszt’ jónapot. E közlés nem tartalmazott viszont sem újdonságot, sem bárminemű kreativitást.
A kreativitás a részletekben jelent meg, Orbánra jellemző módon… hogy mondjuk ezt finoman, tán torzítás és feneketlen cinizmus formájában. Ami pedig a dolog bejelentési részét illeti, Orbán valóban bejelentéssel élt, igaz, kicsivel, és rögtön hamisan is értelmezte. Az utolsó nemzeti konzultáció eredményét jelentette be. Nos, a következőképpen: a kiküldött nyolcmillió (8 000 000) kérdőívből egymillió meg az apró jött vissza. S nem, nem az történt, hogy a méregdrága kampánnyal ösztökélt maradék, töredéknyi rajongói tábor visszabüfögte az országot elborító plakáterdő szlogenjeit, a többi pinákat, faszokat rajzolt a papírosra. Nem, nem ez, hanem az, hogy magyar emberek kétharmada ezt gondolja, háromnegyede meg ugyanezt, négyötöd részük meg pláne ezt, nyolcvan százalékuk meg még annál is eztebb, hogy a kilencvenszázaléknyi egyetértőről már ne is beszéljünk. Sorrendben: a bevándorlók terroristák, elveszik a magyarok munkáját, Brüsszel hülye, keményítsünk be a bevándorlókkal szemben, ne adjatok nekik pénzt, adjatok inkább nekünk – szóval semmi újdonság, fújja ezt már kívülről mindenki, a plakátok leszaggatva is megtették a magukét.
Miután így megtudtuk, hogy mit kíván a magyar nemzet, s mit kínál neki Orbán Viktor, már tényleg csak az ornamentikát gazdagító cafrangokra volt szükség, csupa olyasmire, ami eltereli a figyelmet a beszélőről, illetve a beszélő egyre súlyosbodó bajáról. Ilyen volt például az, hogy az elmondottakkal szemben a baloldal menekültpolitikáját az az egyetlen érzés motiválja, hogy nem szereti a magyart, mármint a magyar baloldal a magyar embert. Rühelli inkább, a nemzetet különösképp, de ne legyenek illúziói a tisztelt hallgatóságnak, az embert is utálja egyenként, darabra. Mondjuk ez régi vesszőparipája Orbánnak, s most odáig nem is ragadtatta magát, mint tán 2006-ban ugyanitt, hogy tudniillik a baloldalnak genetikailag jön az, hogy ráront nemzetére. Genetikailag, értettük akkor is.
Ám még ennél is álságosabb, cinikusabb volt, amikor Orbán azon tételét, miszerint ahova jönnek a bevándorlók, ott egekig szökik a bűnözés, nos, azzal igazolta, hogy Svédországban milyen magas a nemi erőszaktételek száma. Figyelem, annak az országnak a miniszterelnöke beszél így (Európa megmentőjének maskarájába bújva), ahol skinheadek járják a gyepűt menekültekre vadászva, s ahol a múlt héten egy magyar állami alkalmazott, az egyik fegyveres testület tagja úgy megvert egy kubai-magyar fiatalember védelmére kelt magyar lányt, hogy a kórházban kellett szerencsétlennek újraépíteni az arcát. És ezek után ez az alak a svédországi nemi erőszakkal jön, miközben a szegedi erőszakról egy vak hangot nem ejt. Miként Magyarország, vagy engedjük meg, a magyarság egyéb természetű egyre komolyabb bajairól sincs egy árva szava sem. Le vagytok ejtve!
Summa summarum, szó sincs tehát csalódásról, a papírja fölé görnyedő, s csak olykor felpillantó Orbán beszéde tartalmazott minden ismert lózungot, bő és cifra hamisságoktól hemzsegő körítés mellett. Mint általában.
