Másfél hónapja írtuk, hogy a Mazsihisz tiltakozása ellenére is felállítják Hóman Bálint szobrát Székesfehérváron. Rákérdeztünk, hogy a zsidó szervezetek tiltakozása nem volt-e nyomós indok, hogy az emlékezés lekerüljön a napirendről, de a szobor ötletgazdája, a helyi önkormányzat csupán ennyit üzent: „A közgyűlés ezen döntése nem az egykori történész, akadémikus politikai nézeteinek támogatásáról szól, hanem a város, különösen a belváros fejlesztéséért, a ma szeretett és nap mint nap használt épített örökségünk kialakításáért végzett munkásságának elismeréseként támogatjuk az emlékmű létrehozását.”
Mondhatnánk erre, hogy ennyi erővel Dunaújváros meg Rákosi Mátyásnak emelhetne szobrot, de inkább adjuk át a szót Ujváry Gábornak, a Veritas Történetkutató Intézet történészének, akinek viszont abban vannak múlhatatlan érdemei, hogy idén márciusban, a Fővárosi Törvényszék perújítási eljárásban, első fokon, jogerős döntésében felmentette Hómant a háborús bűntett vádja alól, egyúttal hatályon kívül helyezte az 1946-os népbírósági ítéleteket. (Hóman Bálintot a népbíróság életfogytiglanra ítélte.)
Ujváry most a Napi Gazdaság hasábjain veszi védelmébe az egykori kultuszminisztert, és láthatóan mélységesen fel van háborodva azon, hogy Hóman rehabilitációján történészek sora akadt ki a közelmúltban.
Nos, a megszólítottak minden bizonnyal reagálnak majd Ujváry „ellencsapásaira”, bizonyítékaira, állításaira, felvetéseire, de amellett mi sem mehetünk el szó nélkül, ahogy Ujváry Gábor sommázza mondanivalóját. Az ugyanis túlmutat minden történészi vitán, egyúttal minősíti nemcsak Ujváryt, de munkahelyét, a Veritas Történetkutató Intézetet is.
| ||
„Hóman kétségtelenül antiszemita volt, pontosabban – oly sok keresztény értelmiségi sorstársához hasonlóan – főleg az 1919-es Tanácsköztársaság szomorú tapasztalatai következtében vált azzá. Antiszemitizmusa azonban soha nem lépte túl a sokféleképpen nevezett (szalon, kulturális vagy szelektív) »mérsékelt antiszemitizmus« határait. Álmában sem gondolta volna, hogy 1944-ben mi fog történni a magyarországi zsidóság nagy részével. A deportálásokhoz végképp semmi köze sem volt, ellenben számos zsidó tudós és művész mentesítésének megszerzésével kívánt segíteni az üldözötteken” – írja a szerző, mintha csak azt várná, hogy megdicsérje érte az óvó néni.
Ilyen nincs, egy magát valszeg mértékadónak és mértéktartónak gondoló szakelem 2015-ben le mer írni olyasmit, amit legfeljebb rosszindulatú kommentekben szokás, hogy Hóman csak úgy brahiból zsidózott, a haverok közt, és eszébe sem jutott volna komolyan is gondolni ezt a kis heccet? Meg hogy „még zsidó barátai is voltak”?
És tényleg, mi bajunk lehet ezzel a nagyszerű férfiúval, ha egy komoly történész is ilyeneket mond? Csak nem az, hogy a leendő szobor annyira szerette a hazáját, hogy a törvényhozás munkájában az 1944. márciusi német megszállás, de az októberi nyilas hatalomátvétel után is részt vett? És ugye még ekkor „sem gondolta volna, hogy mi fog történni a magyarországi zsidóság nagy részével”? Hogy is gondolhatta volna, ha már egyszer úgyis megtörtént.
