Ami azt illeti, vihar gyorsan átjött a fekete leplekbe burkolt kordonok üzenete: Orbán Viktor „szokásos” „évértékelő” beszéde már az elején megadta – az egyébként primér, piszkosul könnyen dekódolható – magyarázatot: be méltóztattunk csinálni a gatyába (s a cselédség ezt állva tapsolta, megáll az ész).
De nézzük, miről is szólt Orbán Viktor félelembeszéde, közönségesen, mitől is van berezelve a vezér. Mindentől, ami szembe jön, ami az elkövetkező nem is túl hosszú időszakban vár rá.
Orbán beszédének – gyakorlatilag alaptalan dicsekvéssel lepergő – első harmada ugyan még csak általában árulkodott arról, hogy reszket. Ezt értük el, azt értük el, ezt emeltük a duplájára, azt csökkentettük a felére, ezt még az ellenségeink is elismerik, azt meg mindenki irigyelheti (majdnem azt írtuk, hogy a barátaink is irigyelhetik, de nincsenek barátaink, csak tartóink és alkalmi üzlettársaink). Az ebben a dicsekvő szakaszban Orbán által (hosszú évek visszatérő rendszerességével) adatként előadott számok, állítások jobb esetben ellenőrizhetetlenek, minden más esetben megtévesztőek, s megtévesztő szándékkal előadottak.
A duma második etapja viszont már kétségtelenül a konkrét, nagyon is aktuális félelmekről szólt. Eszerint legjobban az ellenzéki összefogástól kell tartani, az egyenest a vörös+barna veszedelem: azt látja Orbán Viktor, hogy ma Magyarországon a kommunisták összefognak ellene (vagyis a nemzet ellen) a nácikkal, s ezt szemrebbenés nélkül (ez mondjuk erős túlzás az ő esetében) ki is mondja. Tehát, vannak egyfelől a demokrácia köztudomásúan legádázabb ellenségei, a komcsik és a nácik, és most együtt fenekednek rá, a demokrácia legnagyobb barátjára (a démoszos marhaságát a V4-es sajtótájékoztatóról szó szerint vette át, nyilván a kellő muníció hiányában). Nagyon félünk továbbá Karácsony Gergelytől, és a budapesti önkormányzati választástól. De még jobban az Európai Unió ugyancsak küszöbönálló választásától. A tévéjében a beszéde előtt azt mondták, hogy irányt szab ő most majd egész Európának. Hát, ha azt, hogy „Jaj, ne!” irányszabásnak lehet mondani, akkor megtette. Az unióra vonatkozó közléseiből (Soros pénzén tartott brüsszeli bürokraták, meg hasonlók), csak annyi rajzolódott ki világosan, hogy Orbán Viktornak pont annyi ráhatása van az európai folyamatokra, mint amennyi egy sok száz talpnyalója körében, fekete kerítés mögött elmondott beszédnek csak lehet. Zérus közeli, egészen pontosan annyi, amennyi fideszes képviselőt be bír vinni majd májusban, hogy számosságukkal valamennyire zsarolni bírja az önerejéből is elég rettenetes Néppártot.
Csakhogy van itt még valami, amitől mindennél jobban félünk, hogy a bevándorlási politika ellentételezésül vitt nemzeti politika nemzet nélkül csak további rabszolgatörvényekhez vezetne, havi 800 órára meg mégsem lehet felemelni – ugyebár a naptár szerint sem – a túlóra keretet. Mindenki lelép, nem szülnek az „asszonyok”, mi lesz itt! S jött az – az ugyancsak aligha száz százalékosan ellenőrizhető – ígérgetési cunami. Hogy ez lesz, meg az lesz, ennyi és ennyi millió forintért, kocsiért, használt lakásért vásárolna a magyar állam gyerekeket a magyar fiatalasszonyoktól. 7 csodálatos pont, tejjel-mézzel folyó Kánaán az anyáknak, a családoknak. A sok ígéret közben talán fel sem tűnt az összesereglett szolganépnek, hogy Orbán a beszéd egy korábbi pontján arról beszélt, hogy az emberek ne a gyerekeikből éljenek, mint a komcsik alatt, itt meg vagy negyedórán át mást sem csinált, csak beárazta a gyerekeket.
Mit csinál a gyáva ember, ha fél? Először hősködik, én ilyen vagyok, olyan vagyok, engem nem lehet legyőzni, én mindig győzök. Aztán gúnyolódik, micsoda ellenfél ez már, egy vicc, kacagok rajta. S végül megígér fűt-fát, hogy valahogy megússza az egészet. Orbán Viktor ma pontosan ezt csinálta fekete leplek között. Nálánál jobban talán csak kényszeresen vigyorgó, tapsikoló szolgái féltek ma délután. Mindegyiküknek minden oka meg is volt rá.
