Orbán Viktor ma tartja évértékelő beszédét a Várkert Bazárban. A helyszínt nemcsak kordonnal kerítették körbe, hanem a kordonra vastag fekete leplet is feszítettek, hogy kívülről semmi ne látsszék.
A fekete mától nem csak a gyász szimbóluma. Jelképe annak az egyszerre akarnok, erőszakos és rettegő politikának is, amely a saját maga által teremtett, ám mind jobban zsugorodó alternatív világát védi az őt körülvevő valóságtól. A lepel a vezető és hívei akolmelegét óvja, mert biztonságban immár csakis egymás között érzik magukat; a vezetőbe vetett hitüket és mindenekelőtt a vezér önmagába vetett hitét óvja, mert ez a hit nemcsak a forrása, de egyetlen magyarázata is a hatalmuknak. Egyáltalán, a létezésüknek. Márpedig minden egyes “odaátról”, a létező magyar valóságból érkező kérdés csak megkérdőjelezi e bizonyosságot. A legrosszabb esetben kételyt támaszthat a hívekben, márpedig aki kétkedni kezd, az előbb-utóbb maga is kérdez. Ez a rendszer addig tart, amíg valaki belülről is föl nem teszi a kérdést, hogy hát “nem meztelen-e a királyunk? Tényleg ennyire hülyék vagyunk-e mi, hogy ennyi éven érzéketlenek voltunk a szemfényvesztésre?”
Jelképe továbbá a szégyennek is.
A NER hívei akkor nyugodtak, ha paraván mögött intézhetik a dolgaikat. És ezek szerint nemcsak tolvajlásaikat, hanem “ünnepeiket” is. De beszéljünk ezúttal azokról, akik nem kósalajosi, gulyásgergelyi vagy mészároslőrinci szinten részei a rezsimnek. Azokról a különböző rendű és rangú állami tisztviselőkről, akik bár működtetői a NER-nek, de rezsimbéli helyük a tápláléklánc alsó regisztereiben van kijelölve. Akik eleinte talán meggyőződésből, talán az anyagi előnyök miatt, talán szorító egzisztenciális okok miatt ragadtak a NER-ben. Akiknek, mivel közülük a többség nem elkerített lakóparki erődítményekben, a külvilágot majd’ teljesen kizárva éli az életét, a való világban egyre inkább a szégyen az osztályrésze a NER-tagság miatt. Ők mit mondanak a nem a NER-től függő környezetüknek? Akár már manapság is, de főleg a nem is oly távoli jövőben? Mit felelnek a barátaiknak, rokonaiknak, ha azok a lezüllesztett, vegetáló oktatásról, egészségügyről, a tönkretett, a nagyvilági jóhírét vesztett országról kérdezik?
Hogy hisznek? Hogy félnek? Hogy becsapták őket?
Az előző pártállam (1948-1989) végperiódusában, a nyolcvanas évek második felében volt kedvelt az alábbi vicc: Mi kell a belépéshez a kommunista pártban? Hát két pártbéli ajánló. És mi kell ahhoz, hogy kiléphess végre a kommunista pártból? Két párton kívüli ajánló.
A fekete lepel ezért nemcsak a saját országa elől bujdosó miniszterelnöknek és klánjának a jelképe, hanem – mondjuk mi, javíthatatlan optimisták – azoké is, aki a legszívesebben dezertálnának a NER-ből; és azt remélik, hogy ha addig is rejtve maradnak, könnyebben találnak majd ehhez ajánlókat a való Magyarországból.
