1964-ben, amikor az egyik utolsó (!) interjúját adta, megkérdezték tőle, kit csodál a legjobban. Ő erre azt felelte, „valószínűleg nincs jobb író az országban, mint Truman Capote”.
Nos, két különbözőbb embert nehéz elképzelni. Míg Harper Lee visszafogott életet élt, Truman lubickolt a partikban, a csillogásban. Míg Trumant a függőségei le nem döntötték, nagyon termékeny volt, Lee után mindössze két könyv és néhány esszé maradt. Barátságuk nemcsak azért érdekes, mert mindketten fontos helyet szereztek maguknak az irodalom történetében, hanem azért is, mert „fel-feltűnnek” egymás munkáiban. Persze gyerekkori barátságoknál – és ők szomszédok voltak Monroeville-ben, ötévesen ismerkedtek meg – nehéz firtatni a miérteket. Capote kislányos hangú, vékony fiúcska volt, Harper fiús, bátor jelenség. Állítólag ő védte meg folyton Capote-t a kutyáktól, és bárkit laposra tudott verni. Mindketten szerettek már gyerekként is olvasni, főleg kalandos, rejtéllyel telt könyveket. Amikor kisiskolások voltak, Lee kapott az apjától egy írógépet, ők ketten pedig felváltva találtak ki történeteket és diktálták egymásnak.
| ||
Mindkettőjüknek rossz viszonyuk volt az anyjukkal: Truman anyja elhanyagolta a kisfiút (Lee visszaemlékezései szerint olyan nő volt, akiből elképesztő hidegség és idegesség áradt), Harperé pedig ingatag volt, hangulata szélsőségesen változott, állítólag bipoláris zavarban szenvedett. További izgalmas életrajzi adalék, hogy Mrs. Lee zongorázott Truman szüleinek, Archnak és Lillie Mae-nek az esküvőjén. Kövér asszony volt, napjait keresztrejtvényfejtéssel töltötte, ritkán ment ki az utcára. Ahogy Truman visszaemlékszik, Mrs. Lee kétszer is megpróbálta megfojtani a lányát.
Harper Lee 1926. április 28-án született, apja ügyvéd, befolyásos, művelt ember, a helyi jogalkotás oszlopos tagja, és a városi újság résztulajdonosa. Lee is jogot tanul 1945–49 között az Alabama Állami Egyetemen, de nem diplomázik. 1950-ben New Yorkba megy, és az Eastern Airlinesnak illetve a BOAC légitársaságoknak dolgozik a jegyelővételi irodában. Nem sokat munkálkodik így, hamarosan hazatér, hogy ápolja beteg apját. (Nem nehéz a Menj, állíts őrt! szituációit felismerni a tényekben, de hát alapvetően kijelenthető, hogy Lee erősen önéletrajzi ihletésű darabokat írt.) 1956-ban a legszebb karácsonyi ajándékot kapja a barátaitól: annyi pénzt, amennyit egy éven át keresne, hogy neki tudjon állni a regényének. Ez alatt az év alatt készül el a Ne bántsátok a feketerigót teljes vázlata – vagy a Menj, állíts őrt!-é? Nehéz eldönteni, mivel ez csak a tavaly megjelent második könyv erős hasonlóságot mutat a sokáig egyetlennel, mintha valóban annak egyfajta első változata lenne. A Ne bántsátok a feketerigót 1959-re lesz készen (a könyvről itt írtam), s 1961-ben már meg is kapja a szerző a Pulitzer-díjat. Talán jó tudni a regény hangulatának, a sötétben is derűt hozni képes atmoszférájának megértéséhez, hogy Lee annak idején hozzájárult az iskola vicclap, a Rammer Jammer sikeréhez, szerzőként és később szerkesztőként is. Humora amúgy finom és érdekes, mindkét könyvében jelen van, ám míg a Feketerigóban tényleg csak úgy, mintha a szerző épp csak érintené a mosolyt, a későbbiben (korábbiban?) nyersebb humor érvényesül.
A Ne bántsátok a feketerigót 1963-ban három Oscarral jutalmazott filmváltozata nagyon tetszett neki (nekem is, gyerekként akkor szerettem bele a főszereplő Gregory Peckbe), Gregoryval jó barátságba is kerültek.
| ||
1959-ben, amikor Lee a Feketerigó megjelenését várja, Truman Capote-nak segít a Hidegvérrel megírásában. „Engem általában érdekelnek a bűncselekmények – indokolta, miért engedett Capote kérésének. – Olyan volt, mint valami mélyről jövő hívás.” 1965-ben ő találja ki a befejezést, gyakorlatilag ő szerkeszti készre a könyvet. Előtte összeégett a keze egy baleset során, de ennek ellenére teliírja megjegyzésekkel a kéziratot.
A Hidegvérrel hatalmas sikert arat, így aztán nem csoda, hogy Lee-nek nagyon fáj, hogy Capote nem mond mindezért neki köszönetet, sőt a munkát szerelmi partnerének, Jack Dunphynek ajánlja. Ám Harper Lee megbocsátó – talán túlságosan is jól ismeri kis önző szörnyeteg barátját –, és két évvel később együtt tesznek egy hosszú, nosztalgikus utazást Alabamába. Sőt, a már totál szétzuhant Capote 1976-ban Lee-t is magával viszi, amikor interjút kell adnia a People magazinnak, noha az írónő menekül a nyilvánosságtól, elmegy, csak hogy támogassa a barátját. (Külön szimpatikus, hogy Capote halála után sem „turnézott” a közös emlékekkel, nem akarta Truman életét a maga dicsőségére felhasználni.)
A 2005-ös Capote című filmben – nagy kedvencem, többször láttam – Catherine Keener játssza Harper Lee-t zseniálisan, még Oscar-díjra is jelölték, a 2006-os A hírhedtben viszont Sandra Bullock (tévedés, tévedés!). Tavalyi hír, hogy a Hidegvérrel filmjogait megvették, új film készül, még nem tudni, ki fogja játszani őt, ha egyáltalán.
The Long Goodbye címmel belefogott egy második (harmadik?) regénybe, de azt sosem fejezte be, és a nyolcvanas években ő is elkezdett egy valódi gyilkossággal foglalkozni, de ezzel sem készült el. Persze a 2015-ös „régi-új” regény óta szkeptikus vagyok, meglehet, egyszer ezek is előkerülnek majd az asztalfiókból… És ha előkerülnek? Harper Lee a második könyv ellenére is egykönyves szerző marad. És nem is baj ez. Gondoljunk csak bele: Döblin például regények tucatjait írta, és mire emlékszünk? A Berlin, Alexanderplatzra. Lee valószínűleg érezte, hogy csúcsra jutott a könyvével, és ennyi elég volt neki. Ráadásul egytémás szerző is, és érezhette úgy – joggal –, hogy a legfontosabb kérdésről, az emberség, emberiesség, emberi egyenlőség kérdéséről elég világosan elmondta, amit akart. És az egészben az a legszomorúbb, hogy könyve ma is húsbavágóan aktuális.
| ||
Szeretem nézegetni a kevés képet róla, az idős korában készülteket is. Elégedett, tiszta, boldog embernek tűnik. A Dél szerelmese volt, kisvárosi lány, örökre. Mindkét regényét áthatja a vidék szeretete, szinte élnek a hikoridió fák, a sápadt azáleák, érezni a verbénaillatot a szövegeiből. Ahogy Jean Louis mondja a Menj, állíts őrt!-ben: „Komolyan mondom, amikor hazajövök, mindig az az érzésem, hogy visszatérek a világba, és amikor elhagyom Maycombot, olyan, mintha elhagynám a világot.”
89 évesen, álmában halt meg, egy idősek otthonában, szülőhelyén, Monroeville-ben.
