Soós Imre, Horváth Teri, Berek Kati osztálytársa volt a főiskolán: atipikus figurának számított tehát már akkor is, amikor 1952-ben diplomát szerzett. Nevét átmenetileg Dávid Irénre „magyarosítva” sem tűnt ugyanis tőrőlmetszett parasztlánynak, sem olyasfajta díszproletárnak, amilyet akkortájt a kultúrpolitika olyannyira vágyott volna színpadon és filmen látni. Pedig hát az 1929-ben született Psota Irén igazán alulról jött, s édesanyaként egy valódi mosónőt tudott felmutatni – épp csak ő maga volt izgalmasabb, karcosabb és színesebb személyiség a kor megkövetelte szabványhősnőknél. A Madách Színháznál az első években még találkozott efféle muszáj-szerepekkel, ám legnagyobb szerencséjére majdnem örök színházi otthona idővel éppúgy eltávolodott a kötelező agitkák világától, akár a magyar filmgyártás, amely a valóságra rácsodálkoztában hamar felfedezte önmaga számára Psota Irént.
| ||
Ő volt a Mese a 12 találatról (1956) szívszorítóan csúnyácska, szeretetre éhes kenyereslánya, a Rangon alul (1960) lóversenyező vénkisasszonya, és persze jöttek a rikítóan elragadó dizőzszerepek: a Csendes otthon (1957), no meg természetesen a Felfelé a lejtőn (1958). Utóbbiban – mint Sebes Maca – Psota ráadásul elénekelhette színésznői létezésének egyik legnagyobb és legjellemzőbb slágerét, Darvas Szilárd telitalálatos bemondásával: „Énmellettem elaludni nem lehet”. Igen, Psota Irén mellett tényleg nem lehetett elaludni, ám hogy filmen sem csupán ezeknek a mondén hatásra áhítozó nőalakoknak volt hiteles megformálója, azt a Ház a sziklák alatt (1958) púpos Terijeként bizonyította be, méghozzá máig ható erővel. Keserű, fájdalmas és nagy alakítás volt ez, a lefojtott színészi energiák olyan csodája, amelyhez hasonlót Psota a színpadon is megvalósított jó néhányat a hatvanas években: leginkább Brecht- és García Lorca-szerepekben, hol némán szorongva, hol meg kikiabálva és kiénekelve magából szerepet és fájdalmat, privát érzéseket és egy korszak csakis színpadon elkiáltható nyugtalanságát.
Túláradó személyiség volt, ennek minden vonzó vagy éppen tartózkodásra késztető jellegzetességével. Kényelmes és részben találó párhuzam lenne tartósan legkedvesebb színpadi és esztrádpartnerével, Márkus Lászlóval rokonítani Psota Irén harsányságtól és túlhajtásoktól sohasem idegenkedő színészetét, ám úgy lehet, ezzel színészalkatának csupán az egyik felét tudnánk leírni. Merthogy az önboncolásig is elmerészkedő, s a sötét színekkel is oly merészen dolgozó Psota már aligha emlékeztetett Márkusra. Ez a merészség néha bukást is hozott (mint Shaw Szent Johannájában), s ez a kockázatkereső nyughatatlanság késztette ötvenéves kora táján új színházakba és új szerepkör felé a színésznőt, aki a nyolcvanas évek közepén még a Macskajáték Orbánnéját is eljátszotta: sohasem ideális artikulációját feledtető lendülettel, a női létezésről való tudás teljes enciklopédiáját letéve a Várszínház színpadára.
| ||
Ha váltott is szerepkört, ám öregedni mégsem tudott Psota Irén: nem az akarata, hanem az egész lénye cáfolt rá az öregségre. Amíg csak láthattuk őt, mindig ott zsizsegett körülötte az az izgató érzés, amit ő maga egy interjújában így említett: „zsabada”. Akkor is ezt a zsabadát érezhettük, amikor arról a bitang Tibiről énekelt, s akkor is, amikor a Madáchba visszatérve egy-egy zenés vagy prózai szerepben felmutatta örökkön önazonos arcvonásait. Népszerű volt, éppen mert soha nem hasonlított senki másra, s igazi nő maradt mindhalálig, éppen mivel karcosabb volt minden valaha létezett nőideálnál.
A nekrológok és a sírbeszédek most majd kötelező lelkiismeretességgel felsorolják díjait és egyéb dekórumait, s persze azt is, hogy a Nemzet Színésze és a Halhatatlanok Társulatának tagja volt. Ez mind igaz, azonban róla többet mégis aligha mondhatunk annál, mint amit ő énekelt a jószerint testére szabott monodráma, a Roncsderbi színpadán. Ő volt: „maga a Psota Irén”.
