A bank, amely nemcsak a házadra, hanem a belső szerveidre is jelzálogot tehet

  • Sepsi László
  • 2018. július 11.

Paratéka

Egy jól működő tüdő is lehet ugyanolyan luxuscikk, mint a plazmatévé.

A 2010-es Végrehajtók (Repo Men) című sci-fiben láthatjuk az új évezred egyik legbizarrabb szexjelenetét. Eric Garcia szintén remek, és nyilvánvalóan a 2008-as gazdasági válság ihlette regényéből készült film afféle Fahrenheit 451, tűzőrök helyett könyörtelen adósságbehajtókkal. A sztori szerint a nem túl távoli jövőben minden betegség és szervi elégtelenség gyógyíthatóvá válik, és az Unió nevű szervezet boldogan ad új vesét, májat, agyat mindenkinek, aki képes megfizetni – ha pedig nem, akkor durva THM-mel bíró kölcsön fejében lesz elérhető a kívánt szervpótlás és a kvázi örök élet.

Persze nem felhőtlen az élet, ha valakinek jelzálog van a szívén, pláne, hogy a későn fizetőkért eljönnek a címben említett végrehajtók, és visszaveszik az érintett szervet, függetlenül attól, hogy az érintett adós túléli-e a procedúrát.

false

A Végrehajtók nagyjelenetében a behajtóból lett adós újdonsült barátnőjével betör az Unió szervbankjába, hogy a rendszert kicselezve szolgáltassák vissza a nő elzálogosított testrészeit, és anélkül olvassák le mindet egy vonalkódolvasóval, hogy ki kellene vágni őket a helyükről. A jelenet formanyelve és zenehasználata, illetve a két szereplő közti kapcsolat dramaturgiai íve alapján ez az első együttlétük, ám a beteljesült érzelmek örömét eléggé eltorzítja a véres vonalkód-leolvasó erotikája. A fallikus szerkentyűvel lepittyentett erogén zónák (száj, fül) után előkerül a szike, hogy a jelenet csúcspontján mintegy második vaginát vágjanak vele a nő hasán, hogy elérhetővé váljanak a hasüreg elzálogosított szervei. (A jelenet itt megtekinthető, amennyiben elmúltál 18 éves.)

A Végrehajtók ebben a képsorban a hitelválsággal kapcsolatos félelmeket köti össze a végletesen eltárgyiasított női test ideájával. Mi lesz akkor, ha a bank egy napon nemcsak a házat és a kocsit veszi el, hanem a bajba került adós testrészeit is?

Mindeközben pedig ott húzódik benne egy mélyebb megfontolás: valójában az adós teste a hitel idején tényleg nem az övé, hiszen kezével, agyával, lábával egyaránt azért dolgozik, hogy visszafizesse a kölcsönt. Nem vehetik el tőle, mint a Végrehajtókban, de nem is rendelkezik felettük százszázalékosan, mert a munkavégzés felfüggesztése egyúttal az adósságspirál kezdetét, és így jó eséllyel egyéb egzisztenciális javak elvesztését jelentené – kivéve talán pont a testrészeket.

A Végrehajtókban látható folyamatban, ahogy a vállalat vadkapitalista logikája kiterjed az egyén testére is, egy igen szép múltra visszatekintő városi legenda kísért. Az illegális szervkereskedelemmel kapcsolatos mendemondák egyidősek a modern orvostudománnyal, és szinte minden esetben létező hatalmi relációkat tükröznek, ahogy a Végrehajtókat is átjárják a pénzügyi vállalatokkal kapcsolatos félelmek.

Ezekben a történetekben többféle típust különböztethetünk meg, például élesen elválnak egymástól a gyerekekre és a felnőtt áldozatokra vonatkozó rémmesék. A sztori egyik klasszikus formája a huszadik századi Kelet-Európában a „fekete Volga” legendája. A hetvenes években Lengyelországban, Oroszországban és Ukrajnában is elterjedt történetben fekete vagy vörös Volga gépkocsival járó idegenek becsábítják a gyerekeket a járműbe, elviszik őket egy félreeső helyre (Drakula előtti főhajtásként gyakran egy kastélyba), majd ott lecsapolják a vérüket. Ezt a vért aztán

Nyugat-Németországba exportálják, hogy ott a leukémiát gyógyítsák vele.

A nyugat–kelet irányú transzfer különösen jellemző volt főleg a keleti blokk létezése idején, de például Dél-Amerikában évtizedekkel később is meséltek hasonlókat gazdag amerikaiaknak dolgozó bűnszervezetekről, akik utcagyerekek szemeit (!) lopták el. Az egyik ilyen legenda szerint egy mexikói buszra felszállt egy utazó ügynök, és a sofőr azt vette észre, hogy valami lé szivárog a táskájából. Kinyittatta vele a táskát, amelyben olvadozó jeget találták, rajta kisgyerekek kivágott szemeivel és veséjével.

Függetlenül attól, hogy az illegális szervkereskedelem valóban létező probléma – miközben nyilván nem úgy zajlik, ahogy azt ezek a rémtörténetek állítják –, a fejlődő országok lakóit szipolyozó nyugati szervkereskedők mítosza valós feszültségekre tapint rá.

Végrehajtók (2010)

Végrehajtók (2010)

 

Ahogy Báthory Erzsébet legendájában is az uralkodó osztály képviselője csapolta meg a szegények vérét, hogy abban fürödve örök fiatalságot szerezzen – tehát ugyanúgy egészségügyi okokból, mint a modern sztorik szervkereskedői –, itt is a gazdagabb és nagyobb hatalommal bíró nyugat zsákmányolja ki a szerencsétlenebb területek lakosságát. Ahogy Nancy Scheper-Hughes írja a létező szervkereskedelemről az End of the Body című esszéjében: „A szervkereskedelem immár egy nemzetközi térben működik, ahol a donorok és a recipiensek egyaránt a tőke és a technológia által meghatározott útvonalakat követik. Általánosságban elmondható, hogy a donorszervek által bejárt út megegyezik a modern tőke áramlásának irányával: délről északra, a harmadik világból a fejlett országokba, szegényektől a gazdagokhoz, feketéktől és barnáktól a fehérek testébe; fiataloktól az öregekbe; termelékenyből a kevésbé termelékenybe, illetve nőkből férfiakba.

Amikor a szervkereskedelemről szóló történetekben nem valamelyik fejlett ország a mumus, akkor ez a szerep gyakorta áttevődik az orvostudományra. Külön esszé tárgya lehetne, hogy Burke és Hare testrablóitól a 2001-ben kirobbant brit gyerekszervbotrányig milyen konfliktusokat szült a modern orvostudomány, néhány renitens tudós és a közgondolkodás eltérő álláspontja a halott emberi testtel kapcsolatban.

A Végrehajtókban felvázolt disztópia a városi legendák popkulturális kiterjesztéseként ezeket a mintákat a cyber- és biopunk műfajok eszköztárával idomította a gazdasági válság közhangulatához. Fekete Volga és gazdag nyugati gengszterek helyett a „vállalat” jön el a bal tüdőnkért, hogy emlékeztessen rá: egy jól működő légzőszerv is tekinthető ugyanolyan luxuscikknek, mint a plazmatévé.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”