Mint szinte minden társadalmi tevékenység, a foci is kitermelte a maga városi legendáit, amelyeken keresztül a pletykák és rémtörténetek eszköztárával fogalmazódnak meg egyébként létező feszültségek a különböző társadalmi rétegek, jelen esetben a focikedvelők és az intézményesült sporttal ellenszenvezők között. Ezek a feszültségek fakadhatnak egészen hétköznapi kellemetlenségekből – hogy a fanyalgók elrontják a drukkerek örömét, vagy hogy vébé idején szinte lehetetlen találni egy nyugis, kivetítő nélküli szórakozóhelyet –, és ölthetnek horrorba illő legendaformát. Ez utóbbi a Chelsea Smilers története.
A nyolcvanas évek Angliájában, különösen az iskolások körében terjedt városi legenda szerint London utcáit egy csapat elvetemült focihuligán járta egy kék vagy fehér furgonnal. (A jellegzetes jármű, általában valamilyen furgon vagy akár jégkrémeskocsi, visszatérő elemei a mindenféle pszichopatákról szóló városi legendáknak: például a gyilkos bohócok is ilyennel járnak a róluk szóló sztorikban. Lehet, hogy kölcsönadják egymásnak.) Tehát portyáznak a huligánok a bohócoktól lopott furgonnal, és akit elkapnak, attól megkérdezik, melyik csapatnak drukkol. Ha az áldozat rosszul válaszol, a szája sarkától kezdve felhasítják az orcáját, ezzel örök mosolyt vésve az arcára, mint amilyen Jokernek van.
Az eszköz és a módszer változatos: vághatják a mosolyt borbélyborotvával vagy pillangókéssel, vagy akár hitelkártyával, és a huligánok néha a kérdéssel is trükköznek. Például Liverpool-mezt öltenek, hogy összezavarják az áldozatot a válaszadásban, és csak akkor fedik fel valódi csapatukat, amikor a szerencsétlen már megpróbált a jelek alapján helyesen válaszolni.
A legenda, ahogy az lenni szokott, ezúttal sem teljesen légből kapott, bár olyasmi nyilván nem történt, hogy focihuligánok kisiskolásokat faggattak volna a klubpreferenciáikról. Az Angliában és Skóciában aktív bűnbandák körében viszont már a húszas–harmincas évektől kezdve elterjedt volt az arc megcsonkítása mint büntetés, és ez a „Glasgow grin”-nek vagy Chelsea Smile-nak hívott gyakorlatot továbbörökítették a hetvenes–nyolcvanas évek futballmaffiái és az IRA is. De ennél is érdekesebb a legenda továbbélése az új évezredben.
The Smiley Gang Panic című tanulmányában Peter Burger végigköveti az arccsonkító bűnbandák legendájának terjedését a Brit-szigetektől a francia, belga, spanyol és holland verziókig, és bár bizonyos elemek változnak – kék furgon helyett fehér Mercedes –, és az ezredfordulóra már a foci sem visszatérő motívum, ami maradt, az különösen tanulságos. A beugratós kérdés és az éles szerszámmal végrehajtott erőszak mellett
még jobban kidomborodik a bűntény etnikai jellege.
Attól függően, hogy melyik országban járunk, a legenda elkövetői marokkói, török vagy algériai bevándorlók, esetleg az eredeti brit sztorihoz hasonlóan neonáci focihuligánok, vagyis olyan társadalmi réteghez vagy szubkultúrához tartoznak, amelynek identitása markánsan eltér a többségétől. A „smiley-banda” legendája klasszikus horrorlogikát követve egy kisebbségi csoport démonizálásán alapul – függetlenül attól, hogy ennek a csoportnak milyen mértékű erőszakos konfliktusai vannak a többségi társadalommal.
A legenda természetét a 9/11-es terrortámadás utáni holland felfutása világítja meg talán a legszebben. Mint Burger írja, az ikertornyok leomlása után az addig nyugodt viszony a hollandok és a muszlim kisebbség, azon belül is a marokkói bevándorlók között erősen megromlott. Pim Fortuyn iszlámellenes politikus (az elkövető egy környezetvédő aktivista volt), majd Theo Van Gogh képzőművész és filmrendező meggyilkolása után ez a viszony különösen terhessé vált, amit további incidensek súlyosbítottak. Elterjedt a pletyka, hogy marokkói származású fiatalok Enschede városában az utcán ünnepelték a szeptember 11-i terrortámadást; politikusok, köztük a később meggyilkolt Fortuyn, nyilvánosan becsmérelték az iszlám kultúrát; egy nő, akinek egy marokkói fiatal megpróbálta ellopni a táskáját, véletlenül kivégezte az elkövetőt, amikor a kocsijával üldözte, majd elütötte és egy fához passzírozta.
Ebben a közhangulatban kezdett terjedni a legenda egyik legbrutálisabb változata, amelynek már semmi köze a focihoz. A holland iskolások között 2003-ban feltűnt verzióban fiatal marokkói bevándorlók holland diáklányokra csapnak le, majd azt kérdezik tőle: „válassz! vagy mosolyogni fogsz egész életedben, vagy megerőszakolunk! Melyiket szeretnéd?” Ha a mosolyt választja, előkerül a borotvapenge, de még így sem biztos, hogy elkerülheti a csoportos nemi erőszakot. Utóbbi motívum megjelenésével a legenda még inkább az elkövetők barbarizmusát hangsúlyozza, miközben a fehérek ellen elkövetett nemi erőszak évszázadok óta visszatérő félelme a faji jellegű konfliktusoknak – gondoljunk csak a klasszikus westernfilmek azon elemére, amikor a hős cowboy inkább agyonlőné szíve választottját, mintsem hogy hagyná indiánok kezére kerülni.
A holland sajtóban 2002-ben tetőztek a csoportos nemi erőszakkal kapcsolatos, legtöbbször pletykákon alapuló hírek, amit tovább tetézett, hogy érdemben a rendőrség sem mindig cáfolta az értesüléseket. Habár hasonló bűntények valóban történtek Hollandiában is, számuk épp a legenda elterjedése után növekedett meg, ráadásul az elkövetők csoportja sem annyira homogén, mint azt a muszlim kisebbségre kihegyezett változat sugallja, miközben a sorozatosan e célból portyázó – és áldozataikat beugratós kérdésekkel kínzó – bűnbanda létét továbbra sem erősíti meg semmit.
A csonkításból és a csoportos nemi erőszakból afféle huszonegyedik századi vérvád lett, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a történelem során más kisebbségeket vádoltak rituális emberáldozattal és kannibalizmussal. Ám a legenda evolúciójának legpikánsabb pontja mégiscsak az, ahogyan egy platformra kerülnek benne a nyolcvanas évek szélsőjobbos bandái és az új évezred bevándorlóközösségei.
