A mostohaapja nagyon fiatal korától kezdve rendszeresen megerőszakolta. A könyvnek elsőre a valóság adja a súlyát. Sinno nem a mocskos részletekben merül el, hanem arról beszél, ahogyan a társadalom kezelte az ügyét: az emberekről, akik az országos hírű eset után nem szóltak hozzá és a családjához, csak mert kedvelték a mostohaapját. A nyilvánosságról, amely az elkövetőt mindig érdekesebbnek tartja, mint az áldozatot. Az anyjáról, aki végignézte az egészet. Sinno kibeszél az olvasóhoz, számon kéri őt és mindenkit, amiért ez a tragédia megtörténhetett, majd felteszi a kérdést, hogy miért élhet börtönbüntetése után a mostohaapja új életet úgy, hogy neki esélye sincs semmi ilyesmire, hiszen az övét a tettes végleg megnyomorította. A sokszor kimondottan velünk „beszélgető” író vallomásának hatására magunkba kell néznünk. Kétszáz oldal után be merjük ismerni, hogy valóban afféle kukkolóként érdekelt a mű, s csak aztán kezdtünk a maga komplexitásában gondolkodni a leírt történetről. A jelenleg Mexikóban élő Sinno nem önsegítő könyvet írt, nem ad reményt még annak ellenére sem, hogy távolról nézve ma már egészséges felnőtt életet él, és képes a saját helyzetét sokszor fanyar humorral kezelni. Műve arról mesél, mit kell elviselnie annak, akin gyógyíthatatlan sebet ejtettek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
