Ékes bizonyítéka ennek az Antlers zenéje, amely a Hospice című 2009-es konceptlemezzel lett szélesebb körben ismert. Ezen atmoszferikus hangfüggönyökből bontakoztak ki a gyakran hosszabb lélegzetvételű, boldogtalanságot sugárzó dalok. A brooklyni együttes karrierje az előző évtized közepén erőteljesen megfeneklett, amikor Peter Silberman frontember halláskárosodása miatt évekig szüneteltetniük kellett a lemezkészítést, sokáig egyáltalán nem léptek fel, és később is csak akusztikus koncerteket vállaltak be. Nem a legjobbkor jött a kényszerű szünet. Az Antlers végül négy évvel ezelőtt adta ki visszatérő albumát (Green to Gold), most pedig itt a folytatás, ami alapján úgy tűnik, hogy az együttes nagyjából újra pályára állt.
Az Antlers hetedik nagylemezének hangzása pedig a fenti életrajzi jegyzet fényében nem meglepő módon drasztikusan változott. A Blight környezetvédelemről szóló dalainak többsége zongorára épül, és a korábbi intenzív katarzisok háttérbe szorultak, inkább valami fojtott feszültség hatja át a dalokat. Silberman törékeny dallamai ugyanakkor biztosítják a folytonosságot, és néhány dal kifejezetten izgalmasan játszik a minimális eszközkészlettel (Something in the Air, Consider the Source). Néha átlépi a giccs határát, de azért mindig sikerül megoldani végül, hogy inkább Sufjan Stevens maradjon a referenciapont, és ne a Coldplay. Egy kis szirup amúgy sem árt karácsony előtt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
