A rendszerváltás utáni magyar történelem leghosszabb (konkrétan 2006 ősze óta tartó) választási kampánya ért véget a múlt vasárnap (április 11-én). E furcsa kampány céljaiban is eltért az eddig megszokottaktól, hogy tudniillik szavazókat kell szerezni, sokkal inkább arról szólt, hogyan kell egy pillanatnyi állapotot három és fél évig fenntartani: egy érzést konzerválni úgy, hogy ha majd felnyitjuk a konzervdobozt, frissességéből mit sem vesztve fejtse ki hatását. Amit pedig tartósítani kellett, az az őszödi beszéd publikálása, tartalma és interpretációi keltette felháborodás volt. A kampány furcsasága abban is állt, hogy képes volt olyan érzetet kelteni, mintha a "versengés" főszereplői (az MSZP és a Fidesz), s később az önként bejelentkezők is ugyanarra a kapura játszottak volna: a szocialista párt lehetőség szerint megsemmisítő erejű bukására. 'szöd kiszivárgása után a kormánynak, a kormányfőnek nem volt jó lépése, amiről addig - alkalmanként még okkal is - azt hihette, hogy jó, abban is elbizonytalanodott, elvesztette a hitét (s vele a komplett baloldal). Gondoljunk csak az eü-népszavazásra adott reakciókra. A vizitdíj és a többiek azonnali (tehát idő előtti) sértődött visszavonására, a kormánykoalíció hamari felbomlására. A hit elvesztése pedig maga volt a mondott állapot konzerválásának biztosítéka: mert a hit hegyeket mozgat meg. És így csak egy hit maradt a pályán. Aztán a Fidesz már csak őrizte a lángot, a szocialisták meg stréberen hordták hozzá a tüzelőt (jó néhányuk penetráns tolvajlásainak újabb és újabb, ütemesen adagolt fordulataival).