Publicisztika

Minden tiszta és világos: Orbán Viktor bemutatta kabinetjét. Nyolc minisztérium lesz, a karcsúsítás deklarált oka a takarékosság - legalábbis "a kevesebb minisztérium egyenlő kevesebb hivatalnok" formállogikai okoskodás szerint. Mindazonáltal a nyolcból hat akkor is csúcsminisztériumnak számít, ha hivatalosan nem annak nevezik.

Előbb a Magyar Szocialista Párt elnöksége egyhangúlag, majd az új, immár 59 tagot számláló frakció látványos többséggel (59-ből 50 igen) választotta meg Mesterházy Attilát frakcióvezetőnek. A párt arcának. Magyarul minden úgy pompás, ahogy van, illetve ahogy volt, kábé a választási kampány felkészülési időszakától kezdve. Mesterházy a mi emberünk! Oké. Kié is?

A magyar közoktatás iskolafenntartási és -finanszírozási rendszere mély szerkezeti válságban van. Ez a válság egyszerre érinti az oktatás költséghatékonyságát, az oktatás általános színvonalát, valamint a megfelelő minőségű oktatási szolgáltatásokhoz jutás egyenlő esélyeit. Az itt következő írás ebből a bonyolult szövevényből egyetlen problémát emel ki. Azt, hogy a magyar közoktatás iskolafenntartási intézményrendszere nincs összhangban a magyar közoktatás egyik legalapvetőbb sajátosságával: a szabad iskolaválasztással. Fő állításom az, hogy ez a meg nem felelés a közoktatás rendszerének súlyos torzulásaihoz vezet.

Egy férfi és egy nő ül a bárban. - Lefeküdne velem egymillió dollárért? - kérdi a férfi. - Persze - vágja rá a nő. - És ezer forintért? - Dehogy. Mit képzel, ki vagyok én? - Azt tisztáztuk, hogy ki maga, most már csak az árról tárgyalunk.

Kedd van, kora délután, a szlovák törvényhozás hamarosan dönt az úgynevezett "hazafias törvény" sorsáról - már ha időközben lettek hozzá elegen, mert az ülés kezdetekor a 150 fős parlamentnek csupán 71 tagja kóricált a padsorok között. Némelyek kivonulással múlatták idejüket, mások távolmaradásukkal tüntettek, amiért is (meg Trianon közelgő születésnapja miatt) Pavol Paska házelnök délutánra rendelte vissza a pácienseket.

A választás első fordulója utáni első nemzetközi sajtótájékoztatón, ahol természetesen komoly érdeklődés övezte a leendő miniszterelnök kormányzati terveit, Orbán Viktor meglehetősen kemény és konkrét kérdést kapott. A Financial Times (FT) újságírója szó szerint a következőre volt kíváncsi: "Orbán úr, ön az utóbbi négy évben sok időt töltött a szocialista kormányzat megszorító politikájának támadásával. A következő négy évben minden intézkedésüket vissza fogja vonni? És mit fog tenni a költségvetési hiánnyal? Emlékszik, ön korábban azt mondta, hogy a 3,8 százalékos hiánycél nem reális. Mi a realisztikus hiánycél? Mit fog mondani az IMF-nek? És ha adót csökkent, miből fogja azt finanszírozni, hogy megőrizze a költségvetés egyensúlyát? Önnek is majd csökkentenie kell a kiadásokat?" ("Mr. Orbán, in the last four years you have spent a lot of time attacking the austerity measures of the socialist government. In the next four years are you gonna reverse all the things they've done? And what are you gonna do with the deficit? You know that you've said that the target of 3,8% is not realistic. What is a realistic target? What are you going to say to the IMF? And if you gonna cut taxes, how are you gonna fund these, in terms of keeping the budget balance? Will you have to cut spending as well?")

Szögezzük le az elején, hogy az idei parlamenti választások első fordulója, ahogy már előre sejtettük, földcsuszamlásszerű fordulatot hozott a magyar pártrendszerben. A lehangoló összképen belül az egyetlen üdítő kivételt, zöld színfoltot a Lehet Más a Politika lefordíthatatlan nevű, párttá tömörült civil mozgolódás meggyőző eredménye jelentette.

A rendszerváltás utáni magyar történelem leghosszabb (konkrétan 2006 ősze óta tartó) választási kampánya ért véget a múlt vasárnap (április 11-én). E furcsa kampány céljaiban is eltért az eddig megszokottaktól, hogy tudniillik szavazókat kell szerezni, sokkal inkább arról szólt, hogyan kell egy pillanatnyi állapotot három és fél évig fenntartani: egy érzést konzerválni úgy, hogy ha majd felnyitjuk a konzervdobozt, frissességéből mit sem vesztve fejtse ki hatását. Amit pedig tartósítani kellett, az az őszödi beszéd publikálása, tartalma és interpretációi keltette felháborodás volt. A kampány furcsasága abban is állt, hogy képes volt olyan érzetet kelteni, mintha a "versengés" főszereplői (az MSZP és a Fidesz), s később az önként bejelentkezők is ugyanarra a kapura játszottak volna: a szocialista párt lehetőség szerint megsemmisítő erejű bukására. 'szöd kiszivárgása után a kormánynak, a kormányfőnek nem volt jó lépése, amiről addig - alkalmanként még okkal is - azt hihette, hogy jó, abban is elbizonytalanodott, elvesztette a hitét (s vele a komplett baloldal). Gondoljunk csak az eü-népszavazásra adott reakciókra. A vizitdíj és a többiek azonnali (tehát idő előtti) sértődött visszavonására, a kormánykoalíció hamari felbomlására. A hit elvesztése pedig maga volt a mondott állapot konzerválásának biztosítéka: mert a hit hegyeket mozgat meg. És így csak egy hit maradt a pályán. Aztán a Fidesz már csak őrizte a lángot, a szocialisták meg stréberen hordták hozzá a tüzelőt (jó néhányuk penetráns tolvajlásainak újabb és újabb, ütemesen adagolt fordulataival).

A döntést, hogy a tragikusan elhunyt lengyel államelnököt, Lech Kaczynskit és hitvesét a krakkói Wawelben, a Szent Szaniszló-székesegyházban temethetik el, hivatalosan a székesegyház gazdája, Stanislaw Dziwisz krakkói érsek hozta. A kérést állítólag az államfő testvére és legbensőbb szövetségese, Jaroslaw Kaczynski intézte - vélhetően a lengyel katolikus egyház legfelsőbb köreihez. A világi lengyel állam intézményei fölött mintegy átnyúlva - bár faktum, hogy a III. köztársaság, a rendszerváltáskor újjászületett lengyel állam nem rendelkezik az államelnöki temetésre vonatkozó pontos protokollal. (Az új köztársaság összes eddigi elnöke, Wojciech Jaruzelski, Lech Walesa és Aleksander Kwasniewski még él.) A Wawel viszont a középkori lengyel királyok székhelye és panteonja, sőt egyfajta felfogás szerint az államiságnak mintegy spirituális központja és misztikus kisugárzásának a centruma is - a századfordulón Stanislaw Wyspianski író és festő, a kissé bomlott géniusz egyenesen odatelepítette volna a szejmet is, de ez csak afféle költői túlzás volt. Ezt a felfogást - eddig legalábbis - kissé avíttnak, de mindenképpen érvényben nem lévőnek vélhettük.

A strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság (EEJB) tavaly év végén újabb nyaklevest adott a Magyar Köztársaság bíróságainak. A Karsai v. Hungary ítéletében ugyanis úgy döntött, hogy Magyarország jogellenesen korlátozta Karsai László történész véleménynyilvánítási szabadságát akkor, amikor a magyar bíróságok megállapították, hogy Karsai László történész megsértette Török Bálint személyiségi jogait.

Teljességgel érthető, ha vasárnap este a választók dühösen ültek a tévé előtt - eredmények helyett a szavazókörök előtt kígyózó sorokat, a választási szerveket szidalmazó elemzőket, és a vitatkozó Országos Választási Bizottságot (OVB) nézhették. Hogy mindezért ki a felelős, és hogyan lehetett volna elkerülni e botrányt, arra a vasárnapi zűrzavaros estén nem kaphattunk választ. Ha meg akarjuk érteni, mi vezetett idáig, vissza kell menni a 2006-os választáshoz, illetve a választási eljárási törvény (ve.) 2007-es módosításához.

Magyar Narancs, 2010. április 1. Drága Szerk.! Egyszer már módom volt a levelezési rovat hasábjain hangot (?) adni a Szerk.

Magyar Narancs, 2010. április 8. Lám, mik derülnek ki napról napra...

Magyar Narancs, 2010. április 1. Tisztelt Szerkesztőség! A lap régi olvasójaként hitetlenkedő megdöbbenéssel olvastam a szerkesztőségi írásban az alábbi mondatokat: "A hűtlenséggel, családon belüli erőszakkal megvádolt férj hűtlensége és családon belüli (fizikai és pszichikai) erőszakossága magánügy, nem tartozik másra, mint a váló felekre és a válásban döntést hozó bírókra.