A döntést, hogy a tragikusan elhunyt lengyel államelnököt, Lech Kaczynskit és hitvesét a krakkói Wawelben, a Szent Szaniszló-székesegyházban temethetik el, hivatalosan a székesegyház gazdája, Stanislaw Dziwisz krakkói érsek hozta. A kérést állítólag az államfő testvére és legbensőbb szövetségese, Jaroslaw Kaczynski intézte - vélhetően a lengyel katolikus egyház legfelsőbb köreihez. A világi lengyel állam intézményei fölött mintegy átnyúlva - bár faktum, hogy a III. köztársaság, a rendszerváltáskor újjászületett lengyel állam nem rendelkezik az államelnöki temetésre vonatkozó pontos protokollal. (Az új köztársaság összes eddigi elnöke, Wojciech Jaruzelski, Lech Walesa és Aleksander Kwasniewski még él.) A Wawel viszont a középkori lengyel királyok székhelye és panteonja, sőt egyfajta felfogás szerint az államiságnak mintegy spirituális központja és misztikus kisugárzásának a centruma is - a századfordulón Stanislaw Wyspianski író és festő, a kissé bomlott géniusz egyenesen odatelepítette volna a szejmet is, de ez csak afféle költői túlzás volt. Ezt a felfogást - eddig legalábbis - kissé avíttnak, de mindenképpen érvényben nem lévőnek vélhettük. Temetkezési helyként pedig a Wawelt zártnak és véglegesnek lehetett gondolni: az utolsó állami vezető, akit oda kísértek utolsó útjára, Józef Pilsudski marsall volt. Választott politikus nem nyugszik a templom kriptáiban: amikor Pilsudskit demokratikusan is az állam első méltóságává választották volna, 1922-ben, nem akart az lenni, amikor meg az lett, 1926-ban, akkor meg nem választották - hanem a májusi puccsal került hatalomra. A többi köztársasági elnök máshol van eltemetve: az 1922-ben, hivatali idejének ötödik napján meggyilkolt Gabriel Narutowicz és Ignacy Moscicki a varsói Szent János-székesegyházban, Stanislaw Wojciechowski meg a varsói Powazki temetőben.
A székesegyház kriptáinak újranyitása, a döntés meghozatalának sebessége és megfellebbezhetetlensége nem kis konsternációt keltett a gyászoló közönségben. Vagy legalábbis egy részében. A jóhiszemű érvelés szerint ez a végtisztesség nem elsősorban Lech Kaczynskinak és hitvesének, nem a személynek, hanem a hivatalának járt, a köztársaság fenségét és méltóságát megtestesítő államfőnek. Ez viszont azt jelentené, hogy Walesa vagy a baloldali Kwasniewski is a székesegyház kriptáiban leli majd meg végső nyugalmát - ami nehezen elképzelhető. Úgyhogy ez a gesztus egy kicsit mégiscsak neki, a Jog és Igazságosság Párt vezető személyiségének, a sokak által rajongott, sokak által meg nem rajongott politikus emlékének szólt. Aki 2005-ben a lengyel polgárok kicsivel több mit fele akaratából lett a köztársaság feje.
Mármost a Wawel kriptáiban nyugvó személyek bizonyára derék királyok és fejedelmek voltak. De azok más idők voltak. Az a múlt - a lezárt, feudális múlt, a királyság, ahol a népesség nem választópolgárokra és választott tisztviselőkre oszlik, hanem alattvalókra és urakra, ahol az állam első embere a legitimációját nem a nép demokratikusan kifejezett, hanem Isten emberi ésszel fel nem fogható akaratából nyerte. A köztársaság szimbolikája - legalábbis eddig úgy tudtuk - éles határt von e két rend, e két állameszme és filozófia között. Nyilván nem véletlenül; azért, mert e vonal a köztársaság minőségének roncsolódása nélkül nem hágható át. Lech Kaczynski végső nyughelyének kijelölése - meg a temetés egyéb külsőségei, az állam, a nemzet és a vallás egymásra csúsztatása, az állam látványos átszakralizálása - viszont épp ezt a határt homályosította el. Az államfőt és életművét, eszmei és gyakorlati örökségét kiemelte a politikából, a napi ügyintézés és munkavégzés során megvitatható dolgok köréből.
Vagy legalábbis kísérletet tett rá.
Hogy milyen sikerrel, arról a közelgő elnökválasztás eredménye ad majd felvilágosítást.
