Előbb a Magyar Szocialista Párt elnöksége egyhangúlag, majd az új, immár 59 tagot számláló frakció látványos többséggel (59-ből 50 igen) választotta meg Mesterházy Attilát frakcióvezetőnek. A párt arcának. Magyarul minden úgy pompás, ahogy van, illetve ahogy volt, kábé a választási kampány felkészülési időszakától kezdve. Mesterházy a mi emberünk! Oké.
Kié is? Az MSZP elnökségéé és a parlamenti frakciójáé - magyarul: a túlélőké. Hisz bízvást nevezhetjük az elnökséget a kiadós választási vereség túlélőjének, mert ugyan Lendvai Ildikó azonmód, Vadai Ágnes pedig kisvártatva lemondott posztjáról, de a többiek köszönik, őrzik a lángot. Momentán az a stratégia, hogy az önkormányzati választásokig maradjon helyén az elnökség, ne vigyük ki az ellentéteinket a nyilvánosság elé, mert csak szavazókat veszíthetünk - de ismerős, de rossz duma is ez. Arra azért jó lehet, hogy június 6-án az elnökválasztó kongresszuson is Mesterházy triumfáljon. Aztán focivébé, nyaralás, s a csapat máris mehet neki az önkormányzati választásoknak, vagy akár az örökkévalóságnak is.
De miből lett ez az örökkévalóság, és meddig is tart pontosan?
Az MSZP, ha nem is rögtön az őszödi beszéd, de legkésőbb a vizitdíj környéki népszavazás kampánya idején eldöntötte, hogy nem csak a népszavazást, de a következő parlamenti választást is elveszti. Nagyon elveszti. Kár minden energiáért, amit ennek a megfordítására, vagy ne adj' isten az ország jobbítására fordítanának, kiadták a kormányzást napszámba, s mellszélességgel ráfordultak a túlélésre.
Értsd: a választási lista tuti befutó helyeinek megszerzésére. Mely helyeket végül a párt erős emberei osztották szét egymás közt, így most van egy frakció, amiben szakpolitikus ugyan egy szál sincs, de tele van az elmúlt évek sikereinek kovácsaival. Tőlük ugyan mi a fenét várhat bárki is az elkövetkező négy évben? Igen, négyben, mert a dolgok jelen állása szerint ennyinek néz ki a túlélés, eddig tart az örökké - nekik, 59-üknek. Hisz nincs az a vad fikció, mely szerint lehet találni egy szál olyan embert ebben az országban, aki majd 2014-ben Szekeres Imrétől várja a közjó eljövetelét.
Innen kevés út vezet bárhová. A kövületek majd a napi sajtó tessék-lássék tanulmányozásával múlatják az időt a Házban; számarányuk a valódi politizálásra amúgy is nulla lehetőséget hagy. Idejük épp lenne csendben és szorgosan újraépíteni a pártot, megalapozni és megerősíteni a 21. századi szervezett baloldalt: ehhez viszont először is gondolkodni kéne, legelőször is saját magukon. Ki végzi el ezt a munkát? Ha pedig bárki a frakción kívülről, netán a frakció ellenében próbálkozna, úgy a szétzüllés elkerülhetetlen, lásd a kisgazdák, az MDF meg az SZDSZ sorsát. És különben is: bármit is tenne a "párt", avval épp annyira mennek majd, amit a frakció produkál. Hisz a választópolgár őket látja a parlamentben, őket hívják majd be a tévékbe; a háttérben - jó esetben - visszaépített pártot az 59 túlélő produkciója alapján fogja pontozni a zsűri a 2014-es választásokon.
S ha a jövő nem is kecsegtet túl sok jóval, a jelen - a teljes szervezeti és szellemi szétesettség - még szörnyűbb. A nyilvánvaló kihívásokkal küzdő Horváth Csaba például rögtön a választás másnapján óriásplakátok tengerén tette közhírré, hogy van egy jó híre. Majd mielőtt e hírt május 1-jén nyilvánosságra hozta volna, egy egész hétig csendesen, s feltehetően maga elé motyogva bolyongott az MSZP termeiben - és nem volt egy személy, egy testület, egy ügyeletes orvos a pártban, aki azt mondta volna neki, hogy menj szépen haza, és aludd ki magadat! Pedig mindenki tudta, mit akar. S miután előhozakodott vele, akkor sem röhögte el magát senki a pártban, még azt sem mondták, gondolatkísérlet; csak néhányan szóltak annyit, élükön a párt arcával, hogy igenis érdemes lenne elgondolkodni ezen is (az ingyenvillamoson, ti.).
Ja, érdemes, és sok minden egyében is. Például azon, hogy egész biztos-e, hogy ilyen formában, ilyen felállásban kell nekimenni már ennek a ciklusnak is.
Mert így elég nehéz lesz.
